Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám · / · Figyelő
Rettentő mennyiségű energia és fantázia van felhalmozva nálunk, ámbátor szűkös és szegényes megteremtéseinkhez képest legtöbbször csak ősátkos álomtervekben és levegőben lebegő kigondolásokban merül ki ez a felhalmozott magyar készség. E kiéletlen alkotó vágy és teremtő kívánság, sok ragyogó ötlet, sok lendület és szépség, jobb híján helyeződik el itt bizonytalan célú tervezgetésekben és ha "úgy lehetne" elképzelésekben. Ebben gyülemlik fel az, aminek a megvalósítás és alkotás aránytalanul kevés lehetősége között nem jutott helye.
Íme, megint egy bizonyító példa: két derék építész, hétköznapi életükben a legpozitívabb munkájú emberek, kőből és vasból való házak építői egy kicsit kiáhítoztak e kevés lehetőségű munka robotjából: kikívánkozott belőlük a nagy produkció vágya, felgyűlt energia, sokféle ötlet és maguk és mások számára egyaránt bizonytalan vállalkozással sok ideig tartó munkával megcsinálták és kiállították egy elképzelt és reménylett magyar Stadion terveit.
Miért tervezték, miért rajzolták? Olyan nagyon messze vagyunk még attól, hogy valóban és elkerülhetetlenül szükségünk legyen erre a központi sporttelepre, amely sohasem azért épül, hogy jótékony hatást gyakoroljon a testedzés fejlődésére, a sportkedvre, hanem inkább azért, hogy dekoratíven és hatásosan (óriási dimenzióival és tökéletes berendezésével), összefoglalja egy ország ilyen kultúrájának minden eredményeit. A Stadion építése nem szükséglet, hanem egy ország nagyszerű luxusa. Hol vagyunk mi attól, hogy tízmillókat költhessünk ilyen fényűzési célokra, mikor egészen más és sokkal égőbb követeléseket kell kiegyenlítenünk. Hajós és Villányi építészeknek tehát semmi vagy legalábbis nagyon kevés a reményük, hogy e kigondolásaikat és tervezgetéseiket ma vagy holnap realizálhassák. És mégis talán sokhónapos munkát áldoztak erre a tervre. Miért? Sportszeretetből - mondják -, példaadásból, buzdításul. Igazában pedig azért, mert kibújt belőlük ez a fölös munkakedv, mely zsíros magyar humusz helyett, ahol nincs elég hely, felszorult a levegőbe.
Ketten: becsületes, okos és sokban művészi munkával megrajzolták a magyar Stadion, a vele kapcsolatos testnevelési akadémia, az úszócsarnok, a gyakorló és gyülekezőhely, a park, az élelmiszerbódék és minden egyebek terveit. Olyan nagy arányút és komplikáltat terveztek, amely így is magán viseli az álomlátás, a nem pozitívség jegyeit. S a tervek egy meg nem határozott térre szólnak. Talán a Lóversenytérre, talán a Lágymányosra, talán másvalahová.
Hogy sajnálom a két derék építészt, akik talán, ha nem itt csinálják meg e terveket, megérhették volna, hogy megvalósulva kőbe és vasba formáltan is gyönyörködhessenek okos és biztos elgondolásaikban. Mi azonban egyelőre ott tartunk, hogy decentralizálni kell a testnevelést. Nem egy monumentális építkezésre, nem egy hatalmas úszócsarnokra van szükségünk, hanem sok apróra, hogy mindenki hozzájuthasson és mindenkinek közelébe legyen. Az iskolák tornatermeinek fürdőházi felszerelése fontosabb feladat, mint a luxuriózus magyar Stadion. Ez azonban nem változtat a dolgon, hogy a két építő munkája nemcsak gyakorlati elgondolásában jó, hanem művészileg is szép és egységes, legföljebb a külső architektúrája görögös formái szorulnak némi változtatásra. Ha pedig a Stadion-építés kérdése egyszer mégis szóbakerül - nemcsak az anszienitás jogánál fogva kell számolni velük, hanem e kiállított tervek belső értékeiért is.