Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám
Kinn a szőlők alatt egy kis viskóban élt az öreg Máris lányával, s ennek két gyermekével. Hogy miből? Hát tallózásból, meg koldulásból, meg csenegetésből, árulgatásból, magok se tudták. De annyi tény, hogy hetenkint egyszer, ha nem kétszer, mind a ketten tökrészegek voltak.
A két kisfiú közül egyik szőke, a másik barna volt. Más-más volt apjok is. Egyiké egy szőke hentes, a másiké egy barna csonkakezű bányászlegény. Mind a kettő azért hagyta ott a Máris lányát, mivel leitta magáról az inget is.
A nagyobbik fiú, Janika, már iskolába járt, ha járhatott volna, de nem volt egy csepp lábbelije. Éppen karácsony hetében. Már két napja orginált otthon keservesen, kivált mióta megtudta a szomszéd kislánytól, hogy a szegény gyermekeknek karácsonyfát csinálnak a plébánián, s ruhácskát meg egyebeket kapnak szombat délelőtt.
- Ne félj semmit, hozok, mármost biztosan hogy hozok a lábodra valamit, csak játszódjatok szépen.
Ezzel ment el szerdán reggel a piacra nagyanyja.
- Hoz maga megint, mint tegnap, mikor jiszegek vótak. Vejje meg a zisten? - pityeregte Janika, s kétkedéstől, reménykedéstől, várakozástól betegen futkosott ki egész délelőtt a meleg házból mezítláb a hóra, lenézni az útra, jön-e már nagyanyja? Nagy gyötrelmében semmi játék nem kellett, összeverte öccsét, amiért az bábozni hívta, s elkezdte kínozni a macskát, hogy keservesen nyávogott, s futott ki újra a ház elé.
Az öreg Máris se volt valami fényes kedvében, lenn a piacon. Mindössze egy kis csombordja volt eladó, azért tizenöt pénzt kapott. Hideg volt, fújt a szél, rossz gyűlés volt, nagyon el volt keseredve. Legjobban a Janika dolga bántotta. Törte egyre a fejét, honnan kerítsen neki csizmácskát? Melyik jó emberéhez forduljon. Csak épp arra nem gondolt, hogy egész nyáron át, mint a prücskök, ami kis garast összehoztak, mindjárt össze is pótolták lányával pálinkára és jártak a kezükön, meg az orrukon. Még ő csak hagyján, vén csont létére, de a lusta, erős lánya...
A tizenöt pénzen kenyeret vett. Egy sarkot letört belőle magának, a többit odaadta lányának, vigye haza, ő megy, s addig jár, míg valahonnét lábbelit nem kerít a fiúnak.
- Hát már én nem is tudom, honnét kerítsek neki - szólt gyalázatos képmutatással lánya -, így is muszáj fáért menjek. Már csak próbálja meg, járjon utána szegénykének, mert én igazán nem tudom...
Hazudott. Négy hatosa volt bekötve bujkája sarkába, de gondolta, csak hadd menjen kunyorálni az öreg, neki istennevibe is adnak jóemberek.
Ezt forgatta fejében az öreg Máris is, miközben elcsoszogott a zöldséges sorról, egyelőre maga se tudva merre? Mégis jónak látta szétnézni az ócskások körül is. Mindjárt a másodiknál ott lát egy pár csizmácskát kiállítva egy köteg cafrangon. Felvette, forgatta őket. Csaknem tiszta jók voltak, s épp Janikának valók. Alkudni kezdett rájok. A cigányné kerek egy pengőre hagyta utolsó árát, Máris nyolcvan pénzért akarta. Végre azt mondta a cigánynénak, hogy még meglátja, tegye csak félre biztosan délig, akkor visszajön.
- Jaj lelkem - mondja a cigányné -, nem várom én meg itten a delet. Csapok össze mindjárt. Ha nem adom el addig, otthon is megkapja nálam.
