Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám
Hatalmas folyammá nőtt az utolsó ötven év alatt a sajtó, mely egykoron gyöngén csörgedező patakocska volt csak. Még gondolatnak is képtelenség, hogy ezt a széles medrű és mély folyamot valaha el lehessen torlaszolni. Az állam egész közigazgatási gépezete nem volna elég erős ily vállalkozás keresztülvitelére. Oly küzdelem következnék, melyben hogy mi minden romboltatnék szét, azt kiszámítani nem lehet, de hogy azt az emelni megkísérlett torlaszt az ár szétrombolná, az kétséget nem szenved.
A gondolatszabadságnak arról a büszke magaslatáról, melyre hosszas küzdelem után eljutottunk, azzal a nyugodt öntudattal jártathatjuk végig szemeinket a sajtó leigázásának hosszú korszakán, hogy ez a korszak soha visszatérni nem fog.
A cenzúrát nálunk 1688-ban, két évvel Buda visszavétele, egy évvel Caraffa eperjesi vérengzése után hozta be első Lipót. A cenzúra tehát magán viseli a Caraffa és Kollonics nemzetirtó korszakának Káin-bélyegét. Szentiványi Márton jezsuitát állította Lipót a cenzúra élére. S a cenzúrának ez a jezsuita-jellege egész József császár koráig meg is maradt. Abban a majdnem száz évet felölelő korszakban, mely most következett, a cenzúra az ellenreformációnak s az ezzel szakadatlanul karöltve járó magyarellenes önkényuralmi törekvéseknek szolgálatában állott. A cenzúrának erről az első, majdnem százéves korszakáról nem kívánok itt bővebben szólani. Nagyfokú és állandó volt az elnyomás, melyet csak rövid időre szakítottak meg József császárnak alakilag ugyan nem alkotmányos, de tartalmilag a felvilágosodás századának szellemét visszatükröző intézkedései. De a sajtónak és a gondolatszabadságnak e föllélegzése múlékony tünet volt csupán.
József császár halála után az 1790/91-i országgyűlés, mint sok más fontos kérdésben, úgy a sajtóügyben is tett egy gyenge kísérletet törvényes jogállapot létesítésére. A kiküldött országos bizottság műhelyéből kikerült sajtójavaslat azonban már magán viseli a merészen előretörő reakció bélyegét. Az eredeti előadói tervezet még a jozefinizmus szellemében volt tartva. A bizottság tárgyalásai alatt azonban már megkezdődött Párizsban a forradalmi terror, s ettől megijedtek a mi politikus köreink, melyek pedig a forradalom első stádiumában nagyrészt ennek szép jelszavaiért lelkesedtek. Így aztán túlsúlyra jutottak a bizottságban a klerikálisok s a mindenféle reakciós elemek, s a sajtójavaslat, mely a bizottság műhelyéből kikerült, egy retrográd jellegű fércmunka lett, mely fönntartja a cenzúrát, és szigorúan megtiltja bárminek kinyomatását, ami a bibliában foglalt kinyilatkoztatással ellenkezik. Ez a javaslat is, mely ugyan reakcionárius, de legalább alakilag törvényes állapot létesítését vette célba, az országos bizottság többi munkálataival együtt nyomtatlanul elmerült a következő félszázad mindent elborító reakciós áradatában.
És most a sajtóügyben is egy oly korszak következett, mely mellett még a XVIII. század nyomorúságai is eltörpülnek. A gondolatszabadság emez újabb ötvenéves kálvária-útjára kívánok egy visszatekintő pillantást vetni, mert ez már belenyújtja polipkarjait abba a korszakba, amelybe a ma élő nemzedék emlékezete is visszaér, melyet már jelenkornak, a mi korszakunknak szoktunk tekinteni.
Martinovicsnak és társainak pörbefogatása és kivégzése (1795) volt a nyitány az üldözés és elnyomás ez ötvenéves drámájához. Kossuth Lajos bebörtönzése (1837-1840) adta meg hozzá a záró fejezetet.
A Martinovics és társai ellen lefolytatott fölháborító bűnpör lényegileg és elsősorban Martinovics két politikai kátéja körül forgott. Az összeesküvés és felségsértés csak sallang volt, melyet amarra ráakasztottak, hogy vérpadra lehessen hurcolni a vádlottakat. Valóságban tehát ők a sajtószabadság mártírjai voltak.
Kossuthot negyvenkét évvel később ugyancsak irodalmi természetű munkássága révén, a nem is nyomtatott, hanem csupán írott Törvényhatósági Tudósítások kiadása miatt fogták pörbe, s tartották börtönben három esztendeig ugyanabban az éppen most lebontott szomorú emlékű budavári épületben, melyből egykor Martinovicsot, Hajnóczyt, Sigrayt, Szentmarjait, Laczkovicsot, Őzt és Szolárcsikot a vesztőhelyre vitték. A demokrácia mártírjai és Kossuth! - mily sivatagja az elnyomásnak és üldözésnek terül el e két határjelző között! És megjárva e sivatagot, még itt is találhatunk valamit, ami megnyugtat és kiengesztel. Megtaláljuk annak bizonyítékait, hogy az államhatalom, melynek korlátlanságát pedig csak kevéssé enyhítették a magyar alkotmányosság fönnmaradt foszlányai, hiába nehezedett rá egy emberöltőn át a maga adminisztratív erejének egész súlyával a sajtó- és szólásszabadságra. Kimerült, mielőtt célba érhetett volna.
A nyomás Ferenc király uralkodásának első évtizedeiben egyre nőtt. A bécsi kongresszus (1815), a karlsbadi határozatok (1819) megannyi mérföldmutatói a sajtó lenyűgözésére célzó erőfeszítéseknek nálunk, Ausztriában és Németországban egyaránt. Látjuk, mint válik a nyomás egyre rendszeresebbé, egyre szervezettebbé, hasonlatossá egy végtelen csavar szorításához. Az 1795. sajtórendelet volt az első állomás a sajtó kálváriaútján. A második állomás az 1810. sajtórendelet. Ekkor már nagyobb bátorsággal, egész rendszerességgel jártak el. Ez a rendelet már valóságos kódexe a zaklató és büntető rendszabályoknak. Mondhatni, az egész rendelet csupa büntetés.
Például, ha a nyomdász a cenzor imprimatúrája nélkül nyomat ki valamit, a példányok elkobzásán kívül iparjogának elvesztésével s minden forgalomba hozott példány után 50 forinttal, és ha a pénzbírságot nem képes kifizetni, megfelelő börtönnel és testi büntetéssel, botozással fenyíttetett. Hasonló büntetések és bírságok sújtják a könyvárust, aki tiltott könyvet árusít el. Lássuk, hogyan bűnhődött volna egy nyomdász, ki egy a cenzor által nem "imprimált" könyvet - mondjuk - 500 példányban forgalomba hozott volna. Először is elvesztette volna iparjogát. Továbbá fizetett volna 25 000 forint, mondd huszonötezer forint bírságot. Ha pedig ezt megfizetni nem tudta volna - és ugyan melyik akkori nyomdász tudott volna ennyit fizetni? -, akkor büntetését átszámították volna börtönbüntetésre, ami tíz forintjával számítva, hétévi börtönnek felelt volna meg.
