Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 2. szám · / · Biró Lajos: A Serpolette
Másnap reggel a hajón mindenki korán ébredt és jókedvűen kelt fel. A tenger nyugtalan volt és a Serpolette horgonyláncai hevesen nyögtek, de a hajón mindenki örült annak, hogy egy óra múlva jön az indulás. A herceg derülten adta ki az utolsó parancsokat, Annie rózsás arccal és mosolyogva szítta be a tenger üde és sós levegőjét, Ridarsky gúnyos megjegyzéseket tett azokra a hadihajókra, amelyeket itthagynak a kikötőben, és Félixke fáradhatatlanul cikázott ide-oda a hajón.
A herceg a reggelihez nem egyedül jött vissza.
- Nézz ide - mondta Annienak -, ez is velünk jön.
Monseigneurt hozta be. Az orosz agár tisztán, fehéren és karcsún állott mellette, finom fejét nyugodtan tartotta oda a herceg simogatásának, és nem mozdult el mellőle.
- Monseigneur! - kiáltotta boldogan Annie - gyere ide.
A herceg levette a kezét az agár fejéről. Monseigneur aranysárga szemét felemelte az urára, azután lassan odaindult Anniehoz. Annie az ölébe vette a fejét, és végigsimogatta tiszta, fehér bundáját.
- Monseigneur - mondta neki duruzsolva -, te leszel az én egyetlen barátom az úton.
Ridarsky, aki mellette ült az asztalnál, ekkor előrehajolt egy kicsit. Annie ránézett és legyintett egyet:
- Ah, maga! Maga csak menjen.
Simogatta Monseigneurt és elragadtatva mondta:
- Ha egy férfi ilyen elegáns tudna lenni.
A herceg nevetett. Ridarsky hideg szemmel nézett rá. Annie reggelit adott Monseigneurnak, és hamarosan megnyerte a teljes bizalmát. Reggeli után már együtt mentek fel a fedélzetre sétálni. Reggeli után a herceg is felment a fedélzetre és összegyüjtötte a legénységet.
- Matrózok - mondta nekik nyugodtan -, a Serpolette pár perc múlva felszedi a horgonyát és elindul egy hosszú útra. Előbb olasz kikötőkbe megyünk, azután át az óceánon idegen világrészbe. Attól a perctől fogva, hogy a Serpolette erre az útra elindul, átalakul kereskedőhajóvá. Nagy útja: kereskedelmi vállalkozás. Ebben a vállalkozásban én titeket társaimmá fogadlak. Ez úgy értendő, hogy a vállalkozás nyereségében mindenki részesül a fizetése arányában, én is csak annak a fizetésnek az arányában, amelyet magamnak megszabtam és amelyet kereskedelmi hajók kapitányai kapni szoktak. A Serpolettenek tehát úgyszólván ti is tulajdonosai vagytok - természetes, hogy úgy fogtok dolgozni, mint aki magának dolgozik.
A legénység lelkes és zengő hurrázással fogadta ezt a közlést. A herceg boldogan nézett végig a mosolygó és lelkes arcokon, azután csendet intett:
- Még egyet. Válasszatok két bizalmi embert, akik megnézik majd a könyveket... Nem akarlak benneteket aranyhegyekkel kecsegtetni, de a számításaim alapján annyit mondhatok, hogy a fizetésének legalább a kétszeresét kapja mindenki.
Újabb hurrázás, amelynek nem akart vége szakadni. A herceg végre barátságosan elkergette őket: menjenek, válasszák meg a két bizalmi embert. Elkergette őket, és tiszta és édes örömmel nézett utánuk. De hirtelen oldalra fordult. A baloldalán ott állott Ridarsky. Ránézett.
- Akart valamit mondani, Ridarsky? - kérdezte meghökkenve.
- Nem, fenség.
- Furcsa. Az az érzésem volt, hogy meg akar szólalni.
Ridarsky szótlanul és udvariasan rázta meg a fejét, azután hideg szemmel nézett a hercegre. A hercegnek kellemetlen érzése támadt és elfordult tőle.
Pár perc múlva visszajöttek a matrózok és jelentették, hogy a választás megtörtént. Egyik bizalmi embernek megválasztották Szolgarovot...
A herceg bólintott, ezt természetesnek találta. Szolgarov az orosz haditengerészetben szolgált, résztvett egy hajólázadásban és azután megszökött. Szocialista volt, a pénzét most is könyvekre költötte, és a ládájában állandóan ott volt töltött revolvere. A matrózok tisztelték és féltek tőle. A herceg természetesnek találta, hogy ő lett az egyik bizalmi férfi.
