Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám
Egy kis kötet költemény és az Est-beli lírai krónikák révén ismerjük Szép Ernő költészetét. Hírlap krónikáiban nem azokkal a nagyszabású, plakátstílusú eseményekkel foglalkozik, melyek felé egyszerre tízezrek érdeklődése fordul, hanem az élet jelentéktelen, útszéli, apró eseményeivel, amelyek mellett rendszerint közönyösen, reflexió nélkül haladunk el. Egyszerűbb, természetesebb és szeretetreméltóbb mozdulatot, mint amellyel e semmiségeket életre simogatja, elképzelni alig lehet. Embereket szólaltat meg, kiken ezerszer végigsuhant tekintetünk, anélkül, hogy egyszer megpihent volna rajtuk - egy szavuk van, vagy egy gesztusuk, melyért érdemes a szemükbe nézni, egy billentyűt üt meg a zongorán -, ezt a hangot máskor közönyösen bocsátottuk el fülünk mellett, a téli sziget alkonyatainak színét, éjszakai vizek sötét hömpölygését, mindezt egy végtelen kicsiny, mindennapi, sőt minden percnyi esemény tükörében. Nem tudom, példák nélkül meg tudom-e értetni magam, krónikás könyve nincs a kezemnél, de van egy verse, a nagy bérházra boruló városi éjszakáról - Kapuzárás a címe -, melynek hangulata csupa ilyen jelentéktelen, semmi eseményből fonódik fejlehorgasztó szomorúsággá.
A gond sétál a néma udvaron,
Csepeg a vízvezeték, mintha rína,
Fönn felhők utaznak hallgatagon.
Alszik a ház homályosan, tunyán.
Egy baba felsír néha... s még motoszkál
Egy konyhában az árva szobalány.
A lány belékezd valami kis dalba,
Nótázik ásítózva, szomorún,
Halkan, hogy a házmester meg ne hallja.
Valami külvárosi artista-kávéházat írt meg egyszer egyik krónikájában, a villamos kalauzt, aki egy kis cselédlánnyal beszélget a kocsi peronján, a Margit-híd jegyszedőjét, az úristennek száz más cselédjét, kiket az irodalom eddig mire sem érdemesített, mert nem is történik velük semmi és nem példáznak semmit. Ahogy az író halkan, természetesen jelenik meg köztük - emberek, fák, felhők, bogarak között -, mégis azzal az őszinte elcsodálkozással, mellyel drámájának királyfia nézi a Tündérország dolgait, ahogy reflexió nélkül, magyarázat nélkül úgy adja a dolgokat, ahogy reá hatnak - mindig a legegyszerűbb szavakkal, a legirodalmibb eszközökkel -, mindez rendkívül szeretetreméltóvá teszi ezeket a lírai krónikákat.
Költeményeiben ugyanezeket az elemeket találjuk meg. Itt is az az érzésünk, hogy a költő örökké új, csoda dolgok között jár, néha félve önmagát kézen fogva, néha játékosan feledkező gyermekes nekilendülésekkel, néha elgondolkozva, belemerengve a végtelenbe. Ugyanahhoz a lélekhez vezetnek ezek a költemények, csak más úton és közelebb hozzá. Valaki, akinek gyermekkora játék nélkül múlott el, most álomdolgok között séltáltatja meg magát, elmulasztott szépségeket kerget, "tavalyi virágok elvesztett jószágát". A szívéből gyereksírás jön fel:
Egy gyáva kis fiú sír benne,
Ki a felnőttek közé tévedt,
És gondok, nők, elzüllött évek
Idegenéből hazamenne.
Vagy egy másik versében:
Gyermekkorom, halvány ministráns
Ágyam körül jár, lassan hí magával,
Édesen és kínzóan csenget,
S füstöl a búbánat fojtó szagával.