A cenzúra szerves kiegészítője volt a Ferenc uralkodását jellemző kémrendszernek. Ez egy egész hálózat volt, melynek szálai az uralkodó kezében futottak össze. A kormányrendszer uralkodó irányeszméje a forradalmi eszmék távoltartása. A forradalomtól való rettegés volt az a rögeszme, mely ama korszak kormányzatán beteges látomások láncolataként végighúzódik. A kimerült, kifáradt és elfásult nemzet a reménytelenség fatalizmusával tűrte ezt a rendszert. A kormánynál az az alapelv volt irányadó, hogy minden, ami a sajtóra, lapokra, könyvekre, nyomdákra vonatkozik, kizárólag az uralkodó által szabályozandó és intézendő s hogy ezekbe a törvényhozásnak semmi beleszólása nincs.
Csak 1825 óta, mikor a nemzet alkotmányos önérzete ismét ébredezni kezdett, hangzott fel ismét, eleinte gyéren, azután egyre sűrűbben az a követelés, hogy ne uralkodói önkény, hanem az országgyűlés által alkotandó törvény szabályozza a sajtóügyeket. 1831-ben az országgyűlés regnicolaris bizottsága ismét sajtótörvény-javaslaton dolgozik, mely ugyan mai fogalmaink szerint gyarló munka volt, s törvénnyé nem is vált. Mégis némi haladás előjele, mert a sajtószabadság kérdése ezentúl már sohasem tűnt le a vitatkozások napirendjéről. Igaz, hogy diadalt csak 1848-ban aratott.
Érdemes kissé szemügyre venni egynémely jellegzetes vonását annak a hosszú hadjáratnak, melyet a kormány a sajtószabadság s az ettől elválaszthatatlan gondolat- és szólásszabadság ellen folytatott. Mind Martinovicsék, mind Kossuth esetében azt látjuk, hogy az ügyész és a szolgalelkű bíróság oly vétségeket, melyek alapjukban sajtóvétségek voltak, felségsértéssé és hűtlenséggé minősített. Erre a régi törvények értelmében fej- és jószágvesztés járt ki. Ezt a büntetést az első esetben tettleg végre is hajtották. Kossuth esetében nem mertek odáig elmenni, hanem maga a bíróság keresett enyhítő körülményeket, melyek tekintetbevételével a fejvesztést három évi fogságra mérsékelte. Ezt azután a hétszemélyes tábla négy évre emelte fel.
Régebben nem csupán a Martinovics esetében fordultak elő sajtóvétségeknek drákói megtorlásai. 1802-ben három fiatalember ellen indítottak pört sajtóvétség útján elkövetett felségsértés miatt. A bíróság el is ítélte mind a hármat. Kettőt közülük, Zsarnóczy János ügyvédet és Mikola István jurátust kivégezték, a harmadik (Kiss Károly főhadnagy) "kegyelemből" ötévi várfogságot szenvedett. Zsarnóczy ellen következő vádakat emelték: hogy egynémely kinyomatott versében nemcsak a felséges Isten és Szentháromság titkát, a szentségeket és szenteket, hanem magát Üdvözítőnket és az egyházi hatalmat is megsértette. Hogy a királyi méltóság és az ország alkotmánya ellen sérelmes beszédeket tartott, hasonló érzelmekre másokat is rábírni igyekezett. Hogy izgató iratokat szerkesztett és ragasztott ki, melyek által a fejedelmi hatalmat megtámadta, kormányát zsarnoksággal vádolta, s általában őfelsége, a papság és a főrendek ellen vakmerően kitört. Mikola bűne abban állott, hogy irataiban az Isten, az Üdvözítő és a szentségek ellen kikelt, Jézust hermafroditához hasonlította, a szenteket, az egyházi hatalmat, a privilégiumokat kigúnyolta, a boldogságos Szűzet Vénuszhoz hasonlította, a vallásfelekezetekből gúnyt űzött, azután a törvényhozó testületet és őfelsége méltóságát megsértette, az ország alkotmányának lerombolását jósolgatta.
A sajtó elleni hajsza természetesen nem nyilatkozott mindig ily drákói módon, de a megtorlás általában véve túl szigorú, az enyhébb esetekben is zaklató, a legenyhébbekben a bírák korlátoltságát tanúsító volt. Szacsvay Sándor Magyar Kurirját betiltották, mivel a XVI. Lajos francia király ellen a Convent előtt folyt kihallgatásról a cenzor engedelme nélkül tudósítást közölt, őt magát pedig a szerkesztéstől végleg eltiltották, mivel XVI. Lajosról szólva a "sie" német kifejezést "kegyelmeddel" fordította, mely kifejezés egy királlyal szemben használva állítólag sértő. Egy másik szerkesztőt, Decsy Sámuelt száz arany bírsággal sújtották, mivel egy belső titkos tanácsos kinevezését a cenzor engedelme nélkül közölni merészelte.
Így ment ez évtizedeken keresztül. Gróf Dessewffy József, ez a nagyműveltségű főúr, ki az 1831-i sajtóügyi bizottság tagja volt, ennek tervezetéhez egy szabadabb szellemben tartott különvéleményt nyújtott be, s ebben érdekes, sőt mulatságos példákat találunk a cenzorok igazságtalan, zaklató és kicsinyes eljárásáról. Ezeken kívül utal oly esetekre, midőn a cenzúra tíz évig hevertette a kéziratot. Ilyen eset magának gróf Dessewffynek egy könyvével is megtörtént.
Nem utolsó a gróf Széchenyi István esete sem. Ennek "Stádium" című munkáját, mely az ő reformterveinek kifejtését és megokolását adta elő, a cenzor nem engedte kinyomatni. Három éven át kérte és sürgette a nagy gróf munkája kinyomhatását a helytartótanácsnál, személyesen járt ez ügyben József nádornál is. Mindhiába. Végre mikor Lipcsében kinyomatta, s a munka elkésve megjelent volna, a behozott példányokat elkobozták, s a könyvet a tiltott könyvek lajstromára helyezték. Ennek a huzavonának kell tulajdonítani, hogy Széchenyi az ő Stádiumának kilátásba helyezett második kötetét sohasem írta meg.
Hasonló eset történt Szemere Bertalannal, a későbbi 48-i és 49-i miniszterrel. Szemere nagy utánjárással és könyörgéssel 1836-ban külföldre szóló útlevelet eszközölt ki magának, s egy egész évig, 1836 őszétől 1837 őszéig tanulmányutat tett Nyugat-Európa országaiban. E tanulmányútja eredményét igen értékes, kétkötetes munkában foglalta össze. A munka átment a cenzúrán, s a cenzor 45 törlést tett e kéziraton. És mégis, mikor a terjedelmes munka már ki volt nyomatva, lefoglalták.
