Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám · / · Disputa

Fenyő Miksa: Egy közgazdasági cikkről.

Közgazdasági eseményekben gazdagabb és tanulságosabb esztendőt alig ismerünk a hála istennek elmúlt 1913-nál. Bizonyos, ha a krízisek történetében lapozgatunk, találunk orkánszerűbb, pusztítóbb hatású gazdasági válságokat is, mint amely a múlt esztendő folyamán világszerte átviharzott, de komplikáltabb természetű, keletkezésében szövevényesebb, kihatásában nagyobb átalakulásokat felidéző krízist aligha. Ennek a földindulásnak megmérésére szolgáló szeizmográfiai készülékeket a nagybankok obszervatóriumában találjuk meg, aki olvasni tudja kilengéseiket, az bizonyára olyan közel férkőzik az okok megismeréséhez, a hatások kiszámításához, mint soha más közönséges halandó. Érthető tehát, hogy a legnagyobb érdeklődéssel olvastuk azt a cikket, melyben Walder Gyula, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár vezérigazgatója számol be a tizenhármas esztendőről és a krízis okairól. A legnagyobb érdeklődéssel és a legmélyebb csalódással olvastam, állandóan az volt az érzésem, hogy ez valójában egy apokrif cikk, melybe a kurdcsibráki népbank főkönyvelője helyezte el a maga közgazdasági véleményét. Valóban, ha a Pesti Hazai Első Takarékpénztár érdemes vezérigazgatója azt írta volna meg, hogy azért volt válság az elmúlt esztendőben, mert tizenhárom az szerencsétlen szám, és tizennégyben természetszerűen minden jóra fordul, akkor sem csodálkoztam volna jobban, mint az említett írás okfejtésén.

Megállapítja, hogy a gazdasági válság a legkülönbözőbb tényezők eredője volt, s e tényezők között, mint principális jelentőségűeket sorolja fel a "túlzó expanzivitást", a "túlfokozott állami szükségleteket" és a "külföldi tőkének a magas politika szolgálatába való állítását". Hát először is disztingváljunk. Ha a gazdasági válságról és jelesül a monarchia gazdasági válságáról beszélünk, akkor külön kell választani azokat a jelenségeket, melyek világszerte megnyilvánultak és azokat, melyek csakis nálunk éreztették hatásukat. Nemkülönben az indító okok analizálásában is különbséget kell tenni azok között, melyeknek rengései végigpusztítottak az egész világon és különbséget kell tenni hatásukban és jelentőségükben lokalizált indítóokok között. Így például, amit a vezérigazgató úr a túlzó expanzivitásról mond, az éppen nem áll az egész világra, de sőt még Magyarországra sem. Az állhat talán a pénzintézetek törekvéseire, de gazdasági életünk más terén túlzó expanzivitás egyáltalán nem volt tapasztalható. Egyszerűen kedvező ipari konjunktúra volt - még csak nem is egészen Hochkonjunktur -, melynek vonala az 1907. esztendő óta állandóan fölfelé mozog, s melynek lehetőségei között a magyar ipari termelés teljesen indokolt terjeszkedési kísérleteket tett. Sőt éppen az elmúlt periódusban nálunk alig találunk példát a futóhomokra épített ipari vállalkozásra, holott például, aki figyelemmel kísérte a Németországban lejátszódott gazdasági eseményeket, az sokkal több példát találhatott volna a "túlzó" expanzivitásra, mint pl. a terrain-spekulációk, szállodaépítések hírhedt esete bizonyítja. De ha már a krízistényezők közé így nyersen, minden distinkció nélkül beállította a vezérigazgató úr a "túlzó" expanzivitást, akkor is foglalkoznia kellett volna, hogy mennyiben van helye, mennyiben szükséges ez a túlzás olyan országoknál, melyeknél a lakosság száma állandóan emelkedő, és amelyek fejlődésük kezdetén állva kénytelenek a legnagyobb erőfeszítéseket tenni, hogy a nyugati országok mellé sorakozzanak - gazdaságilag és kultúrában. Bizonyos, az "expanzivitás" kérdése egyike azoknak, melyekkel a gazdasági válság kimagyarázásánál foglalkozni kell, azonban így nagy kényelmesen odavetve, mint ahogy azt a vezérigazgató úr csinálta, bizony semmit sem magyaráz meg, hanem csak ismétli azt, amit ma már a Szegedi Kávéház ügynökei is fejbólogatva emlegetnek, hogy túlspekuláltuk magunkat.

