Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 2. szám · / · Biró Lajos: A Serpolette

Biró Lajos: A Serpolette
Regény
V.

Este a fedélzeten ült a herceg Annieval. Szótlanul ültek egymás mellett.

- Hallgasd csak - szólalt meg azután Annie -, milyen szép!

A hajó túlsó végén egy matróz énekelt. Annie felállott:

- Megnézem - mondta -, ki az.

A herceg lassan feltekintett rá.

- Hagyjad - szólt azután -, Vannoni.

Annie leült és élénken fordult oda a herceghez.

- Milyen szépek ezek a bús szláv melódiák - mondta. - Meg fogom őket tanulni.

A herceg hallgatott.

- Jó? - kérdezte Annie. - Megtanuljam őket?

- Jó - mondta a herceg.

Annie csillogó szemmel hajtotta előre a fejét, hogy az éneket jól hallja, azután lelkesen mondta:

- De micsoda hangja van! - Hallod? - Én ezt a fiút énekelni fogom tanítani.

A herceg hallgatott.

- Jó? - kérdezte Annie. - Tanítsam? Igen?

- Nem - felelte halkan a herceg.

Annie elhallgatott és szótlanul ültek egymás mellett a fedélzeten. A hajó túlsó végén azután elhallgatott az ének is, és ők nemsokára szótlanul lementek a szobáikba. A szalonban Annie megállott a pianinó mellett, és állva végigfuttatta az ujjait a billentyűkön. A herceg megállott mögötte. A szobában nem égett a lámpa, csak az ebédlő világossága szűrődött be egy kevéssé.

A billentyűk halkan gyöngyöztek az Annie ujjai alatt. A herceg szótlanul és nagyon csendesen leereszkedett egy karosszékre, Annie meghallotta ezt a mozdulatot, az ujjait végigfuttatta még egy moll akkordon, leült a zongora mellé és készülődés nélkül halkan, mint egy sóhajtást, elkezdte énekelni a Brahms-dalt:

Immer leiser wird mein Schlummer,
Nur wie Schleier liegt mein Kummer
Zitternd über mir...

A hangja itt egyszerre megakadt, a keze lecsúszott a billentyűkről, a húrok halkan tovább zúgtak a félhomályban, azután csend lett. A herceg odalépett hozzá, megfogta az állát és felemelte a fejét. Az Annie szeme tele volt könnyel. A herceg szólni akart, vigasztalni akarta és simogatni akarta, de nem tudott szólni és nem tudott mozdulni. A keze lehullott mint az ólom, és erre úgy maradtak mind a ketten, mozdulatlanul a sötétségben.

Később zavarodottan és szégyenkezve mentek lefeküdni. Hangtalanul és belső remegéssel feküdtek le, gyorsan eloltották a lámpát, és az egymás mellett lévő két ágyban szótlanul néztek bele a sötétségbe. Órák teltek el így, és mindegyikük tudta, hogy a másik ébren van. A sötétségben végre megmozdult valami. Az Annie puha kis keze tapogatózott át remegve a herceghez.

- Mi az?

Annie megfogta a herceg kezét és ráhajtotta a fejét.

- Te szomorú vagy - súgta neki halkan és lihegve.

A herceg nem válaszolt. A kezére lassan csepegtek rá az Annie könnyei.

- Én - súgta Annie fuldokolva - téged nagyon sajnállak.

A herceg nem válaszolt. Annie ráhajtotta a fejét még egy ideig a herceg kezére, azután sóhajtva feküdt vissza a párnáira és halkan mondta:

- Borzasztó ez a szoba. - Mintha koporsóban feküdnénk.

Nemsokára azután elaludt. A herceg még sokáig meredt bele a sötétségbe, míg az ő fájó szemére is rászállott a kábult álom.

Másnap a herceg déltájban lement az ebédlőbe. Az asztalon még ott volt a reggeli, a reggelizőasztal mellett ott ült Annie Félixkével, és jókedvűen és nagyokat nevetve kártyázott vele. A herceg figyelmeztette Anniet, hogy nemsokára dél lesz, Annie erre elküldte Félixkét:

- Eredj, cintányér!

Félixke elment, és a herceg idegesen mondta:

- Furcsa szavaid vannak. Miért mondod ennek, hogy...

- Cintányér? - vágott közbe vidáman Annie. - Az a Polarics-házban volt szokás.

Nevetett.

- Meg vízihólyag - tette hozzá derülten.

A herceg összeszorította a száját.

- Most menj talán felöltözködni - szólt csendesen.

Annie jókedvűen intett igent, és sietett át a hálószobába fésülködni, mosakodni és felöltözködni. Ebédnél jókedvűen beszélgetett és sokat nevetett. Egyszerre ránézett Ridarskyra, azután odafordult a herceghez

- Igaz - mondta -, engedd meg mégis, hogy tanítsam ezt a Vannonit. - Meglátjátok, világhírű énekes lesz belőle. - Már valamit tud is: kottát azt olvas, a többi majd...

- Honnan tudod - kérdezte összevont szemöldökkel a herceg -, hogy kottát olvas?

- Félixkétől. - A papjuk tanította meg rá gyerekkorában. - Megengeded?