Szemere lefoglalt munkája kézről-kézre járt a magasrangú kormányférfiak közt. Gróf Mailáth Antal kancellár is olvasta. Budán Mérey személynök magához hívatta a szerzőt, s annyira megdicsérte, hogy Tacitushoz hasonlította. És mégis megakadályozták a munka megjelenését. Ez is világos bizonysága annak, hogy a magyarországi cenzúrát is, melynek pedig hivatalos fóruma a helytartótanács volt, a valóságban Bécsből dirigálták.
Vessünk még egy pillantást az országgyűlésnek, és a megyékben itt-ott megnyilatkozó közvéleménynek magatartására.
Először is szögezzük le azt a tényt, hogy az 1790/91-i országgyűlés, mely a magyar közszellem nevezetes, de fájdalom, nem elég tartós föllendülésének adta bizonyságait, a sajtóügyben is határozottan azt az álláspontot foglalta el, hogy a sajtóügy szabályozása a törvényhozást illeti, hogy a nemzet ezt a jogát soha föl nem adta. Elvben a későbbi országgyűlések is - de csakis a követi tábla, mert a főrendek mindenkor fölháborító szolgalelkűséget tanúsítottak - többnyire ragaszkodtak az 1790/91-i országgyűlés által kimondott állásponthoz, de annak elvi hangoztatásán túl nem igen jutottak.
Kétszer indult neki az országgyűlés a sajtóügy törvényhozási rendezésének: 1790-ben és 1830-ban. Mind a két esetben a kiküldött országos bizottság egy-egy sajtótörvény-javaslatot készített, de egyik javaslatban sem hatolt keresztül a valódi sajtószabadság gondolata. Mindegyik fönntartotta volna a cenzúrát. És még ezek a gyarló tervezetek is megfeneklettek, éppúgy, mint az 1791-ben és 1830-ban kidolgozott többi ún. rendszeres munkálatok. A kormány mindig úgy tudta intézni a dolgokat, hogy a "rendszeres munkálatok" tárgyalása soha se kerülhessen sorra. Ezek a rendszeres munkálatok valódi kerékkötői lettek a haladásnak. Sérelmekkel és mindenféle meddő vitákkal eltelt a drága idő. Ha pedig a követi tábla reformokat sürgetett, a főrendek és a kormány mindig azzal némították el az ily követelést, hogy az illető kérdés a "rendszeres munkálatokra" tartozik, s hogy azt "per excerpta" - ez volt a műszó - tárgyalni nem lehet. Ez a kifogás volt a megölője a sajtóügy törvényhozási szabályozásának is.
A törvényhozás és a megyék magatartásáról szólván, meg kell említenünk, hogy a sajtókérdésben az országgyűlés és a megyék oly ballépéseket követtek el, melyek - mint utólag maguk is belátták - nagyon ártottak a sajtószabadság ügyének. Időnként jelentek meg ugyanis egyes, a magyar közjogot a tudományosság látszatával tárgyaló, de azt ferdítésekkel meghamisító, vagy a magyar nemzetet becsmérlő munkák. Nem akarom az olvasót a hírhedt Lustkandl ezen elődeinek neveivel s munkáik címeinek felsorolásával fárasztani. Az ily munkákat a cenzúra mindig megengedte. Azokat a munkákat azonban, melyek ezek megcáfolását célozták volna, rendesen nem engedte kinyomatni. Nagyon érthető, hogy ez az eljárás az országgyűlést és a megyéket fölháborította. És mégis hiba volt, hogy az 1811-ki országgyűlés felirattal fordult a királyhoz, s több megye is hasonlóképpen cselekedett ily esetekben, hangosan követelvén a cenzúra szigorú föllépését az alkotmányt és a nemzetet sértő könyvek és szerzőik ellen. Ezzel ugyanis közvetve elismerték a cenzúra jogosságát, s e fegyvert a kormány később ellenük fordította, ha a cenzúra zaklatásai miatt panaszkodtak. Az országgyűléshez is gyakran panaszok érkeztek a megyéktől, melyeknek a cenzorok - akik igen sok esetben szerzetesek guardiánjai voltak - még a többi megyékhez intézett körjegyzékeik kinyomtatását sem engedték meg. De e panaszok is eredménytelenek maradtak, mert maga az országgyűlés is merőben tehetetlen volt a kormánnyal és a cenzúrával szemben.
A cenzúra magát az országgyűlést is megfosztotta a publicitás legelemibb föltételeitől. A lapoknak szigorúan meg volt tiltva, hogy az országgyűlés tárgyalásáról tudósításokat közöljenek. Az a néhány nagyon is primitív újság, mely a harmincas évek elején a hazai hírlapirodalmat alkotta, csakis az országgyűlési határozatokat közölhette, de a vitákból semmit. Később, mikor a 40-es évek elejétől kezdve a cenzúra szigorúsága némileg enyhült, megengedték a tanácskozások töredékes közlését is. Az utasítás azonban még akkor is tiltotta a felszólaló szónokok neveinek kitételét. Az újságok holmi körülírásokkal segítettek magukon: "a legnagyobb megye követe" (ez Beöthy Ödön bihari követ volt), "A ház legifjabb tagja" (ez alighanem Lónyay Menyhért volt). A főrendeknél e szavak: "egy tekintélyes gróf" Batthyány Lajost, "egy fényes tehetségű báró" Eötvös Józsefet jelentették.
A kormány igyekezete oda volt irányozva, hogy az ország lakossága minél kevesebbet tudjon meg az országgyűlésen lefolyt tárgyalásokról. Mert itt gyakran lelkes és bátor szavak hangzottak el, kivált a jeles ellenzéki szónokok ajkairól.
Ha a képviselők a parlamenti nyilvánosság hiánya miatt panaszkodtak, az elnök - ki akkor a követek táblájánál a királyi személynök, tehát kinevezett hivatalnok volt - arra szokott utalni, hogy hisz az ülések nyilvánosak. Ez szó szerint igaz is volt, de gyakorlatilag ez a nyilvánosság nem ért semmit, mert az országgyűlés az ország határára, a majdnem egészen német Pozsonyba volt áttéve, mely város polgárságát nem valami nagyon érdekelték az országgyűlésen folyó viták. Természetes hallgatóság tehát az országgyűlésen nem létezett, s ennek gyenge pótlásául a jurátusok s a kir. tábla és a követek írnokai szolgáltak. Ezek az országgyűlési ifjak az 1832/36-i országgyűlésen némi politikai szereplésre is törekedtek, név szerint művelődési egyesületet alakítottak, melynek alapszabályait óvatosságból - hogy a kormány bele ne köthessen az egyesületbe -, Deák Ferenc akkor már nagytekintélyű képviselővel dolgoztatták ki. De a kormány mégis beléjük kötött, többeket közülük pörbe fogatott és börtönbe vettetett, így a jeles tehetségű Lovassy Lászlót is.