A másik bizalmi állásra megválasztották Brattliet.
A herceg meghökkent. Brattlie rettentő erejű legény volt, norvég ivadék, aki messze elvetődött a hazájától, alacsony homlokú, széles vállú, verekedő és ivó. Hogyan eshetett erre a választás? A herceg egy másodpercre összevonta a homlokát, egy kis kedvetlenséget érzett, az az érzése támadt, hogy Ridarsky ismét mondani akar valamit, de Ridarsky hallgatott, erre erőt vett magán, barátságosan megmondta, hogy a választást tudomásul veszi, a két bizalmi embert berendelte magához későbbre a kapitányi irodába, és kiadta a parancsot az indulásra.
A Serpolette felszedte a horgonyát, a kémény ontotta a füstöt, a matrózok hurráztak, és a hajó kiindult a kikötőből nagy útjára. Péter herceg a parancsnoki hídon állott, és néha-néha visszanézett a kikötő lassan eltűnő hajóira. Ekkor feljött hozzá Annie. Ő is visszanézett. Előbb hallgatott, aztán halkan megkérdezte:
- Nem sajnálod?
A herceg hevesen megrázta a fejét.
- Boldog vagyok - mondta.
Annie megölelte. A herceg gyöngéden elhárította az ölelést.
- Látják - mondta halkan.
Ridarsky felé intett, akinek hideg szeme az eltűnő kikötőről feléjük siklott. Annie kissé sértődötten húzta vissza a két karját, azután dacosan vonogatta a vállát, és ajkbiggyesztve mondta:
- Éppen azért. Hadd lássa.
A herceg kezet csókolt neki, ezzel megbékítette, és Annie lement a parancsnoki hídról, hogy folytassa sétáját Monseigneurrel. Séta közben találkozott Félixkével, aki ide-oda cikázott a fedélzeten. Félixke el akarta kerülni őket, de Annie megszólította:
- Félixke, gyere ide.
Félixke odament hozzájuk. Lassan és óvatosan jött, kémlelgette őket, oldalról került hozzájuk, azután szimatolva és orrfintorgatva megállott. Annie csodálkozva és kérdően nézett rá. Félixke kis fejét elfintorított orral hajtotta előbb oldalra, aztán előre lökte Monseigneur felé.
- Csúnya kutya - mondta. - Csúnya kutya.
- Csúnya vagy te - felelte Annie sértődötten. - Monseigneur gyönyörű, bár te volnál ilyen szép.
Félixke fintorgatta az orrát és konokul és sértődötten ismételte:
- Csúnya kutya, utálatos kutya.
Az orrát fintorgatva, lassan és óvatosan átsétált a túlsó oldalra, és mielőtt még Annie észrevehette volna, mi a szándéka, felemelte a jobb lábát és hátrafelé - mint egy haragos kis ló -, kirúgott Monseigneur felé. A rúgás Monseigneurt az oldalán érte. Monseigneur feljajdult, azután felemelte finom fejét, megmutatta nagy fogait, de nem harapott. Egy-két lépést hátrált, azután csendesen átment az Annie másik oldalára.
Annie azonban fel volt háborodva.
- Most takarodj - kiáltott rá Félixkére.
Félixke a nyakába behúzott fejjel eltakarodott. Annie lehajolt Monseigneurhöz, megveregette a fejét és megdicsérte.
Délben a herceg csak egy percre jött be az ebédlőbe, kezet csókolt Annienak, megkérdezte, jól bírja-e a rossz időt, evett valamit, és menni készült. Annie hallgatva nézte.
- Hová mégy? - kérdezte azután.
- A parancsnoki hídra.
- És honnan jössz?
- A parancsnoki hídról.
- Hát meddig kell ottmaradnod?
- Ha vihar van, huszonnégy órát is, sőt harminchatot is.
- És ha nincs vihar?
- Tizenkettőt.
Annie kétségbeesve nézett rá.
- De hiszen én akkor halálra unom magamat - mondta elkeseredve.
A herceg ránézett.
- Majd csinálunk valamit - mondta elgondolkozva.
Megsimogatta az arcát és elment. Nemsokára Ridarsky jött be enni valamit. Annie elmondta neki, hogy a herceg mindennap tizenkét órát akar a parancsnoki hídon tölteni, ő kétségbe van esve...
- Miért? - kérdezte Ridarsky.
- Mert én akkor halálra unom magamat.
- Dehogy - mondta Ridarsky -, abban a tizenkét órában én szabad vagyok. Én majd mulattatom.