Életének ez a kettőssége: a nyomorúságos, üreskezű jelen és a gyermekévek képzelt mesevilága szövődik egybe Szép Ernő költészetében, melyet arany-fekete brokáttal terít be a melankólia: hogy mind elmúltak, mind elmúlnak az évek "és nem lesz még egy ifjúságom". A legszebb versei - "Csúnya és ártalmas dolog, hogy a felkelő nap rád süt és te még tétlenül heversz ágyadban", mely gazdag líraiságával, középkori legendákra emlékeztető közvetlenségével és gyöngédségével (melyhez fogható gyöngédséget csak Szini Gyula novelláiban találtunk), egész szimpátiámat megszerezte, a "Nem volt játékom", "Falióra", "Játék" stb. - mind ilyen menekülés vissza a múltba, Tündérországba, szembe az Idővel és fáradhatatlan harcosával, a Halállal.
*
Szép Ernő művészetének nem annyira esztétikai értékelését próbáltuk adni e sorokban, mint inkább néhány megjegyzést költészetének tartalmi elemeiről, mintegy beigazolandó azt, hogy ezektől a lírai krónikáktól és versektől szükségszerűen vitt az út Szép Ernő drámájához: "Az egyszeri királyfi"-hoz. Minden játéknak és minden filozófiának alfája és omegája: a Halál, a dráma főszereplője. A Halál, minden emberi cselekedetnek forrása, amint űzi-hajtja az embereket játékos lendüléseken, ölelő karokon, boldog mezőkön keresztül, mígnem kifáradva és megbékélve dőlnek karjaiba. Aus der nacht der Bewusstlosigkeit zum Leben erwacht, findet der Wille sich als Individuum in einer einde und gränzenlosen Welt, unter zahllosen Individuen, alle strebend, leidend, irrend; und wie durch einen bangen Traum eilt er zurück zur alten Bewusstlosigkeit. (Schopenhauer)
Ezt a lidércnyomásos álmot alakítja drámailag Szép Ernő az ő mesedrámájában. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. "Hát ez az egyszeri királyfi sok vitéz háborúban megfordult, sok törököt-tatárt, muszkát, szerecsent levágott, sok országot, sok világot bejárt, mikor osztán megint hazakerült az öreg király házába, egyszerre csak elváltozott a természete. Hogy, hogy nem eszébe jutott ennek a királyfinak, hogy hát meg kell halni. Hát ő osztán mindig csak azt forgatta a fejébe, se éjjele, se nappala nem volt, hogy hát miért is kell az embernek meghalni. Lett belőle egy szomorú királyfi..." Ezzel az akkorddal kezdődik a mese. A királyfi elindul, hogy megkeresse azt a földet, ahol a halálnak hatalma nincsen, az örökszép országot. Elbúcsúzik apjától-anyjától, hajadon húgától és világgá megy. Amint megy, mendegél, hát elérkezik egy falu határába. Szép tavaszi nap van. "Gyenge zöld a határ, tiszta az ég", gyerekek játszanak a mezőn. Itt meg kell állania, hátha itt, az éneklő, hintázó, szembekötősdit játszó gyermekek között megfeledkezik róla a halál, miként ő megfeledkezik a halálról. És a legvidámabb játék közepette - óh, visszafeledkezés drága pillanatja - egyszerre csak ott áll előtte a Halál, fekete szűrben, kaszával, mint ahogy "A falu éjszaka" című versében Szép Ernő megírta:
...a kutyák nyugtalan ugatnak,
Csizma kopog, bús, nehéz:
A halál sétál a pallón végig,
Fekete szűrben, kaszája fénylik,
Minden ablakon benéz.
A királyfi rémülve menekül és estenden elér az ezüst király országába. Drága, szép szerelmi vallomás teszi igazán ezüstössé ezt a jelenetet. Félsz-e még királyfi? kérdi az ezüst királyleány. "Mióta megfogtad a kezem, nem félek úgy. Mikor meg szólsz hozzám, olyan jól esik a hangod." Szegény királyfi, jó királyfi, mondja az ezüst királyleány. "Királyleány. Jó királyleány. Te kedves királyleány" feleli a legény. "Ide bújj mellém, te félő királyfi, közelébb húzódj hozzám, jobb karoddal derekam öleld meg." "Milyen jó a jobb karomnak derekadat ölelni" mondja a legény. "Milyen jó a derekamnak jobb karodat érezni" mondja a leány, s így tovább, finoman, a legegyszerűbb szavakkal, mintha valaki egyetlen ezüst csengettyűvel csilingelné az egész dialógust. De a szerelem tőszomszédságában ott áll a Halál - egy rózsabokor választja el tőle -, elszakítja a királyleányt a királyfiútól, és a királyfiú tovább vándorol.