De ne vágjunk elébe az eseményeknek, hanem lássuk, hogyan akart segíteni a képviselőház a parlamenti nyilvánosság hiányán, már a 30-as évek elején.
Gr. Andrássy György tornai követ volt az, ki már az 1830-i országgyűlésen indítványt tett egy országgyűlési újság kiadása tárgyában. Az eszmét a többség helyeselte, a megyék közül is többen föliratokban sürgették egy ily újság kiadását. Egyelőre azt határozták a rendek, hogy aki hajlandó ily újságot kiadni, folyamodjék engedélyért, s ha az engedély tőle megtagadtatnék, forduljon a követi táblához, s a rendek pártfogásukba fogják venni az ügyet, s mint "sérelmet" fogják kezelni.
Történtek is folyamodások, de a kormány nemcsak hogy a kért hírlapengedélyt nem adta meg, hanem még válaszra sem méltatta a kérelmezőket.
A következő országgyűlésen, az 1832. évi dec. 22-i kerületi ülésben gr. Andrássy György, ki mint mondá "három országgyűlésen tanúja volt a nyilvánosság közkívánságának", fölvette a megszakadt fonalat. A következő december 24-i és 26-i ülés is egészen ennek a kérdésnek volt szentelve.
Kossuth Lajos öt nappal előbb, 1832. december 17-én indította meg írott Országgyűlési Tudósításait, s csakis ezekből ismerhetjük meg az említett kerületi ülések lefolyását, mert ezekről akkor még naplót nem vezettek. Csakis ugyanakkor, mikor az Országgyűlési Újság dolgában határoztak, mondották ki azt is, hogy ezentúl a kerületi ülésekről is naplót fognak vezetni. (E naplók kinyomatását azonban a főrendek megakadályozták.) Az újság tekintetében ismét csak azt határozták, hogy be fogják várni az újság szerkesztésére netalán vállalkozó egyénnek a kormányhatósághoz ez iránt benyújtandó folyamodását és csak ha ez az engedélyt az országgyűlési újság kiadhatására meg nem kapná, s emiatt a rendeknél panaszt tenne, fogják fontolóra venni a lapvállalat pártfogását és a sérelem orvoslását.
Az országgyűlési újság tárgyában folyt viták, melyek az 1832/36-i hosszú országgyűlés alatt többször ismétlődtek, s ilyenkor mindig a sajtószabadság nagy kérdésére általánosságban is kiterjedtek, magas színvonalon mozogtak. E vitákban az ország akkori legjobb szónokai vettek részt. Hozzájárultak ezek az eszmék tisztázásához, mindazáltal nem kívánok e viták részleteire kiterjeszkedni. A netalán érdeklődő olvasó elolvashatja őket Kossuth írott Országgyűlési Tudósításaiban, melyekből egy példány megvan a Nemzeti Múzeum könyvtárában. Legyen szabad azonban e sárgult lapokról ideiktatnom egy-két részletet Felsőbüki Nagy Pálnak, Sopron megye híres követének, Széchenyi barátjának a december 26-i ülésben tartott beszédéből, mely nagyon jellemző az akkori parlamenti állapotokra.
"Ami az országgyűlési újságot illeti - úgymond Nagy Pál egyebek közt -, gondoljuk meg jól, a mi arisztokrácián épülő institúcióink mellett tanácsos-e határtalan publicitást kívánni. Ne tegyünk magunknak illúziót, a mi szabadságunk a francia és a többi szabadsággal rögtön ellenkezik. Az a természeti jussok kifejlésén alapul, ott mindenkinek jussa egyforma, mert a közterhet mindenki egyformán viseli. Nálunk is van szabadság, de ez csak egy privilegizált, tehertől mentes classis tulajdona. Nekik csak a kormánnyal van dolguk, nekünk a néppel is. Sok millió ember nemigen kapna ezen az újságon, mert tudja, hogy ami itt történik, nem nagy hasznára válik. Kerüljön csak az első királyi propozíció vitatás alá, olyanok őrlődnek ki, amiket úgy hiszem, minden csapszékben non cum magna aedificatione lehetne olvasni."
Mint utasításos nemesi követnek ezeket - úgymond - kötelessége volt elmondani. Mint Nagy Pál, ha más azt mondja, hogy Újság, ő háromszor kiáltja: Újság, Újság, Újság!
Ez a tipikus nyilatkozat szembeötlően bizonyítja, hogy az akkori utasításos országgyűléseken az egyes képviselők sokszor másképpen gondolkoztak, mint ahogyan beszéltek. A képviselők közül többen nyilatkoztak nemcsak az országgyűlési újság, de általában a sajtószabadság ellen. Érveik majdnem egészen azonosak voltak a Nagy Pál által fölhozott érvekkel. De úgy, mint Nagy Pál, ők is, nem mindig, de többnyire egyenesen utasításaikra hivatkozva tették meg ily értelmű kijelentéseiket.
Az országgyűlési újság kérdése két héttel később (1833. január 10-én), az országos ülésen még egyszer tárgyalás alá került. Itt már Mérey Sándor személynök elnökölt, ki maga is élénk részt vett a vitában. Itt már nagyobb számal szólaltak föl azok a képviselők is, kik ellenezték nemcsak a sajtószabadságot általában, hanem még annak gyenge szurrogátumát, az országgyűlési újságot is. Voltak, akik utasításaik értelmében, de voltak olyanok is, akik meggyőződésből helyezkedtek erre az álláspontra. Ez utóbbi típushoz tartozott Bereg megye követe, ki így szólt: "ha 800 esztendőig ősi alkotmányunk újság nélkül fönnmaradhatott, az ilyen közönségessé tételekkel (közzétételekkel), minő az újság lenne, melyeknek megbírálására még a nemzet megérve nincs, sírt ásunk ősi alkotmányunknak."
Az elnök kapva-kapott a beregi követ nyilatkozatán s helyeselte azt. Maradjunk - úgymond - az 1830-i határozatnál. Folyamodjék az újságot írni kívánó privilégiumért. (Különös egy tanács a kormány álláspontjának képviselésére hivatott személynöktől, mikor, mint fentebb láttuk, az 1830-i határozat következtében akadt ugyan, aki folyamodott, de folyamodását agyonhallgatták.) Különben a személynök beszéde folyamán nem csinált titkot abból, hogy ő szükségtelennek tartja az országgyűlési újságot. Utalt arra, hogy más nemzeteknél sincs példa ily újságra. (Ebben igaza volt, de hisz más országokban nem is volt megtiltva a független sajtónak, hogy az illető parlament vitáit közölje.)
Mérey személynök egy másik elnöki nyilatkozatában kivágta legerősebb tromfját, kijelentette, hogy "az újságírónak - annak is, aki az országgyűlési újságot akarná szerkeszteni - privilégium megnyeréséért őfelségéhez kell folyamodni, mert a privilégium hazánk törvényei szerint koronás fejedelmünk jussa, valamint a nyomtató sajtókra való felügyelet is."
