Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám · / · Figyelő
Ha így karácsonytájban egy nagy mennyei postaszekrénybe kerülnének mind a megjelent könyvek, és az égbeli lakók fellegvánkoson ülve lapozgatnák őket sorra - bizonyára nagy tisztességre jutna Relle könyve. Olyan tisztességre, mint annak a bibliai özvegynek fillérje, ki nem adhatván egyebet, mindenét odaajándékozta az Úrnak.
"Szegény barátom, szeretném mondani (mivel ezeknek a novelláknak megírója barátja kell legyen minden jó embernek) szépek és éppen ezért velem is megtörténtek ezek a históriák. De fájhatott megírni őket. A szó- és szívkimondás keserű kényszere, költők adakozó muszája nagyon bánthatta magát, hogy így kifacsarta a lelkét, kipréselvén belőle a legszemérmesebb, leggyermekdedebb érzéseket. Hogy-mint él, kérem, ilyen felhasadt szívvel, melynek kifordult a benseje mint a túlérett magvaváló gyümölcsé. Hiszen mélyére láthatni: láthatni, mennyire szeretne egész kicsiny és nagyon boldog lenni az anyja keze alatt, és milyen leplezetlen konokul kívánja a sorstól, hogy sohasem halt meg légyen, halott édes atyja."
Relle könyvét szépen, óvatos kézben fogtam, ha letettem, olvasás közben, megnéztem elébb a helyet, hová kerül. Mintha nem papirossal, de egy darabka szelíd, fájni tudó szívvel lett volna dolgom. Naplószerűen csak egyéni - tehát mindenkié ez a kötetke. Jó, hogy akadt olyan áhítatosan figyelmes valaki, aki följegyezze ezt a zajos életünket halkan kísérő finom érzelmi óraketyegést. Jó, hogy igaz, bájos könyv íródott belőle, de megíróját kicsit sajnálom, amiért odaadta, kicsorduló kedvében, idegeneknek azt, mit majdnem jobban eshetett volna megtartania: legegyszerűbben mély szavait, pihegő meztelen líráját, melynek még burokkal védő versruhája sincsen. Nem mintha nyersen, kialakulatlanul törnének elő az érzelmek, forma és jól-megírottság rovására, Relle elbeszéléseiben. Inkább azt mondhatnám, hogy finom alakuk átlátszóvá, érzékelhetetlenné válik, mivel keresztülsugárzik rajta az intimitás, vágyakozás és fájdalom emberi ereje és értéke. Olyan közelünkbe férkőznek, hogy elvész velük szemben a művészi élvezet, objektivitás adta távlata. Ez a könyv mindnyájunk közös magánügye, elolvasása nyomán nem ítélet, de meghatottság kél. Szeretjük benne őszi reggeleinket, messzi városok utol nem ért szépségeit, agg és kisded hozzátartozóink szent gyengeségét - önmagunkat is jobban még mint máskor. És megszeretjük a könyv íróját, várva mindazt, amit még ajándékozni fog nekünk közös szívünkből.