A következő csárdai jelenet a dráma legérdekesebb, mert legdrámaibb jelenete. A drámaiságát nem annyira a folyamatossága, cselekménybeli kifejezése adja meg, mint inkább a jelenet mozgalmassága. Breughel és Holbein együtt festhették volna ezt a képet: ahogy a feketeszűrös halál csendesen benyit a csárdába és borozgatni kezd, ahogy a juhászbojtárt, ki az imént még azt kurjongatta "sose halunk meg" leteríti az ellenfele, ahogy a kocsma népe mind kiterelődik, s a halál vad mulatozásba kezd a dudással és a királyfival, ezt Szép Ernő kiváló alakító művészettel, pompásan csinálta meg.
Egy mesterségbeli fogással, a hatodik kép nem éppen szerencsés mesemotívumára gondolok - az egyetlen az egész darabban, különben végig irodalom -, a királyfi bekerül Tündérországba, s itt azután az író lába alól egyszerre elvész a talaj. A cselekmény lélegzete elhalkul, ami történik, sem a népmese pszichológiájából, sem magából a dráma alapgondolatából nem következik. Az író arra született, hogy távolról, vágytól kicserepesedő ajkkal nézzen a meseországba, hogy álmodjon furulyázó fákról, pillangó-színek havazásáról, vágyódjon nemlétező tartományokba: a Tündérországot alakítani nem tudta. (Amiben szolgáljon vigasztalására Dante esete, ki földi dolgokon táplált fantáziájával a Pokolt meg tudta konstruálni, de már a paradicsomi örömök megírásában halavány hagyományok költői megírására volt kárhozva.) Talán nem is a filozófiai gondolat hiánya a hiba. Ha játékosan is és elmélyedés nélkül, mégis keresztülérzik az egészen, hogy a halál teremtő erejét akarta példázni az író. A mors creatrix, minden evolúciónak a mozgatója. Ezt akarta nagyon keresetlenül, nagyon egyszerűen, úgyszólván minden szimbólum elmellőzésével kifejezni, és ezért választotta a népmese formáját, kimondott színeit, üde hangját. Szimbolikus jelentőségű dolgokat akart alakítani szimbólumok nélkül. A baj csak az, hogy a tragikus mozgalmasságú csárdai jelenetben a mesedráma a tetőpontjáig jutott. A hatást az író már nem fokozhatja - cselekmény híján a drámát nem fejlesztheti. A gondolat, melyért a dráma megíródott, valahogy minden jelenetében, s minden jelenet minden fordulatában benne van, s minthogy a gondolat leghatásosabb és legdrámaibb megjelenési formája a csárda-jelenet, ezentúl már csak erőtlen ismétlések következhetnek. A királyfinak tündérországbeli sorsa már nem érdekel bennünket, s visszatérését a kegyes Halál karjaiba nem találjuk indokoltnak. De azért ezek a jelenetek is teli vannak költői ötletekkel, bájos mesegondolatokkal, egy ragyogó fantázia igazköveivel. (Mily pompás, népmeseszerű az a jelenet, mikor Tündérország kiskapujában a Tündérek királynője alkuszik a Halállal a királyfi felől. És milyen művészileg van elgondolva, hogy azon mértékben, ahogy a királyfi közelebb-közelebb jön a Halálhoz, az acsarkodó, a duhaj Halál mind emberségesebb és emberiesebb lesz.)
A Nemzeti Színház megérdemelt szeretettel foglalkozott Szép Ernő mesedrámájával. A feketeszűrös Halál szerepét Pethes játszotta, játékáról csak az igaz elragadtatás hangján szólhatunk.