Annie hevesen akart neki válaszolni, de az ajtó felnyílott és halkan, csendesen, előkelően bejött rajta Szedlák. A beszélgetés abbamaradt, és Ridarsky nemsokára visszament a fedélzetre.
Délután a tenger egyre nyugtalanabb lett, és három óra tájban bömbölt a vihar. A Serpolette küszködve fúrta be magát a hullámok közé, de könnyű testét emeletmagasságra ragadták fel, és utána feneketlennek tetsző mélységekbe lódították le a hullámok.
A hajón minden nyílás be volt zárva, és bent a hajó testében elhalkult az élet.
Annie jól bírta a vihart, de szorongva nézegetett ki a tajtékos, szürke és zöld hullámokra. Szedlák fehér hajjal, fekete ruhában, tisztára borotváltan, mozdulatlanul ült egy sarokban és imádkozott. Félixke előbb megszüntette ide-oda cikázását a fedélzeten, azután ijedten bevonult kis kabinjába, majd teljes erővel kitört rajta a betegség, és ekkor elindult, hogy kétségbeesetten kérjen segítséget valakitől.
Elindult, de nem jutott messzire. A hajó táncolt, úgy, hogy a szobákban is alig lehetett megállni, őt azonkívül olyan borzasztó fájdalom rohanta meg, a gyomrát olyan irtózatos erővel szorította össze egy láthatatlan prés, és a fejét olyan irtózatos erővel igyekezett szétvetni valami láthatatlan robbantószer, hogy Félixke útközben félig eszméletlenül összeesett, és nyögve gurult le egy lépcső aljába. Itt mozdulatlanul fekve maradt, és átadta magát a halálnak. A halál azonban nem jött érte, a tagjai viszont sajogtak a legurulástól, és a hajó még mindig táncolt, úgyhogy ő ide-oda gurult a lépcső aljában, ezért félig eszméletlenül menedék után nézett. A közelben egyetlen menedék volt: a lépcső alatt levő kuckó. Félixke négykézláb, de inkább gurulva, mint mászva, ide menekült be.
Amikor egy utolsó gurulással bent volt a kuckóban, megrettenve érezte, hogy rajta kívül egy más élőlényt is ide vert be a vihar. A sötét kuckóban nehezen lihegett, és keservesen nyögött már valaki. Félixke haldoklásában is megdöbbenve vizsgálta a sötétséget, de hamar megnyugodott. A másik menekült Monseigneur volt. A fehér orosz agár nagyon szenvedett a vihartól. Eleganciáját és tisztaságát nagyon szétdúlták a szenvedései, karcsú lábára nem tudott felállni, és amikor nem nyögött, akkor keservesen és panaszosan szűkölt.
Félixkére ebben a percben egy haldokló ember nyögése sem tett volna hatást, a Monseigneur szenvedése még némi elégtétellel is töltötte el. Nemigen volt rá ideje, hogy a saját baján kívül foglalkozzék valamivel, de amikor szenvedései mégis adtak neki egy szabad másodpercet, ezt a szabad másodpercet arra használta fel, hogy villámgyorsan - hátrafelé, mint egy haragos kis ló -, teljes erejéből belerúgjon Monseigneurbe. A kutya feljajdult, de a következő másodpercben egy hullám oldalra billentette a hajót, kutya és ember összekeveredett a zuhanásban, Félixkét ismét elővették a fájdalmai és ettől kezdve csendben és békésen nyögött egymás mellett kutya és ember.
Három órát töltöttek így el egymás szomszédságában. Három óra múlva a vihar megcsendesett egy kicsit, és Félixke úgy érezte, hogy a láthatatlan fogó, amely a gyomrát szorítja össze, enged valamit. A feje még mindig szét akart robbanni, de annyira már mégis volt, hogy elhatározta, hogy itthagyja a szennyes és sötét kuckót. Vissza akart menni a kabinjába. Már négykézláb állott és indulni akart, amikor Monseigneurre esett a tekintete. Monseigneur teljes kimerültségben elnyúlva feküdt a padlón. Finom fejét szenvedve nyújtotta előre, két karcsú hátsó lába gömbölyű talpát mutatta Félixkének.