Ezzel az elnök csak olajat öntött a tűzre. Borsitzky trencséni követ keményen odavágta az elnöknek, hogy nincsen törvényben sehol egy szó cenzúráról, nem adta át ezen jusst a nemzet a kormánynak, ennek tehát ellene mond. A személynök most azzal érvelt, hogy törvény nincs ugyan, de van törvényes gyakorlat. Ekkor Benyovszky pozsonyi követ, kit "a merész" jelzővel szoktak emlegetni, még keményebben tiltakozott. "A sajtónak - úgymond - nemcsak a jussa a nemzetnél van, de szokásában (gyakorlatában) is privátusok voltak, míg tőlük a kormány a sajtót erőszakkal el nem ragadá, s amit a kormány gyakorol, az nem juss, hanem bitorlás." Benyovszky bátor szavai zajos helyeslésben részesültek. A többség követelte, hogy szavai úgy, ahogy őket mondta, azaz a bitorlás szó is belejöjjön a naplóba.
Íme egy mutatvány az 1832/36-i országgyűlés érdekes sajtóvitáiból. Ezen izgalmas ülés után a rendek közt az a közfelfogás kapott lábra, hogy ők most már kivívták a sajtószabadságot. A következő napon tartott kerületi ülésben elhatározták, "hogy a január 10-i országos határozat következtében a főrendekhez küldendő üzenet tárgya csupán az a felszólítás legyen, hogy ezentúl a főrendek is vezessenek naplót. De sem a sajtónak dicsőségesen kivívott kérdése, sem a diarium kivonatjává degenerált országgyűlési újság nem fog a főrendek megegyezésének, vagy ellenzésének kitétetni."
Majdnem megfoghatatlan, hogyan képzelhették a rendek, hogy az elpufogtatott szép beszédekkel már kivívták a sajtószabadságot. Még csudálatosabb, hogy ugyanakkor, mikor ezt hinni látszottak, nem volt bátorságuk a sajtónak szerintük dicsőségesen kivívott kérdését a főrendek ellenzésének kitenni.
Kossuth nem osztozott a rendek optimizmusában. Írott újságjának következő számában ezt írta: A rendek, miután energikus, tüzes kifejezésekben magasztalták a nyilvánosság becsét, s csaknem egy akarattal újságot kívántak, ez mégsincs, s alítom (gyanítom), hogy nem is lesz meg. Arról tanakodtak, hogy a szabad journálból Diarium kivonatává és így óriásból törpévé degenerált újságot hogy lehessen életre hozni. Végre küldöttséget (bizottságot) rendeltek.
Kossuth nézetét az események igazolták. Hátravoltak még a reakció legféktelenebb tombolásának évei. Amit Mérey mondott, az a kormány nézete volt. A kormány egy tapodtat sem engedett álláspontjából, és nemsokára a sajtóügyben és a szólásszabadsággal szemben az eddiginél is kíméletlenebbül éreztette bitorolt hatalmát. Nyomban ki is mutatta, mit várhatni tőle a sajtóügyben. A Jelenkor című konzervatív újságnak a kormány eddig elnézte, hogy némi szűkszavú értesítéseket hozzon az országgyűlésről. Most annak a "dicsőségesen kivívott sajtószabadságnak" valódi gúnyájára a Jelenkornak is megtiltotta, hogy bármit közöljön az ülésekről. A következő kerületi ülésben hangosan méltatlankodtak emiatt, némelyek fölírást akartak amaz újabb sérelem, a tiltó rendelet miatt. De a többség azt határozta, hogy ha a Jelenkor szerkesztője nem fordul panasszal a rendekhez, ők sem tesznek semmit.
Az országgyűlési újságból, még puszta naplókivonattá zsugorított alakjában sem lett semmi. Amit már Mérey személynök fentebb idézett nyilatkozataiból is lehetett gyanítani, az megtörtént: a kormány nem adta meg az engedélyt az országgyűlési újságra.
Egy évvel később, az 1835. február 16-i országos ülésben az ellenzéknek egyik legbátrabb tagja, a Bars megyei Balogh János - ugyanaz, kit nemsokára hűtlenségi pörbe fogtak -, ismét szóba hozta az újság ügyét. Kifejtette, hogy csak úgy lehetett volna az országgyűlési újságot megvalósítani, ha a rendek magok tettleg hozzáfogtak volna annak kinyomatásához. "Ez - úgymond - első tekintetre merész állításnak látszik, de vajon van-e csak egy törvény is, mely a rendeket ily cselekvénytől eltiltaná. Az újság nyomtatásának eszközlése tehát nem lenne merészség, hanem juss. Vagy talán attól félhetnénk, hogy a kormány ezt erőszakkal gátolná? Azután kifejti azt a véleményét, hogy a kormány ezt mégsem merné megtenni, mert jól tudja, hogy nem jó az alvó oroszlánt felébreszteni!"
Balogh indítványát, hogy a rendek magok nyomassák ki az újságot, az ellenzék nagy része pártolta, de a többség mégis elvetette. Nyilván a rendek nem akarták megkockáztatni az erőpróbát a kormánnyal. Hogy pedig a kormány nem ijedt volna meg az alvó oroszlántól, azt nemsokára bebizonyította azzal, hogy magát Balogh Jánost is pörbefogta, és el is ítéltette egy országgyűlési beszéde miatt, melyben ez kijelentette, hogy a már előbb szatmári beszéde miatt pörbe fogott báró Wesselényinek inkriminált beszédét ő is magáévá teszi. A következő év (1836) januárjában még egyszer foglalkozott ez a hosszú országgyűlés a sajtó kérdésével, mikor az országgyűlési újság tárgyában kiküldött bizottság jelentését beterjesztette. E viták érdekességét emeli, hogy ezekben Deák Ferenc vezetett. Méltán helytelenítette Deák, hogy azok után, amiket a rendek annyiszor kimondottak, hogy ti. az előző vizsgálatot elvetik, most mégis újra afölött vitáznak, hogy a létesíteni kívánt országgyűlési újsággal szemben a preventív cenzúrát, vagy a represszív eljárást alkalmazzák-e. Deák s azok a szabadelvűek, akik fölfogásában osztoztak, nem bírták megakadályozni, hogy a már eldöntött kérdésről újra ne szavazzanak. Szavaztak tehát, s a többség 30 szavazattal 14 ellen úgy határozott, hogy az országgyűlési újság ellen ne az előzetes cenzúra, hanem a represszív megtorlás elve alkalmaztassék.
Milyen legyen ez az represszív eljárás?
Erről a bizottság a maga jelentése kapcsán mindjárt egy törvényjavaslatot is előterjesztett. Jóllehet ez a javasolt sajtótörvény csakis a tervezett - de soha létre nem jött - országgyűlési újság tekintetében nyert volna alkalmazást, joggal tekinthetjük ezt ama felfogás fokmérőjének, mely ezen az országgyűlésen a sajtótörvényről uralkodott. Megláthatjuk belőle, milyen lett volna egy általános sajtótörvény, melyet ez az országgyűlés alkotott volna, ha abba a helyzetbe jut vala, hogy ily törvényt alkosson.
