Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 2. szám · / · Figyelő
Az írásnak az a fajtája, melyet Nádai Pál művel, sokban hasonlít a képzőművészetnek ahhoz a fajtájához, melynek ezek az írások oly lelkes szószólóivá szegődtek. Nádai kedvenc stúdiuma az iparművészet, s ennek érdekében való írói munkássága is tulajdonképpen: az írásnak iparművészete. Ez egyébként leglogikusabb és legstíltudóbb szolgálata a célnak, tehát ehhez képest helyes és természetes is, de éppen úgy meg is köti az írót, mint a képzőművészetnek az a céltudatossága, hogy olyan művészi alkotást alkosson, amelyen enni, ülni, vagy aludni lehet.
Szó sincs róla: hiszen ez is irodalom és ez is művészet, sőt - legpontosabban éppen az iparművészetből tudjuk - hogy a vállalt cél logikus szolgálata sokszor fomát, művészi ötletet is sugall, tehát amikor megköt, egyben meg is gazdagít... és mégis. Talán kár mindannyiunkért, akik, azt hiszem, titokban zengő verseket szeretnénk írni, és akiket ez az arte applicata arra kényszerít, okos adatokat lehető okosan közvetítsünk.
Ezt a bánatot a Nádai Pál könyve közelebbről idézi. Néhol ugyanis annyira sínyli céljának ezt a megkötését, hogy ebből - nyilván ebből - könyvének némely gyöngéje következik. A legnehezebb megkötés itt ugyanis abban a kérdésben sarkallik, hogy: mit is tud már az olvasó abból, amire meg akarom tanítani? Mi az, amiről még sosem hallott és mi az, amit csak új formában kell hangsúlyoznom? Nem jól esik például olvasnunk, hogy Nádai kissé kinyilatkoztatásszerűen hangsúlyozza a helyes iparművészeti gondolkodás némely, már-már közhelyszerű elveit. Viszont még ennél is kellemetlenebb, mikor némely fogalommal, névvel - például a dandyzmus néhány alakjának nevével, úgy komázik, mintha ezek a talán tiszteletreméltó, de bizonyára nem fontos urak itt közöttünk veszélyeztetnék a mi szegény, az övékénél annyival szürkébb életünk nyárspolgári biztonságát.
És ezeket a gyöngéket nem annyira a gyöngébb, mint inkább az erősebb fejezetek juttatják eszünkbe. Azok, melyekben nem köti meg az író fantáziáját és előadásának lendületét semmi applikálási célzat, s amelyekben, csakugyan, Nádai Pál írói egyénisége egyszerre gazdagon és színesen bontakozik elénk. Ilyen veretes, kitűnő fejezet például a tengerről szóló; vérbeli író, sőt lírikus munkája.
De arra is, amit a megkötöttségnek formát sugalló szerepéről föntebb megpendítettem, ritka könyvben találunk több példát, mint a Nádaiéban. A "Ninon de Lenclos", "A haldokló rokokó", a "Biedermeierség": megannyi finom stíluskísérlet, nemcsak e korok ismertetésére, hanem levegőjük megéreztetésére, hangjuk, hangulatuk rekonstrukciójára is. És, noha ezt a céljukat is teljes hűséggel és sikerrel szolgálják, mégsem dematerializálódnak soha - e műfajban annyira kínálkozó - költői szenvelgéssé, jelzőhalmazzá, vagy fonetikai ravaszkodássá, hanem mindenkor a mai ember józan, sőt értékelő értelme virraszt fölöttük.
Általában ez a kritikai tulajdonsága, továbbá az előadásnak bizonyos közvetlensége és világossága Nádait művészeti elveknek és értékeknek nálunk talán legkülönb népszerűsítőjévé avatja. Ha művészetet egyáltalában lehet és szabad demokratizálni (ezt a minél becsületesebb szociális propagandák eredményei teszik egyre kérdésesebbé...), akkor ezt Nádai Pál végzi el a legszerencsésebben: a művészet arisztokratikus értékeinek legkisebb sérelmével és a közönségnek legnagyobb hasznával.
Könyve eme ritka jogosultságának lényegesen nem árthat az sem, hogy az egyes fejezetek között meglehetősen nagy értékbeli különbségek mutatkoznak. Ez egyébként alig is képzelhető másként az olyan könyvnél, amely harminckilenc különböző célú és különböző időben készült dolgozatot foglal össze.
Az élet művészete - két kötetben: ez a cím kissé tréfásan hangzik, és aki komolyan venné, az bizonyára csalódással tenné le ezt a két kötetet. Nem, ezt a furcsa művészetet még Nádai Pálnak, ennek a kitűnő tanítónak a könyvéből sem lehet kimerítően és végérvényesen megtanulni. De aki intelligens olvasót a könyv furfangos címe elolvasására csábít, az egy jó szemű és biztos tollú író sok értékes dolgozatában fog kárpótlást találni.
A szépen kiállított Franklin-köteteket néhány kedves, továbbá néhány fölösleges és jelentéktelen illusztráció tarkítja.