Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám · / · Bárdos Artur: Első felvonás

Bárdos Artur: Első felvonás
egy készülő drámából
I. jelenet

(Pietro szobája. Szerény, majdnem komor renaissance-berendezés. Csak néhány szembeszökően színes folt - szőnyeg, szalag váza - a falon és az asztalon.)

Pietro (50 éves, rút, de jelentékeny arcú férfi, nem púpos, de vállai magasan felhúzódnak, általában külseje ama Michelagniolo Buonarotti-ére emlékeztet, az asztal melletti karosszékben ül, elmerülten, mégis figyelve).

Beata (a felével fiatalabb férjénél, karcsú, szőke, leányos, fanyar szépsége inkább a quattrocento nőalakjaié, mint korának teli, kiérett asszonyaié, az ablaknál áll, feltámasztott jobb karjára fekteti homlokát): Milyen csendes, kihalt ez az utca. És mégis, mintha telis-tele volna valamivel, talán finom olajak nehéz illatával és hangokkal és mozdulatokkal, mintha csak éppen ebben a pillanatban hagyták volna üresen zengő szavú, élénk mozdolatú mámoros emberek... még telis-tele van velük.

Pietro: Nem hallasz semmit?

Beata: De igen. Kiáltások és harsonák távoli zenéjét hallom és tudom, hogy valójában nem hallok semmit. Estei Lucrézia... Minő lehet az asszony, akivel Annibale Bentivoglio nászát üli?...

Pietro: Nem látsz még semmit?

Beata (nem figyel rá): Estei Lucrézia... szőke, bizonyosan szőke, puha a haja és barnába omló. A homloka fehér, mint a liliom szirma és a szemöldöke finom, keskenyülő ívvel borul a fekete szeme fölé. Annibale Bentivoglio a szőkét kedveli. (Hirtelen duzzogással.) Miért nem vittél el a trionfó-ra, Pietro?

Pietro: Nem vihettelek el. Nem lehettem ott a Graziano diadalünnepén. Nem lehettem ott. Nem bírtam volna el az izgalmát. Túlságosan sok van ma kockán.

Beata (szinte öntudatlanul megcsillanó gúnnyal és gyűlölettel): A Graziano diadalünnepén? Úgy tudom, hogy Annibale Bentivoglio ura üli ma nászát Estei Lucréziával. Ettől mámoros ma a levegő Bolognában.

Pietro (tágra meredt szemmel néz rá.): Beata! Graziano lép ma először Bologna népe elé, az életünknek évek óta része, az én életem beteljesedése: Graziano! Az én alkotásom. Én magam. Én állok ott Bentivoglio lakodalmán, az idegen fejedelmek és követek fényes körében, én játszom az első antik tragédiában Apollót, a lángszekeren robogó gyönyörű istent... (Izgalmában feláll és néhány lassú, öntudatlan félgesztust tesz, mintha deklamálna, van benne valami groteszk és komédiásszerű, mégis csupa nagy komolyság.)

(Szünet.)

Pietro (csendesen): Nem. Beata, te nem tudhatod, mit jelent az én életemben Graziano. Többet, ó, sokkal többet, mintha a fiam volna. A fiunkban csak véletlenformán ha önmagunkra bukkanunk és ezért is, már ezért is az egész fogyó életünkkel szeretjük. Graziano lelkébe én pedig tudatosan formáltam minden mozdulatát és hangjának zenéjét. A legnagyobb színész lelkét öntöttem az ő gyönyörű testébe, a magam lelkét - mert én születtem e kor legnagyobb színészének, Beata, ha csupán a lelkemmel is. Az aréna szent félkörébe, persze, sosem léptem volna. A testem rútsága miatt. Az arénát nem csúfoltam volna meg soha. A magam szépségideálját sem. A test és a lélek antik harmóniáját.

Beata (lelkes merengéssel): A test és a lélek harmóniáját...