Érdekes, hogy a bizottsági javaslat még az országgyűlési újságtól is óvadékot követelt, éspedig 2000 forintnyi összegben, melyet a Ház 5000 forintra emelt fel.
A javaslat elég szigorú büntetéseket alkalmaz: 3 naptól egy esztendeig terjedhető fogság, 25 forinttól 1000 forintig terjedhető bírság, vagy a kettő együtt. A büntetendő cselekvények meghatározásánál Deák kihagyandónak javasolta "a kormánynak és a hazai intézményeknek szántszándékos hazug tudósítások által gyűlöletessé tételét". Ezt a szöveget elfogadták. Deáknak ez a módosítványa eszünkbe juttatja e bölcs hazafinak egy 1867 után tett és szállóigévé lett mondását, mely röviden és velősen jellemzi az ő felfogását a sajtószabadságról. Deák mondása szerint a sajtótörvénynek csak ebből az egy §-ból kellene állani: hazudni nem szabad.
Az országgyűlési újság számára alkotott speciális sajtótörvény szerint a bíráskodást egy huszonöt tagú parlamenti esküdtszék gyakorolta volna, melybe a főrendek 4 tagot, a megyei követek 16-ot, a városok 4-et, a szabad kerületek követei 1 tagot delegáltak volna.
Tudvalevőleg sem az országgyűlési újság nem jött létre soha, sem ebből a megszavazott sajtótörvény-javaslatból nem lett soha törvény.
Mikor ezek történtek, akkor már Ferenc király nem élt, 1835. március 2-án történt elhunyta után a trónra lépett, de uralkodásra képtelen Ferdinánd helyett egy quasi-régensség, a "Staatsconferenz" cím alatt alakított oligarchia ragadta kezébe a hatalmat. Ebben a Staatsconferenz-ben Lajos főherceg és Metternich, s a még talán ennél is reakciósabb gróf Kolowrat vitte a szót. Az új kormányzat mindjárt közjogi sérelmekkel kezdte meg működését. Az autokrata erőszakoskodásoknak minden eddig átéltnél gonoszabb korszaka következett most. Megkezdődtek a pörbefogatások és bebörtönzések, s egész sora a kíméletlen merényleteknek a sajtó- és szólásszabadság ellen.
Az újabbkori Magyarország történetének e szomorú fejezetével nem kívánok ezúttal bővebben foglalkozni, csupán a sajtóállapotokra vonatkozólag ragadok ki belőle egy-két sötét lapot.
Szembeszökő dokumentumai a publicitás akkori vigasztalan állapotának Kossuth írott újságjai voltak, melyekről fentebb már ejtettünk néhány szót. Mielőtt a második írott újságról, a Törvényhatósági Tudósításokról szólanék, föl kívánok hozni még egy-két adatot ennek előzőjéről, az Országgyűlési Tudósításokról. A tervezett országgyűlési újság a sajtószabadság gyarló szurrogátuma lett volna. Kossuth írott újságja e szurrogátumnak is szurrogátuma volt. Ezt az 1832. december 17-én megindított különös újságot először kőnyomatilag szándékozta Kossuth sokszorosítani, de a kormány elkobozta a nyomókövet, s így nem maradt más lehetőség, mint a kézírással való sokszorosítás. Eleinte ama kornak leggyakorlottabb magyar újságírója, a 49 utáni emigrációban gyászos véget ért Orosz József segített Kossuthnak az Országgyűlési Tudósítások szerkesztésében, sőt volt idő - 1833. novembertől 1834. január végéig - mikor Orosz egészen önállóan, Kossuth minden közreműködése nélkül vitte a szerkesztést, miként ezt Orosznak az 1834. január 14-i számában közölt nyilatkozata mutatja. Orosz egyúttal bejelentette, hogy február elejétől kezdve maga indít "Diétai Közlő" cím alatt hasonló írott tudósításokat.
Csakis 1834. február elejétől kezdve olvasható az "Országgyűlési Tudósítások" minden számának élén a Kossuth neve. A közönség szinte kapkodta ezt a különös írott újságot, de a követekkel sok baja volt Kossuthnak. Nehezteltek rá azok, kiknek beszédeit vagy éppen nem, vagy csak igen rövid kivonatban közölte. Báró Perényi ugocsai követ 1835. február 18-i beszédében adott is Kossuthnak néhány oldalvágást, részrehajlással és irányzatossággal vádolva őt. (Néhány követ "helyest" kiáltott Perényinek.) Kossuth terjedelmes cikkben védekezett. Ideiktatok egy keveset e védekező cikkből, mely a nagy publicistának legelső "vezércikke", s tudtommal eddig sehol közölve nem volt. Világot vet e cikk arra is, mily szellemben szerkesztette Kossuth ezt a különös hírlapot. Elmondja, hogy mivel tudósításai magános levelezés karakterét viselik, azt mondhatná, hogy ahhoz senkinek semmi köze, hogy számadással a nagyérdemű úrnak nem tartozik, s mondhatná azt is, hogy a követ úr magános ítélete még nem a közönségé. Nyalábra terjedő levelek előmutatásával bizonyíthatná, hogy a közönség megelégedését, éppen nem rózsákkal hintett pályájának eme legszebb és egyedüli jutalmát, mérlegbe vetheti. Elismeri azonban, hogy a történetírónak kettős kötelessége van: ne quid falsi dicere audeat és ne quid veri non audeat. S hogy hamisat tudva még sohasem írt, az igazat pedig megírni soha nem félt, azt bátran ki meri mondani. A követ úr vádját tehát, hogy ő részrehajló, visszautasítja. Ez a vád csak azt jelenti, hogy mindent, ami itt történik, szóról szóra leveleibe nem iktat. De hisz ez lehetetlen, mert csupán az országos ülések naplói már 10 kötetet tesznek ki, ő pedig minden héten csak két ívet írhat, s ebbe a rendek országos ülésein kívül még a kerületi üléseket és a főrendek tanácskozásait is bele kell szorítania. "Lapjaim tehát csak azokat a részleteket foglalhatják magukban, melyek ítéletem szerint legérdekesebbek, s meggyőződésem szerint a tárgyak érdemét leginkább világosságba helyezik. Választásom - mondja tovább - csak annyira terjedhet, hogy vagy minden beszédeket kivonatba tévén, lapjaim érdekét száraz protokolláris stílussal magam elenyésztessem, vagy pedig azokat, amiket a tárgyak unalma közt érdekeseknek lenni vélek, egész terjedelmökben vagy velős kivonatban közöljek. Vagy pedig azt teszi ama szemrehányás, hogy magános levelezéseim egy bizonyos színt viselnek. Igenis viselnek! Lelkem soha változandó meggyőződésének, keblem soha meg nem hidegülendő érzésének színét viselik! Nyilván kimondom, miképen ezen érzelmekre büszke vagyok, és azokat - állítsák bár előmbe jutalmul, a mennyek minden örömeit s rettentésül a pokolnak minden ijedelmeit - megtagadni soha sem fogom." Ez a patetikus modor már elénkbe állítja azt a Kossuthot, ki öt évvel később a Pesti Hírlapban közölt hasonló modorban tartott vezércikkeivel meghódította a magyar közönséget. Ez felelt meg ama kor ízlésének.
