Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám · / · Bárdos Artur: Első felvonás
Pietro: Ki volt ez, Graziano?
Graziano (komoran leszegi fejét, nem felel).
Beata (rövid szünet után): A Maddaléna cselédje.
Graziano (meglepődve pillant föl).
Pietro: Az volt?
Graziano (dacosan): Az.
Pietro: Mit akart?
Graziano (nem felel).
Pietro: Lásd, nem kíváncsiságból kérdezem. De nem szabad, hogy most valami más is foglalkoztasson - gondok, zavaró érzések - más is, mint a szerepeid. Ha kedvedre van a lány, ám szeresd, adj neki annyit, amennyi idődből telik. Csak semmi nagy érzés, semmi bonyodalom, semmi tragédia. Csak minden: a színpadon.
Graziano (bosszúsan dörmögve): De nincs kedvemre. Unom.
Pietro: Akkor hagyd ott.
Graziano (folytatva, anélkül, hogy Pietróra figyelt volna): Nem akarom többé.
Beata (szintén önkénytelenül, kissé ellenségesen): Miért?
Graziano: Mert nagyon szeret.
Beata: Mert nagyon szeret?
Graziano: Ellankaszt, elpuhít, elpusztít ez a nagy szerelem... Csupa odaadás, csupa fenékig-édesség. Semmi akadály, semmi veszedelem. (Nagy nyújtózó mozdulattal, szinte kitörve.) Nem bírom, nem bírom tovább (hirtelen, egészen önkénytelenül Beatára esik pillantása, egy pillanatig megáll, aztán leeresztett hangon, csaknem rekedten), nem - bírom - tovább...
Beata (ellenséges gúnnyal, merően nézi).
Graziano (látható zavarban, nem állja tekintetét).
Pietro: Hagyd ott. Csak akkor van értelme, ha kielégülést jelent és harmóniát.
Graziano (dacosan, gyerekesen, mint aki megnyugtatást vár): Azt mondja, megöli magát.
Pietro: Akkor bizonyára egynél több oka is lesz rá, hogy megtegye. Az efféle nők, kik olyan nagyon szeretik az életet, nagyon hamar meg is tudnak válni tőle. Hamar elvesztik az egyensúlyt. Te, vagy más: mindegy, te nem tehetsz róla. És főként: nem szabad foglalkoznod vele.
Graziano: Egyetlen napon... kettő... nem, ez elviselhetetlen volna! (Maga elé meredve.) Mintha nagy, megérthetetlen mélységek fölött állanék, valami különös szédülés fog el. A lábaim nehezek. Mintha a végzet dübörögne minden lépésem alatt... Úgy érzem - nem tudom, honnan támadt, de a torkomat fojtogatja - úgy érzem, mintha csak holttesteken keresztül gázolhatnék előre... Rettenetes!
Pietro (elragadtatással ugrik fel, megfogja Graziano leeresztett kezét és fölszegett állát, mintha meg akarná rögzíteni mozdulatát): Így, maradj így, Graziano! Milyen gyönyörű ez! Nézd Beata, milyen gyönyörű! Olyan vagy, mint a diadalmas ifjú Halál, a sötét homlokú emberi végzet: Tánátosz! Tánátosz! (Az ajtó hirtelen kinyílik, és belép Maddaléna és Giovanmaria. Ez utóbbi, karján egy karcsú kis ölebbel, megáll mögötte.)