- Jól van, jól - indult Máris, bár, hogy miért tartja így bolonddá a cigánynét, s amellett csak tölti itt az időt, maga se tudta. Mikor honnét is legyen neki délig egy pengője.
Nagy fejtörés után elhatározta, hogy mégiscsak Kormosné tekintetes asszonynál próbál szerencsét. Oda járatos legrégebben, s annak épp egy olyan úrficskája van, mint az ő Janikájok. Nem lehet, hogy annak ne legyen valami ócska topánkája. Igaz, hogy a nyáron egyszer húsz pénzt vett ki előre a tekintetes asszonytól, hogy, mint másnap kis pálcikókat visz a violáinak, s azóta, idestova három hónapja, elfelejtette. De már mindegy. Hátha a tekintetes asszony is elfelejtette azóta? Így bizakodott. Akkora szerencséről azonban még álmodni se mert volna, ami ott érte.
Miután elpanaszolta baját, a tekintetes asszony csak hímelt-hámolt:
- Én segítenék magán, de nincs, most igazán nincs. Egy kijáró, meg egy ünnepi cipője van Bélácskámnak is. Ha volna, nem mondom, de most mink is bizony...
Máris már félni kezdett, hogy eléhozza a karókat. De ott volt éppen egy szép magos úrfi, alkalmasint valami karácsonyi vendég, az minden szó nélkül kivett a zsebéből egy tallért, s a Máris markába nyomta:
- Vegye meg a kisfiúnak - ennyit mondott, s hátradugta kezeit a kézcsók elől.
Máris azt se tudta, hogy talált ki megint az utcára. Megállott, ránézett markában a tallérra, s utána fel az égre:
- Ó te jó isten, aki ott fenn vagy, nem hagyod el a szegényt. Sz' tudom én, hogy csak azért a gyermekér, csak azér... - s egészen megvilágosodott elméjében az isten dolga. - Mert minek? Csak mondjam meg, hogy minek, hogy én visszatartattam a cigánynénál a kis csizmákat? Csuda ez! Égi csuda!
Így beszélt magában hangosan végig az utcán. Míg egyszer csak a gonosz is nem súgott valamit neki. Attól fogva már csak minden hang nélkül vitázott magában:
"Hátha mégis odaadná a csizmát nyolcvanért is a cigányné? Akkor éppeg egy falat pecsenyét vehetnék magamnak ehhez a kis kenyérhez, meg egy pohárka szíverősítőt. Hászen már húsz pénz semmi, amikor nyolvan megvan" - érvelt magában, s már ott is tétovázott egy pálinkásbutik előtt, mikor valaki megszólítja hátulról. Visszanéz: egy régi ismerős, egy falusi asszony:
- Hová mész, Máriska - azt kérdi. - Ide? Na gyere csak velem, fizetek én neked máshun, úgyis rég láttalak. Most adtam el két malacomat.
Szavának is állt emberül. Pecsenyét vett kenyérbe a lacikonyhán, s bevitte Márist egy borospincébe. Jó meleg volt, ízlett a pecsenye, még jobban rá a bor, be is hörpöltek jócskán, úgyhogy a gőzös pincéből kijőve a hidegre, s nagy hálálkodások közt elköszönve falusi asszonyától, ugyan körül kellett néznie magát az öreg Márisnak, jól megy-e? Hova is?...
Nagyon jól esett éreznie, hogy futkos fonnyadt bőre alatt az itóka melege. Hát még mikor egyszerre a tallérra gondolt. Nem állhatta meg, kivette kebeléből, a piszkos kis vászonzacskóból, ránézett markában, s utána fel az égre:
- Ó, te jó isten, aki ott fenn vagy, nem hagyod el a szegényt. Sz' tudom én, csak azér a gyermekér, csak azér..., s most már másodszor világosodott meg elméjében az isten dolga. - Mert minek? Csak mondjam meg hogy minek, hogy nem engedte hogy felváltsam, hogy vegyek belőle. Adott máshunnan, legyen azé a fiúé!... - s kezeit összetéve mellén, áhítattal nézett az égre.