Pietro (megsimogatja Beata fejét): Látod, Beata, neked értened kell ezt, te is több vagy, mint az élettársam, a tanítványom vagy te is, Beata. Neked is szeretned kell Grazianót, és szeretned kell a Graziano győzelmét. Mert Graziano győzni fog. Graziano szép, mint Apolló és Graziano úgy deklamál, ahogyan én deklamáltam volna, ha olyan szépnek születtem volna, mint Graziano. És Grazianónak még jobban kell deklamálnia, mint ahogyan én deklamáltam volna, mert az ő hangjában ott kell remegnie az én hosszú, életőrlő szenvedéseimnek is, mindannak, amit szenvedtem és éltem, az ő gesztusában meg kell lendülnie egy egész elnyomott és kifejezésre törő életvágy ujjongásának is: az enyémnek, az enyémnek!

Beata (elgondolkodva nézi, aztán lassan ismét az ablakhoz megy).

Pietro (ismét csendesülten): Az én alkotásom ő egészen. Az én egyetlen szobrom, amelybe mindent belevéstem.

Beata: Szobor, amelyik él... (Naiv kegyetlenséggel.) Nem félsz tőle, Pietro?

Pietro: Én féljek tőle, aki az életet adtam belé?

Beata (hirtelen): Éppen azért.

Pietro: De miért?

Beata: Nem tudom, nem tudom. De én félnék tőle. A szobortól, amelyikbe életet véstem...

Pietro: Igen, életet véstem belé. Ez talán emberségesebb művészet a szobrászénál is. A márványtömbből formák kelnek életre, egy kar, egy nyak, egy fej... ez még mind semmi, semmi... csak aztán alakul mindez elválaszthatatlanul eggyé, egyetlen organizmussá: emberré. Azt mondják róla: él. A szobrász az élet forróságát lehelte a hideg márványba. A művészet holt anyagából embert formált... Így mondják. Lásd, én nagyobbat, különösebbet műveltem, Beata. Én az életből formáltam művészetet. Az élet forró érdességeit igáztam a művészet finomult vonalaiba. Emberből, egy ember testiségéből formáltam ki a művészetnek olyan forrását, aminő a legszebb szobor vagy festett kép. Mert Graziano minden gesztusa méltó arra, hogy márványba véssék, és az ő emberteste a márványnál is nemesebb anyag, mert meleg, mert él, mert vér hullámzik benne és - mert szenvedélyesen lázad minden leigázásnak ellene. Ezt csak én tudom leigázni, az én akarásomtól függ minden mozdulata és minden szépsége. Ebben az anyagban az én lelkem lakik, ezt csak az én lelkem mozgathatja csodákra...

Beata (elgondolkodva, komolyan): Graziano szép, nagyon szép...

Pietro (naiv lelkességgel): Ugye szép, ugye csodálatosan szép, Beata? Csodálatos, hogy amikor kóbor lantosként ott deklamáltam nagy urak asztalánál és a sok csípős tréfa nyomán, egy-egy magamfeledkező percben, a tragédia magasztos hangjai lázongtak föl belőlem, akkor a hangomat mindig éppen olyannak, olyan ércesnek és hajlékonynak hallottam, éppen olyannak, amilyen Graziano hangja, és a homlokomat épp oly magasnak, az arcom élét épp oly nemesnek éreztem, mint a Grazianóé. Persze ezt csak én éreztem így, és csak egy-egy pillanatig. Aztán ismét ilyen nyomorékká zsugorodtam vissza. Kóbor lantossá, nagyurak bolondjává. De Graziano igazi nagy aktor, tragikus hős, mint Roscius volt az antik Rómában.

Beata: És ha nem értik meg, ha kicsúfolják... a te remekműved?

Pietro (eltitkolt izgalommal): Hinned kell benne, Beata, hinned kell benne. Koszorúval fog megtérni Graziano, mint a régi Róma nagy színészei, akik benne támadtak új életre. Grazianónak kellett megszületnie, az antik szépségek ily tökéletes hangszerének, hogy kipusztuljon az unalmas, bárgyú misztérium, és új életre ébredjen az antik tragédia, melynek egy életen át sóvárogtam feltámadását. Az életem teljessége ő, aki ma koszorúval fog megtérni a fejedelmek ünnepéről.

Beata (kifelé neszel, halk, csendes hangon): Úgy vélem, hogy jön, ő jön, és a nép moraja kíséri.

(Nem hallatszik semmi. Szünet.)

Pietro (előrehajtott nyakkal, szótlanul figyel).

Beata: Itt van Graziano.

(Még egy darabig nem hallatszik semmi, aztán erősödő, de határozatlan zsivaj.)