- Sajnálom - felelte a herceg -, nem lehet. Rossz példa volna a legénységnek.

Annie kedvetlenül húzta el a száját.

- Óh - mondta duzzogva -, én pedig már úgy örültem. Hiszen így halálra fogom magamat unni.

Ridarsky előrehajolt egy kissé és hideg szemmel nézett rá.

- Mondtam már - szólt csendesen -, hogy én majd mulattatom.

Annie felemelte a fejét.

- Maga! - mondta. - Maga csak hallgasson.

Ridarsky nem válaszolt. A herceg hallgatott és ebéd után szótlanul ment fel az irodájába.

Ide nemsokára felrendelte Félixkét is. Fel volt zaklatva. Nyugtalankodott, háborgott és tajtékzott benne minden, és az az érzése volt, azt az epedő vágyat érezte, hogy ez az egész belső háborgás, mint egy forró tűzfolyam ömöljön bele a munkájába.

Félixke belépett és feszesen jelentkezett.

- Üljön le - mondta a herceg -, diktálni fogok.

Félixke leült az asztal mellé, elhelyezte maga elé a papírt, tollat vett a kezébe és rendesen, csendesen, feszesen várt. A herceg összevont szemöldökkel nézett maga elé, mély szürke szemében láng lobbant fel, és az indulattól eltördelten szakadt le az ajkáról a szó:

- Több világosságot.

Mehr Licht! Egy nagy szellemnek az utolsó szava lesz a könyv első szava és a könyv címe. Több világosságot! A gondolatai zúgva röpültek át a tengeren: hazafelé, ahol nemsokára jön a tél, és a síkságon a kis parasztházakban sárral tapasztják be az ablakot, hogy tavaszig ki se lehessen nyitni. Be kell törni ezeket a betapasztott ablakokat. Az egész országban be kell zúzni az ablakokat és fel kell törni az ajtókat, hogy beáradjon a levegő és a napfény. Hivatal, kaszárnya, parasztház, királyi palota - bezúzni az ablakot - levegőt, napfényt - több világosságot.

A mellét szorította a szeretetnek az a kimondhatatlan nagysága, amely fájdalmasan fészkelt a lelkében, mély lélegzetet vett, hogy kimondja az első szót: az ajkát felnyitotta, de az első szót nem mondta ki. Hirtelen megállott.

A Goethe utolsó szavával akarta a könyvét kezdeni, és ezzel a szóval akarta a könyvét befejezni. De amikor ezt mégegyszer meggondolta, és amikor lázasan és áhítattal bele akart fogni a munkája megírásába, élete nagy cselekedetébe, akkor a forró háborgáson át, amely a mellét elöntötte, lentről, a lelkének egy elrejtett zugából egy jeges hűvösségű széláramlat tört át az agyáig. Tisztán érthetően, mintha idegen ember hangosan mondta volna ki, egy dermesztő kérdés hangzott fel a lelkében. És ő kihűlten, dermedten és elsápadva hallgatta ezt a kérdést, és nem tudott rá válaszolni.

Elfordult, sokáig nézett ki az ablakon a tengerre, azután elküldte Félixkét.

- Ma nem dolgozunk.

Félixke elment, és ő kábultan járt-kelt egész nap. Este könyvet vett elő, de vak szemmel meredt beléje, és nem látta a betűket.

- Mit olvasol? - kérdezte tőle Annie.

Ekkor a herceg nem bírt magával. Közömbös feleletet akart adni, hallgatni akart, de egy nála nagyobb erő megragadta a lelkét, minden idegszálát, az egész organizmusát, és neki kongó hangon, üresen, mintha a kérdés nem is az övé volna, meg kellett ismételnie azt a kérdést, amely délután belesüvített az agyába:

- Mit gondolsz: Goethe megtette volna-e, amit én tettem?

Dideregve várta a választ. Annie vállat vont:

- Mit tudom én - mondta nyugodtan.

Azután elgondolkozott:

- Goethe - mondta összehúzott szájjal és finoman -, a Faust szerzője?

A herceg nem szólt. Annie belemélyedt a gondolataiba:

- Én - mondta -, mikor Németországban voltam... Koblenzben a Margitot akartam énekelni. De az igazgató az ellenségem volt, mert én nem jártam fel délután egyedül az irodájába, de a Mayer az feljárt. Hát azt mondta, énekelje a Mayer. Én a szubrettpartiet énekeljem. Hát erre jött az előadás és a Mayer... mit mondjak?... fütyültek! Engem pedig megvártak az elődás után és a kocsimat...

A herceg nem hallotta mit beszél, Annie befejezte az elbeszélését, várt, nézte a herceget, azután így szólt:

- Goethe? Bizonyosan megtette volna. Az okos ember volt, okosabb mint a királyok és a hercegek.

A herceg hallgatott. Annie sokat beszélt, azután gyorsan odaült az ölébe.

- Nézd - mondta kedvesen, durcásan és könyörögve -, engedd meg, hogy Vannonit tanítsam! - Úgy mulattatna. - Megengeded? - Igen?

- Igen - mondta a herceg.

(Folyt. köv.)