Csakhogy mostanság nagyon rossz idők járnak a kisvárosban a részegesekre. A régi, nyúlszívű hajdúk helyett marcona csendőrök ügyelnek a rendre, s ki van adva szigorú rendelet, aki az utcán dülöngél, be vele a dutyiba. Az öreg Máris pedig szerencsétlenségére épp akkor vesztette el nagy fohászkodása közben az egyensúlyt, s csapta pofon tenyerével a falat, mikor a csendőr szeme véletlen rajta volt. Hiába volt minden beszéd, bekísérte.
Hetivásár napja lévén, igen jóillatú, szép kis társaság volt már együtt a dutyiban. Néhányan javában horkoltak a földön, valaki igazságtalanságon zúgolódott, mások sopánkodtak, két tekergő nyugodtan beszélgetett a lócán.
- Fogja be a száját! - rivallt Márisra az őrmester, mikor elé akarta neki adni a kisfiú, meg a kiscsizmák, meg a falusi asszony, meg az isten dolgát. Ezzel be kellett érnie estig. Este kieresztették volna. Csakhogy az öreg Máris alkonyattájt összekuporodva a lóca sarkában, unalmában elbóbiskolt, s a hajdú, aki kiengedte volna a nappalosokkal, békében hagyta. Így történt, hogy azokkal maradt, akiket csak reggel bocsátanak ki.
Hajnal volt még, mikor az utcára került. Éppen rorátéra harangoztak.
"Vajon megvannak még a kiscsizmák a cigánynénál? - gondolkozott tovacsoszogva Máris. - Hátha eladta? Iszen kap ottan másikat is a cigánysoron. Ha nem ennél, másnál. Még olcsóbban is..."
Didergett egy kicsit, gyomra üres volt, szájaíze rossz. Az ördög megint azt súgta neki, menjen be ide a szomszéd boltba egy kupicára, meg egy kis perecre. "Iszen kap ott még olcsóbban is. Meg, még ha nem adta el, abból is engedhet a cigányné azóta."
Hát a boltban nagyon hangosan voltak, kívülről hallotta. Átmulatva az éjszakát, hazamenet ide botlottak be gyógyulásra a városi segédvégrehajtó úr, legényember, új ember; meg a számkukac úr az adóügytől, feleséges ember. Ott barackpálinkáztak a pult mellett. Ám a számkukac úr csak motyogni tudott már. Egy széken ülve a pult mellett több ízben beverte orrát a rusznis bödönbe, menni akart, s feleségit emlegette. Annál virágosabb kedvű volt a végrehajtó úr. Csak úgy pattogtatta a vicceket, s egy-egy ötletéből mindig jobbak és jobbak támadtak. Legalább ő maga céklaveresre kacagta ábrázatát, na meg a boltost is annyira megkacagtatta, hogy az el is vétette a számítást, s hét pohár helyett tizenötöt írt fel a kukac úrnak, aki a cécót állotta.
Épp akkor nyitott be Máris. Amint őt a végrehajtó úr meglátta, új kedvre kapott nyomban:
- Na mia, öreg? Mi kell? Egy kis szeszi? Na töltsön csak neki, Klein úr, én fizetem! Milyet szeret, öreg? Csak olyan nerángasst! Na, iszik még eggyel? Töltsön csak neki, Klein úr. Mit? Inkább enne valamit? Na nézzük csak, mi van itt. Szalámi, ruszni. Itt-e! Fogja csak - s farkátul fogva kirántott a bödönből két halat -, szereti a rusznit? Itt a perec is. Itt a perec is. De elébb iszik még egy csűvel? Mi? Töltsön csak neki, Klein úr!
Máris alázatosan engedelmeskedett.
- Hát jó kedve van a tekintetes úrnak. Szereti a szegényt - magyarázta ki váratlan szerencséjét, míg magában kuncogva félrekuporodott a halakkal.