A másik tényező, amelyet a krízis okaként megállapít: "a túlfokozott állami szükségletek". "Az állami emissziók oly nagy mértékben terhelték a publikumot, mondja, hogy ennek a körülménynek kártékony hatásait az egész világon meg lehetett érezni." Hol? hogyan? az egész világon? Én nem tudom, vette-e magának a vezérigazgató úr azt a fáradtságot, hogy utánajárt az 1912. és 1913. esztendők összes állami emisszióinak? Azt gondolom nem vette, aminthogy - bevallom - én sem vettem. De utólag talán mégis utána lehetne nézni a dolognak, akkor bizonnyal kitűnne, hogy a monarchia szükségleteitől és nem túlságos balkáni igényektől eltekintve, nemigen voltak jelentősebb állami emissziók, mint más esztendőkben. Mondom, adataim nincsenek kéznél - a Pesti Hazai Takarékpénztárnál bizonyára gyönyörű gyűjtemény van az ide vonatkozó irodalomból -, de úgy tudom, hogy Angliának az 1910/1911. esztendőben körülbelül 700 millió korona feleslege volt állami budgetjében, s hogy bár a rákövetkező esztendőkben a flotta és a szociális kiadások növekedése révén ez a felesleg a minimumra redukálódott, nagyobb arányú emissziókkal Anglia nem terhelte meg a piacot, sőt talán a búr háború okozta költségekből jelentékeny összegeket vissza is fizetett. Ami Franciaországot illeti, elavult adórendszere nagyon megnehezíti az államfinanciák rendbentartását s már évek óta úgy segítenek magukon, hogy előlegeket vesznek föl, kincstári jegyeket bocsátanak ki, amortisabilis kötvényeket, mindez azonban - ismétlem - nem olyan jelenség, mely éppen a krízis esztendejében tornyosult volna fel, s így nyersen a krízis okai közé be sem állítható. Az olasz pénzügyek kedvezőek s bár a tripoliszi háború után némi kimerültség konstatálható, az olasz igények nemigen okoznak krízisszerű jelenségeket. Épp így az orosz igények sem, ahol ellenkezőleg 1910 óta az államadósságok némi apadása tapasztalható (még hadi kincset is gyűjtöttek), s bár a mobilizáció költségei nyilván az orosz pénzügyekre is nyomasztólag hatnak, mégsem tételezhető föl, hogy az orosz igényeknek nagyobb szerep jutott volna a krízis előidézésében. Németország pénzügyi politikája is egész a balkáni zavarok bekövetkeztéig kedvező volt, s csak az új, nagyobb fegyverkezés költségei okoznak nagyobb terheket, melyek azonban egész súlyukat még a krízis esztendejében nem éreztették. Így tehát, ahogy Walder vezérigazgató úr csinálja, nem lehet. Mit csináljunk ilyeténképp azzal a szokásos frázissal, mely az újságíró felületességéről szól? Persze, hogy az állami emisszióknak is szerepük jutott a válságban - hiszen minden krajcárt, mit pénzszűke idején az állam fölvesz, a magángazdaságtól vonja el -, de hogy milyen szerepük, milyen kihatással, éppen ennek a megmagyarázásával maradt adós a vezérigazgató úr. Aminthogy e rovat alatt hiába kerestem a tripoliszi háborúnak, a balkán háborúnak, a mexikói zavaroknak szerepét a krízist előidéző tényezők között.

"A külföldi tőkének a magas politika szolgálatába való állítása" először is nem globális jelentőségű, ennek a körülménynek tisztán a mi hazai krízisünkben jutott valami szerepe és itt sem elsőrendű, bár ezt a tényezőt éppen nem akarom lekicsinyelni.

Ezzel a vezérigazgató úr be is végezte és sietve áttér a tanulságokra. (Miért nem "tanulmányokra"?) Arról, hogyha valaki a gazdasági válság kérdésével foglalkozik, akkor a világtermelési viszonyaival is kell egy kicsit foglalkoznia, egy kicsit a vámpolitikai irányok kérdésével, egy kicsit a javak árának változásával, és ezek között elsősorban az arany termelési viszonyaival és árának változásaival, az egyes országok külkereskedelmi forgalmának alakulásával, a lázas és nagy költségeket megemésztő fegyverkezésekkel: minderről a vezérigazgató úr megfeledkezett. Talán ne is emlékeztessük rá.

A tanulságok. Hát ami tanulságot az ilyen megállapításokból levonni lehet, azt levonja. Elsősorban "hogy a monarchia rendkívüli nagy ellenállóképességet mutatott". Hát, ha az, amit ebben az országban a múlt esztendő egész folyamán tapasztaltunk, ellenállóképességnek nevezhető, akkor én nem vagyok tisztában e szavak jelentőségével. Amikor egyik kereskedő a másik után megy csődbe, amikor az államvasutak bevételi előirányzata 30 millióval csökkent, amikor egyik gyárüzem-korlátozására rálicitál a másik, és a főváros utcáin ötvenezer munkanélküli lógatja ki a nyelvét kenyér után, hogy akkor ellenállóképességről beszélnek, azt egy kissé különösnek találom. A másik tanulság, mondja a vezérigazgató úr, hogy legyünk takarékosak, és kössünk kedvező kereskedelmi szerződéseket.

Hát nagyon szépen köszönjük vezérigazgató úrnak ezeket a jótanácsokat, meg azt is, hogy ennyivel beéri. Mert hiszen ezeket a közgazdasági naivitásokat folytathatta volna a vezérigazgató úr, és akár azt is mondhatta volna: hogy vegyünk fel egy milliárdot 99-es kurzuson három %-ra a francia piacon, és fektessük be gyümölcsözőleg a Pesti Hazainál, majd aztán ő gondoskodik róla, hogy ebben az országban minden rendbe jöjjön.