Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 2. szám · / · Figyelő
Most van sírás és fogak csikorgatása Magyarországnak a nemzetiségek közt való felosztatása miatt - s még azt sem lehet mondani, hogy ok nélkül való volna. Szentigaz: mihelyt a paktálási politika megkezdődik, mihelyt az oláhokkal mint oláhokkal, a tótokkal mint tótokkal, a szerbekkel mint szerbekkel áll szóba a magyar állam, akkor hamar megszűnik egységes magyar állam lenni. Annál is inkább, mert bármily veszedelmes ez a paktálási politika, annyira nem lehet az ellen szólni, ami a belső foglalatja. Nem természetes, nem emberséges, nem tisztesség dolga-e, hogy az oláh gyerek oláh iskolában tanuljon, az oláh embert oláhul igazgassák, oláh félnek oláhul tegyenek törvényt? Nem magától értetődik, hogy amely országban milliószám vannak oláhok, ott államtitkár, sőt miniszter is legyen oláh, annál inkább főispán vagy éppen szolgabíró? S hogy ami költségét iskolának vagy igazgatásnak az állam különben viseli, viselje olyanét is, ami oláh?... És így tovább... ez az, amit nem szabad megtagadni... ez az, amit rég meg kellett volna adni... jobban mondva: aminek magától értetődően már rég meg kéne lennie, hogy beszélni róla ne lehessen, hogy veszekedni körüle ne legyen alkalom. S mégis ez az, ami ha megadják: méreg annak, aki megadta, éppen azért, mert elszedték tőle, mert rákényszerítették, mert megverték vele. A nemzetiségek, melyek legtermészetesebb emberi és polgári jogaikat annak fejében kapják meg, hogy segítsenek lehetségessé tenni az alkotmányos álarcú többségi kormányzást: ezt a segítséget majd újra meg újra megfizettetik maguknak - s igen hamar olyasmivel, ami nem jár nekik sem emberekül, sem polgárokul -, ami nem szabadság, hanem kiváltság, ami nem jog, hanem harács.
Ez az átka a paktum-politikának. Az, hogy a legtermészetesebb és legszükségesebb jogok megadásával egyben menten olyan partikularizmust és federalizmust állapít meg, ami se nem jogos, se nem természetes. Amit e paktumokban a nemzetiségek kapnának: az, szó sincs róla, mind jár nekik, s jár elejétől fogva. Vétek volt eddig halasztani s most már lehetetlen halasztani. De amíg a halasztás lehetséges volt, volt választásunk, hogy adjuk meg a nemzetiségeknek, ami megilleti őket. Ugye, hogy ez ne jelentsen, vagy legalábbis ne mindjárt s nem önmagunktól instituáltan, partikularizmust és federalizmust, vagy ugye, hogy azt jelentsen.
Az első mód (és alkalom) az lett volna, hogy megindítunk egy általános demokratikus (amit úgy is lehetne nevezni, hogy emberséges) politikát, s ennek emberséges mivolta éppoly magától értetődően megadta volna az oláh gyereknek az oláh iskolát s az oláh parasztnak az oláh bírót, mint ahogy nem engedte volna az agrárius vámpolitikát annyira túlkapóvá lenni, hogy a mazsolaszőlő miatt Görögországot s a sertések miatt Szerbiát s a marhahús miatt Romániát tegyük halálos ellenségünkké. E módnak a módja pedig a legegyszerűbb mód lett volna a világon: nem félni (legalábbis ne nemzetiségi következései miatt) az általános választójogtól. Az általános választójog parlamentje a demokrácia általános, egyetemes, privilégiumot senkinek nem adó formájában adta volna meg az oláhnak, ami az oláhé, s vette volna el a magyar úrtól, ami a rác sertéskereskedőé. Lehet, hogy a demokrácia megengedte megerősödés a nemzetiségeknek valaha, a messze jövőben, adott volna olyan erőt, hogy partikuláris törekvéssel az állam s a nemzet egységét felrobbantsák. De ez először is messze jövő volna, aztán nem bizonyos, hogy egy egyetemességben boldoguló nemzetiségek partikuláris törekvésűek maradnak-e, s az sem, hogy egy egyetemesen demokratikus népjóléti politika nem erősítené-e meg annyira ezt az egészet, hogy semmi partikularizmus ne tudja felrobbantani?
Az usque mindenesetre kevesebb lett volna, mint így: mikor a demokráciától félvén, az állam s az uralkodó rendek mindjárt partikularizmus formájában kénytelenek megadni, amitől mint demokráciától fáztak. Most már eleve bizonyos, mert eleve megvan az a federalizmus, mely a demokrácia során csak késő jövőben következett volna el, s akkor is csak talán, s mindenesetre olyan napokban, mikor a magyar állam és nemzet erős lesz - nem pedig mostani szörnyű leromlottságában. S megmenekültek-e ezen a végzetes áron a demokráciától? Dehogy - mihelyt a nemzetiségek a paktumok útján erőbe kapnak s hatalomra jutnak, magától értetődően menten arra fogják fordítani hatalmukat, hogy minden arisztokratizmust kiirtsanak, mert így tudják leghamarább s leghalálosabb biztossággal szíven találni a magyar uralom, a magyar államiság, a magyar nemzeti egység arisztokratikus princípiumát.
Egyszóval: a demokrácia késleltetése csak siettette eljövetelét. Ez bizonyos és rögtönös kárrá tette mindazt, ami csak esetleges és távoli veszedelme lett volna. Ezt jól megcsináltuk.