Hanem a kukac úr nagyon nyűgösködni kezdett a hazamenetellel. Nem vert bele lelket semmi szellemeskedés. Haza kellett vele indulni. De még ugyan barátilag karonfogni az utcán, mert egyet lépett, kettőt nyaklott. Pedig a végrehajtó komájának még csak most kezdett igazán megjönni jókedve.
- Hát mi az isten van veled? - korholta a kukac urat. - Hát nem azt mondtuk, hogy rorátéra megyünk? Hogy viszel haza perecet az asszonynak?!
- Nyújtsa be írásba - felelt rá a kukac úr álmában a félnek, aki adóelengedéssel zavarta őt az irodában.
- Hahó! - ordította egyszerre teljes gégével a végrehajtó úr, s elkezdte verni botjával egy alvó ház lezárt zsaluit. - Hahó! keljenek fel az istenit kendteknek, gyerünk rorátéra! Gyere te büdös kukac, hát ne aludj! Megyünk, elorgonáltatjuk avval a koszos kántorral, hogy:
Megy a gőzös, megy a gőzös
Kanizsára
Kanizsáról, Kanizsáról
Rorátéra.
Elöl ül a -
Masiniszta -
Sej, hopp! Téra, téra, téra, téra
Rorátéra.
- Brupp! Brupp! Brupp! - taktusra hurcolva magával a kukac urat, minden szótagnál nagyot csapott egyet botjával a bezárt zsalukra
Téra, téra, téra, téra
Rorátéra.
A csendőr lassan jött kifelé egyik sikátorban. Meg-megállt, nézegetett, gondolkodott, cigarettát sodort, kezeit dörzsölte, egyszóval unta magát. Szeretője, egy szőke szobalány lakott erre. Még ma nem látta. Csend van, rend van, két napja nem volt semmi, csak ácsorog... Egyszerre csak hallja a végrehajtó úr vidám ordítását, s a zsalukat lármázni. "Ahá, részegek!" Indul ki az utcára. "Ha egy-két pofont adhat, az is valami. Így is elgémberedtek a kezei." Semmivel se sietett azért jobban. Előre élvezte a meglepetést, a meglepetésöket személye láttán. A megrökönyödést! "Mindjárt nem lesz olyan hangos a tisztelt úr."
Kilépve a sikátorból, megismerte őket. "A végrehajtó úr, meg az izé... a főjegyző sógora... most mennek hazafelé. Mennek már hazafelé..."
Azzal mégegyszer utánok nézve, eltűnődött egy kicsit, s megint visszahúzódott a sikátorba.
Máris eközben szintén kijött a boltból. - Nanana! zökkent egyet, mikor kilépett, mivel elfeledte már, hogy két lépcső volt. Nem is tudnám én elmondani, hogy érezte magát. Úgy tetszett neki, mintha köd ereszkedett volna azótátul, s mintha a köd valahogy muzsikálna. Még gyermekkorából tudott egy éneket Máriáról, meg magzatjáról, a kis Jézusról, most ez szólott mélyen benn, meg körüle is a levegőben, a szavak összekeveredve: jászolka, Janika, kiscsizma, pásztorok, fényestallér. Ha nem tudta volna, hogy rég kikopott a hangja torkából, talán el is kezdi énekelni. Mert most már harmadszor világosodott meg elméjében az isten dolga. Nem állhatta meg, ki kellett hogy vegye megint a tallért. Ránézett markában s utána fel az égre:
- Ó, te jóisten, aki ott fenn vagy, nem hagyod el a szegényt. Mert minek? Csak mondjam meg minek, hogy nem engedte, hogy hozzányúljak. Legyen csak azé a fiúé. Adott megint másfelünnen. Ó, égi csuda! Drága jó istenem!
Odadűlt kisidőre egy kapunak, hogy jobban fohászkodhasson. Ámde mikor már meg is volt vele s tova akart indulni, a kapu nem engedte. Éppen mintha láthatatlan enyvszálakkal ragadt volna hozzá, visszadűlt, megint vissza, meg mégegyszer...