Félixke ekkor odanyúlt a kabátja kihajtásához, ahol állandóan egy kis gombostűkészletet hordott. Kivett egy gombostűt, remegő ujjai közé fogta, felemelte és biztos döféssel bedöfte Monseigneur talpába. Monseigneur feljajdult, kinyitotta a száját, de a feje fáradtan hullott vissza a padlóra. Félixke hátrált egy kicsit, de amikor látta, hogy Monseigneur fogai nem fenyegetik veszedelemmel, ismét kihúzott egy gombostűt, felemelte, mint egy dárdát és bedöfte a Monseigneur másik lábába. Többi gombostűit is bedöfködte volna Monseigneurbe, ha ekkor a hajó újra oldalra nem billen, és neki eszébe nem jut, hogy jó lesz a kabinjába menekülni, mielőtt a fogó teljes erővel újra ráereszkedik a gyomrára. De minthogy ez eszébe jutott, rövid habozás után nagy sajnálkozással kihúzta Monseigneur lábából a véres gombostűket, visszadugta őket a kabátja kihajtásába, és négykézláb visszamászott a kabinjába.
A vihar ekkor újra kitört és rövid megszakításokkal tartott alkonyatig. Egyik hosszabb szünetében Monseigneur feltápászkodott fektéből, és vérző és roskadozó lábakkal valahogyan kijutott a fedélzetre. A fedélzeten panaszosan nyöszörgött és hevesen szimatolva kereste a herceget. A herceg észrevette.
- Monseigneur - kiáltotta ijedten -, gyere ide.
Érte akart küldeni valakit. Monseigneur is ingadozva indult a hang felé és aranysárga szeme bágyadtan kereste gazdáját. Ekkor azonban újra kitört a vihar, a hajó balra billent, Monseigneur leesett fáradt lábairól, oldalra csúszott, a következő percben egy óriási hullám söpört végig a fedélzeten és lesöpörte Monseigneurt a tengerbe.
A herceg elordította magát.
- Csónakot leereszteni.
A hullámok zajában egy pillanatra meghallotta Monseigneur kétségbeesett ugatását. Monseigneur sohasem szokott volt ugatni, és ettől a segítségkéréstől a hercegnek összeszorult a szíve.
Az ingadozó hajón mozgás támadt, hat matróz csúszva és kapaszkodva indult az egyik csónak felé. A herceg szakadásig megfeszült idegekkel figyelt, nem hallja-e még egyszer Monseigneur hangját. A matrózok már ott voltak a csónaknál. A herceg ekkor hirtelen oldalra fordult.
- Akar valamit mondani, Ridarsky? - kérdezte gyorsan.
Ridarsky összeszorított ajakkal rázta meg a fejét, azután előre intett a matrózok felé. A matrózok hozzáfogtak a csónak leeresztéséhez, munka közben azonban egyikük elindult a parancsnoki híd felé, kapaszkodva haladt előre, az egyik kezéből tölcsért csinált, és úgy kiabált valamit a herceg felé. Szolgarov volt.
- Mit mond? - kérdezte a herceg Ridarskytól.
- Azt - felelte Ridarsky halkan és hidegen -, hogy érdemes-e hat ember életét kockáztatni egy kutya miatt...
A herceg elsápadva nézett rá.
- Nem - mondta azután keményen és rekedten. - Igaza van.
Visszarendelte a csónakot. A hajó nyögve haladt előre, a herceg csak a hullámok zaját és a hajótest sokféle recsegését hallotta, a Monseigneur fehér feje felbukkant még egypárszor, de a hajó haladt előre és Monseigneur eltűnt a hullámok között.
Estére elült a vihar. A herceg magához hívatta Szolgarovot.
- Köszönöm, Szolgarov - mondta neki -, hogy figyelmeztetett. Szeretem az ilyen bátor és okos beszédet.
Szolgarov nem válaszolt. A herceg lement Anniehoz, és elmondta neki, hogy Monseigneur beleveszett a tengerbe. Annie keserves sírásra fakadt. A herceg vigasztalta, azután elmondta neki a visszarendelt csónak történetét.
- Miért hallgattál rájuk - kiáltotta hevesen Annie.
- Büszke vagyok rá - felelte elgondolkozva a herceg -, hogy uralkodtam magamon, és meghallgattam a figyelmeztetésüket.
Annie keservesen zokogva mondta:
- De ha még herceg lennél, ki sem merték volna nyitni a szájukat.
- Emberhez méltóbb - felelte a herceg -, hogy szóltak, és emberhez méltóbb, hogy én hallgattam rájuk.
De Annie könnyezve és makacsul rázta a fejét, zokogva ismételte, hogy két hónappal ezelőtt senki egy szót sem mert volna szólni, hanem az egész banda kezét-lábát törte volna, hogy Monseigneurt megmentse, és egész éjjel keservesen siratta Monseigneurt.