Legyen elég ez a kis mutatvány Kossuth vezércikkéből, mely tárgyával még hosszasan foglalkozik, s magyarázza a journalisztikai jellem és meggyőződés oly örök igazságait, melyeket manapság magoktól értetődőknek tekintünk.
A kormány, mely ellenszenvvel nézte, de tűrte Kossuth országgyűlési tudósításait, nem tanúsított ily türelmet, midőn ugyanoly modorban és szellemben "Törvényhatósági Tudósítások" alakjában folytatta írott újságját. Ismert dolgokat ismételni nem akarok s azért csak annyit említek meg, hogy Kossuth Törvényhatósági Tudósításai ellen a kormány a postát is eszközül használta. Ezt az eljárást különben már előbb is és pedig magas állású kormányférfiakkal szemben is gyakorolták. Nem lehet tehát csudálni, ha a Kossuth írott lapjának szánt vidéki tudósítások gyakran elvesztek a postán. "Noha nekem titkaim nincsenek és gyűlölöm is a titkolódzást - írja Deák Ferenc Kossuthnak -, restellek mégis a kegyed címzete alatt a zalabéri vagy budai postamestereknek leveleket firkálni." Egy más alkalommal azt írja Deák: "kegyednek pedig postán pénzt vagy levelet küldeni nem lehet".
A helytartótanács 1836. október 4-i rendeletével a Törvényhatósági Tudósítások postai szétküldését is megtiltotta. Nemsokára Kossuth pörbefogatását is elhatározták, s őt 1837. május 5-én éjjel elfogták. Eleinte "bűntársait" is hűtlenségi pörbe akarták fogni, azokat ugyanis, kik írott lapját levelezésekkel látták el. Ezek közé tartozott Deák Ferenc is Zalából, kit azért akartak pörbe fogni, mivel, mint az ügyész írta: "veszedelmes érzelmei úgy országgyűlési beszédeiből, mint követjelentéseiből, kitűnnek, különösen pedig a Törv. Tud.-ban megjelent 1836. szeptember 10-i levele bizonyítja, hogy Kossuthtal az ősi állam intézményeinek megsemmisítésére szövetkezett." Deák mint forradalmár! - nem kitűnően jellemzi-e ez az akkori államférfiak rémlátásait?
A közszellem azonban haladt és fejlődött föltartóztathatatlanul. A szabad sajtó most már az esztelen kormányterrorizmus hatása alatt a nemzet haladó elemeinek dogmájává lett. A változó idők jele, hogy míg előbb a megyék egy része még nélkülözhetetlennek tartotta volna a cenzúrát még egy alkotmányosan létrehozandó sajtótörvényben is, most már a legtöbb megye az 1839/40-i országgyűlésre a követi utasításokba foglalta a szabad sajtót.
Az összegyűlt országgyűlésen csakhamar szóba került - ezúttal utoljára - az országgyűlési újság és a sajtószabadság kérdése. Az elnök, Szerencsy István személynök azonban ismét a régi nótát fújta, a preventív cenzúra szükségességét hangoztatta. Klauzál Gábor felháborodva tiltakozott az ellen, mintha a cenzúra törvényes volna. Az egész ház lelkesen csatlakozott e tiltakozáshoz. Fölállott Deák Ferenc is, és indítványozta, hogy szólítsák föl újra a főrendeket az elsőbbeni országgyűlés végén általuk visszavetett sajtójavaslat elfogadására. E fölszólítás megtörtént, de a főrendek e tárgyat most is a sajtó kérdésének egész terjedelemben leendő fölviteléhez utasították. "Készen valánk mi - mondja Deák követjelentésében - a sajtó kérdését is kimerítőleg tárgyalni, de addig is, míg ez megtörténik, szükségesnek láttuk az országgyűlési hírlapokat létrehozni. Háromszor küldték a képviselők üzenetüket át a főrendekhez, a főrendek azonban határozatuktól el nem állottak."
Az országgyűlési hírlap terve tehát végleg eltemettetett. Hogy tíz évig tartotta magát a felszínen ez az életképtelen gondolat, ezt csak kivételes állapotaink magyarázzák meg. Beteg szurrogátum egy beteg helyzetben - ez lett volna az országgyűlési újság. Az akkori képviselők, kik a journalisztikához nem értettek, értékes vívmányt láttak volna egy ily lapban. Azoknak, kik a journalisztika életelemeit ismerik, nem kell magyaráznom, hogy egy lap, melynek az országgyűlési tudósításokon kívül legjobb esetben is csak szegényes tartalma lett volna, nem tarthatta volna fönn magát. Vagy unalmassága és egyoldalúsága miatt megbukott volna, vagy kénytelen lett volna átalakulni rendes újsággá.
Kossuth, kiben megvolt a journalizmus iránti érzék, sohasem lelkesült valami nagyon ezért a tervért, Kemény Zsigmond is úgy nyilatkozott később, hogy a tervezett országgyűlési újság által a sajtó kivetkezett volna a természetéből.
Hamis nyomon jártak tehát országgyűléseink 1830-tól 1840-ig, midőn ahelyett, hogy elszánták volna magukat megharcolni a nehéz harcot az általános sajtószabadságért, egy ily kivételes kisegítő rendszabály tervét hajszolták.
Szerencsére az osztrák "állam-konferencia" politikája is leélte magát. Rövidlátó emberek va-banque-politikája volt ez. Még Miklós cár is, ki pedig ugyancsak az autokrácia nagymestere volt, kezdettől fogva elítélte a Staatsconferenz-et, s azt jósolta, hogy veszedelembe fogja dönteni Ausztriát. Az volt Miklós cár nézete, hogy az erőszakosságok esetleg forradalomba fogják kergetni Magyarországot, s akkor általános zavar következnék be. Ausztria menthetetlenül elvesztené Olaszországot.
A magyar közvélemény felháborodása és az 1840-i országgyűlés férfias magatartása kissé észretérítette Metternichet. Belátta ez végre, hogy nem lehet tovább feszíteni a húrt. Az 1840-i országgyűlés vége felé egy neme a kiengesztelődésnek jött létre. Kossuthot s a többi bebörtönzött hazafiakat "kegyelemből" szabadon bocsátották. A modernebb fölfogású magyar konzervatív férfiak kerültek kormányra. E nevezetes fordulat keretébe tartozik a sajtórendszabályok amaz enyhítése is, mely 1840-ben bekövetkezett.