Eközben a csendőr is előjött már újra a sikátorból. "Na - gondolta magában, meglátva Márist -, mégis valami. Gyenge fogás ugyan, de így is be akart menni egy kicsit az őrszobába melegedni, meg belenézni az őrmester reggeli újságjába, így legalább ürügye is lesz."
Egyszóval az öreg Máris megint a dutyiba került. Ezúttal csak maga volt még. Alig szunyókálhatott valamicskét a lóca végin, mikor benézett az őrmester:
- Hát mia? Maga megint itt van? - s kérdőleg fordult a hajdúra: - Mi? Kovács! Igen? Kereszturi hozta be?
- Instállom alásson kezit csókolom...
- Fogja be a száját! Kovács! Adjon csak egy seprűt neki, seperjen ki itten. Kinn a folyosón is. Részeges vén koca!
Mit tett volna? Kiöntözte, kiseperte szépen az őrszobát, a dutyit, végül a folyosót is, még az udvart is előtte egy keveset. Mikor készen volt, hát akkor egy rengeteg nyaláb, vegyesen ócska meg új, poros, pecsétes mentét, mellényt, nadrágot hoz le neki a padlásról a hajdú:
- Itt a kefe. Csak osztán szépen!
- Engedelmet instállok alásson!
- Fogja be a száját! Mért csak lógassa itt a lábát?
Délután volt már, s még felivel se volt kész a mentéknek. "Már - gondolta Máris néni - megyek mégegyszer, ha mindján megesz is, megkérem szépen a hajdú ténsurat, meg az őrmester tekintetes urat, hogy az a kisfiú otthon várja szegény tegnaptúl, mer holnap reggel osztanak a szegény gyermekeknek.
Az őrszobában nagy sürgés-forgás volt éppen. Jöttek-mentek, hajdúk, csendőrök, utcaseprők. Épp most érkezett egy csapat szekeres, beszámolni valami városi munkáról. Éppen a Máris hajdúja volt elfoglalva velök. Háttal ült az asztalnál, s jegyezte sorba, amit a szekeresek bediktáltak neki. Mellette állott egy másik hajdú, nézte, hogy írja. Annak meg íráscsomag volt a hónya alatt szurkosvászonba takarva. Alkalmasint most jött meg a városból, ahol kézbesíteni járt.
"Hát most hogy szólítsam meg?" - tétovázott Máris. De mikor éppen menni akart vissza a mentékhez, a kézbesítő hajdú észrevette őt a szekeresek háta megett, s odajött, azt hive, Máris kívülről jött be.
- Mit akar itt? - förmedt rá szigorúan.
- Nagyon szépen instállom alásson...
- Kotródjon innét. Itt nincs kéregetés!...
- Csak azt instállom, nem...
- Kotródjon ki ha mondom, míg le nem csukatom! - rivallt rá a hajdú, s kinyitva az ajtót, kilökte rajta Márist.
Csupa emberségből tette, azt hivén, valami idegen koldus, aki rossz helyre tévedt ide, ahol büntetés éri az engedély nélkül koldulókat.
Így jutott Máris újra szabadlábra. Bár egy kicsit kezdte már furcsállani magában az isten dolgát, s csakis valami babonaféléről motyogott távozóban az utcán, hogy most úgy érik őt a dolgok, mintha el volna varázsolva. Csakugyan, még maga a nyugovóra menő nap is, valami babonás, szokatlanul sárga fényt kevert a levegőbe, hogy setétebbnek lássék ami fekete, kapualja, pinceszája, hászjalyuk, és szinte lobogjon ami világos, falfehérje, hófehérje, s minden valahogy nyugtalanítóbbnak hasson. Úgy tetszett a malomárok szennyes, habarék vize is, mint valami eleveni hideg, gonosz állatt siklik tova a kőhíd boltja alatt, míg rajta keresztülment.
Most már semmit se tétovázott. Tért be egyenesen a cigánysorba, s kis idő múlva már jött is elé a kis csizmákkal. Nem, egy fityinget se engedett árából a cigányné, hogy legalább egy fonatost ehessen a reggeltül, s egy pohárka szeszit. Mégis nagyon, sajátságosan nagyon könnyülve szívében vitte Máris hazafelé a csizmácskákat. Fel-feltartotta őket, körülnézte, s utána fel az égre. De már nem állott meg, csak úgy haladtában fohászkodott:
- Ó, te jóisten, aki fenn vagy, nem hagytad el a szegényt. Tudom én, hogy csak azér a kisfiúér...
Mégis kelletlen volt nagyon rágondolnia, mit mond? hol járt tegnaptul óta? Az igaz! Itt a csizma, s elmondja, hogy tett csudát véle háromszor az isten..., mégis a dutyit szerette volna valahogy kihagyni a dologból. "Hászen csak szóljon valamit a lánya! Akkor majd ő is tud mit az orrához verni!"...
Nem olyan rég valami tehetős falusi asszony vette meg a szomszéd birtokot, s annak volt egy tizennyolc éves nagy kamasz fia. Ez volt a Maris lánya új macája. Azaz még csak most kapatta, mert mulya volt, mint a málé.
- Háj! - állott meg Máris útjában -, szen' azért jársz te mostanában mindég fáért, fáért, fáért, mert utadba kapod a mutát! - s egész dühbe jött, mintha már lányával feleselne. - Háj! szen' nem elég már két baj, mármost abba sántikál, hogy evvel is legyen. Hát! Egy kis muta! - S mérgesen khmgetve törülte meg gémberedett kezeivel orrát, amely piros volt a hidegtől.
Már erősen bealkonyodott. Csillag fénylett az erdő felett, s az útkanyarodásnál előtűnt a kisze-kusza, seprűszerű fák közül házikójuk, két sárgán kivilágos ablakával, a fehér domb aljában.
Mikor odaért, előbb szokásaként beleskelődött az ablakon. Hát csakugyan, a legény ott ült a ládán, bámészan vigyorogva. Lánya nagy nagy dologba volt. Éppen két csészét tett az asztalra, egy plehet, meg egy csorba porcelán szilkét. Köztük sárgállott egy fél üveg rum. Jól látta Máris, hogy lánya már takarosan be van kaparászva. Imbolygott mint a lidérc, a spartul az asztalig, nagyban magyarázva a legénynek. Kívülről hallott, hogy nyelve alig forog szájában. A legény akármire csak vigyorgott. Épp olyan volt, mint egy paprikajancsi.
"Már hadd lássam égy kicsit, mi lesz? - mondta magában Máris. - Téját csinál. Az már nem baj na! Már az úgy dukál, ha megtiszteli a vendéget."
Most hozta el lánya kötőjével fogva a sparról a gőzölgő fazekat. Miután letette az asztalra, pislogott, kacsintott, nevetett a legényre, aztán egyszercsak kedvbe kapva ráütött a vállára, s elkezdte danolni, jól kinyújtva, oláhosan:
Hej! Pálinkuce paprikáteeeeee
Dá - dá kej bee om tyik odáteeeee... héj!
Janika - ha jól látta nagyanyja - aludt. Ott a rendes helyén a pucikban, egy rongyos nagykabáton, s egy másikkal betakarózva.
Nincs tíz perce még hogy aludt. Tegnap reggeltől folyvást szaladgált ki a meleg házból a hóra, nagyanyja elé, egyre kétségbeesettebben. El-elsírta magát, szidta, átkozta nagyanyját, anyját, életét s közbe csúnyán köhögött melle fenekéről, mint ahogy törött fazékból jön ki hang, ha fenekére ütnek. Mire alkonyodott, panaszkodott, hogy fázik, s fáj a feje, akárhogy erőlködött, nem bírt tovább térdepelni a ládán, az asztalra könyökölve. Az imént lefeküdt, s most kipirulva, forró lélegzettel, tátott szájjal aludt. Mellette kisöccse, de az még csak csalogatókát játszott az álommal, lekuksolt egy-egy kicsit, aztán felült megint, s beszélt, danolt magának, egy fakanállal kezében.
Mikor Máris benyitott, lánya felhagyott a danolással, s elébb jól-jól megnézte, mintha nem ismerne rá a jövevényre, s aztán így fogadta:
- Hát maga hol a tömlöcbe járt?
Máris nem szólt rá semmit, csak Mikuláj köszönését fogadta kurta adjonistennel. Leült egy székre, s letette maga mellé a kiscsizmákat.
Mikuláj ettől fogva nagyon alkalmatlan jószágnak érezte fél kezét. Nem tudta, a ládán kaparásszon-e vele, vagy a térdén, vagy csak úgy lógassa?... Máris lánya se tudott egyebet, mint újra kérdezni:
- Hun járt? Mondja hát?
- Ahol kellett! - felelt rá kurtán az öreg, s látva Janikát, hogy csakugyan alszik, felvette maga mellől a kiscsizmákat, s odaakasztotta őket egy szegre, fel a falra, szemközt a kisfiúval, hogy ha reggel felébred, első pillantása a csizmácskákat érje s meglegyen az öröme.
Lánya eközben még egy csuprot hozott az asztalra, s töltött abba is. Máris megvetőleg vette tudomásul, mert begyében volt még a modortalan fogadtatás. Kisvártatva mégis érte nyúlt a csupornak. Jólesett volna gyomrába egy kis meleg. - Na adjon isten - azt mondja, ámde a tea forró volt, s csak összeégette száját. Lánya erre elkezdett kacagni.
Hát egyszerre csak Janika hadonászni kezdett álmában, s egyszerre lehányja magáról a takarót, s felugrik és ki a ház közepére.
Restellni való volt a dolog nagyon ettől az idegen legénytől, mivel csak egy rongyos matrózkabátka volt rajta hálóra, hasa, kis lábai egészen meztelenek...
És toporzékolni kezd, mintha rimánkodnék, s kis szemei zavarosan forognak:
- Ninini a kisbárányka! Jaj, istenem, bemegy a vízbe! Jaj, istenem, ne tessék engedni! Elviszi a víz!
Iszonyat látszott a kis arcán, majd hirtelen megcsendesedve körülmeresztette szemét: - Tessék adni, hogy igyak egy kis vizet.
Adtak neki. Mohón, hosszan ivott. De hiába mondták neki: ott a falon a kiscsizma, nézze meg, fejét rázta, s újra esenkedni kezdett:
- Mér hagyják, hogy bemenjen a vízbe a kisbárányka? Jaj, istenem, ne engedjék!
Nagy nehezen lecsitították, s lefektették újra. Nagyot lélegzett, s behunyta fáradtan a szemeit.
Akkor anyja, részeg fejével elkezdett hangosan orginálni, haját tépte, lebukott térdre a kisfiú mellé, úgy óbégatott, hogy még felköltse újra szegénykét...
Máris szemei veszett dühtől villogtak. Egyszercsak vette a legény botját a szegletből, s csihé-puhé, neki, ütni, vágni lányát, fejét, hátát.
- Te koca, te ribanc! Mit tettél evvel a gyerekkel? Mikuláj kell neked! - Vágta ahol érte. De bizony lánya is nekiment, letépte fejéről a kendőt, bele a hajába, s lerántotta anyját magával a földre, ott viaskodtak, irgalmatlan.
A kicsike fiú rémülettől reszketve, teljes erejéből visított. Mikuláj vesd el magad, eliszkolt, még az ajtót is nyitva hagyva maga után. A macska is leugrott a padkáról s kiszaladt az is ijedten Mikuláj után az ajtónyíláson... Csak Janika feküdt, semmiről se tudva, meg a csizmácskák lógtak békén a falon, ott lógtak másnap is, míg a szegény gyerekeknek karácsonfát csináltak a plébánián.