Bámulatos föllendülés állott be a magyar publicisztikában. Egy hatalmas triász: Kossuth, gr. Széchenyi és gr. Dessewffy Aurél bontotta ki szárnyait. Mindegyik mögött egy sajtóorgánum állt: a Pesti Hírlap, melyet Kossuth eddig Magyarországon el nem ért virágzásra és befolyásra emelt, a Világ, melyet Dessewffy Aurél cikkei nagy tekintélyre emeltek, s a Jelenkor, mely Széchenyi eszméit hirdette.
Ez a föllendülés azonban főképpen a föllépett nagytehetségű férfiak érdeme, ámbár nem lehet tagadni, hogy a sajtóügy emberségesebb kezelésének is volt benne része. De a sajtószabadságtól még messze voltak. Mutatják ezt Kossuth szavai, melyekkel lapjában olvasóihoz fordult. "Az én tollam, ha nem is írhat meg mindent, amit gondolok és érzek, de mást, mint amit gondolok és érzek, írni sohasem fog."
Metternich, mikor rászánta magát, hogy a börtönből alighogy kibocsátott Kossuthnak hírlapszerkesztésre engedélyt ad, ezzel meg akarta mutatni a magyaroknak, hogy az eddigi rideg kormányrendszerrel szakított. Arra is gondolt, hogy a cenzúra segítségével némileg fegyelmezheti, korlátok közt tarthatja Kossuthot. Kossuth csakugyan nagyon ügyelt arra, hogy a cenzúra bele ne köthessen. Óvatos volt cikkei tartalmában, s hatásának titka főképp az a sajátságos patetikus modor volt, mely akkor az embereket mindenekfölött elragadta. (Ez a "modor" volt az, mely ellen Széchenyi a Kelet Népében síkra szállt.)
Metternich belátta, hogy hibát követett el. Mikor Kossuth és a Pesti Hírlap kiadója, Landerer közt kitört a főképpen pénzügyi érdekellentétekben gyökerező viszály, Landerer mögött az akkori közhiedelem szerint a kormány állott, biztatván Landerert, hogy ne engedjen. Másrészt azonban az is igaz, hogy Kossuth el volt szánva a szakításra, mert különben nem írta volna ezt: Három éven át másnak dolgozván, hogy immár magamnak dolgozzam, elhatároztam magamat, legfelsőbb helyen engedélyt kérni. Hetenként hatszor megjelenő lapot akart alapítani, azt hitte legyűri ezzel a hetenként csupán kétszer megjelenő Pesti Hírlapot. Tervezett lapjának "Magyar Hírlap" lett volna a címe.
Kossuth személyesen is fordult Metternichhez a hírlapengedély tárgyában. Metternich udvariasan bánt vele, egy bizalmasa útján még szubvenciót is ajánlott neki, ha a hírlapírástól visszavonul, de a hírlapengedélyt kereken megtagadta tőle.
Metternich sokat gondolkozott rajta, hogyan tehetné jóvá elkövetett baklövését. Kossuth nagy antagonistájának, gr. Széchenyinek a véleményét is kikérte, ki ez időben már közeledett a kormányhoz. Széchenyi így felelt: A kormány négy ostobaságot követett el. Az első az volt, hogy Kossuthot elfogatta, a második, hogy ha már elfogatta és vértanúvá avatta, ismét kibocsátotta, a harmadik, hogy hírlapot adott a kezébe, a negyedik, hogy, ha már ezt tette, nem várta be, hogy a kiábrándulás bekövetkezzék, hanem a legkevésbé alkalmas időben ismét elvette tőle a hírlapot. Metternich további kérdésére, hogy hát miképpen lehetne ily helyzetben Kossuthot ártalmatlanná tenni, mondotta oda Széchenyi ezeket a drasztikus szavakat - melyeket természetesen maga sem értett, Metternich sem vehetett szószerint: "utilisiren, oder aufhängen!"
Még csak egy adatot kívánok ideiktatni az akkori sajtóviszonyok jellemzésére.
Báró Eötvös József és Trefort Ágoston 1841-ben a "Pesti Havi Irat" cím alatt egy havi folyóiratot akart megindítani, mely tudományos értekezéseket hozott volna a történet, a statisztika és a közgazdaság köréből. Erre akkor szintén legfelsőbb helyen kellett engedélyt eszközölni. Maga József nádor ajánlotta gr. Majláth Antal kancellár pártfogásába a folyamodókat, s a helytartótanács is pártolólag terjesztette föl a kérvényt. Az udvari kancellária mégis azzal a fölszólítással küldötte vissza a kérvényt a helytartótanácshoz, hogy "szerezzen tudomást a folyamodók erkölcsi és tudományos állapotáról, valamint az előfizetők biztosításáról". Erre második kérvényt nyújtottak be, melyben b. Eötvös - 6000 forint óvadék fölajánlása mellett - megjegyzi, hogy ő mint közhivatalt viselt egyén eléggé ismeretes. Trefortot pedig a Magyar Tudományos Akadémia 34 szavazat közül 33-mal levelező tagjának választotta meg. Szerencsy személynök bizonyítása szerint pedig tudományos készültségű erkölcsös egyén. Bécsben mégis addig húzták-halasztották az engedély megadását, hogy a folyamodóknak elment a kedvük a folyóirat megindításától.
A közvélemény azonban most már hangosan követelte a sajtó bilincseinek megszüntetését. A 40-es évek haladó párti férfiai a szó szoros értelmében rajongtak a sajtószabadságért.
Szemere Bertalan 1844-i követjelentésében így szólott: Hirdetnem kell a szabad sajtót is, mely a követi táblának tanácsot adjon, ha az gyönge, buzdítsa, ha félénk, feddje, ha boldogtalan, magasztalja, ha jeles. Meggyőződésem, hogy a követi tábla nagyon nem mívelhet, míg szabad követek nem lesznek (azaz, míg az utasítások meg nem szűnnek), s míg ezek fölött a szabad sajtó, intve, bírálva, és ahol kell, sújtva szigorún és kérlelhetetlenül nem ellenőrködik.
Az 1847-i választásoknál már a programbeszédek állandó követelése volt a szabad sajtó. Ugyancsak Szemere Bertalan, ki fél év múlva miniszter, másfél év múlva miniszterelnök lett, miután előadta a szükséges reformok sorozatát, így szólott: Első helyre azt sorozom, ami mindezeknek föltétele, és ez a sajtószabadság. Ezt ki kell vívnunk, és ki fogjuk vívni, ha nem akkor pihenünk meg, mikor kifáradtunk, hanem akkor, mikor győztünk.
Szalay László, a nagy publicista, 1848-ban egy márciusi beszédében, miután kifejtette, hogy az országgyűlésnek Budapestre áthelyezése sürgős teendő, ezeket mondotta: Ez volna az első teendő, ha nem volna egy még ennél is elsőbb - alfája és ómegája az összes alkotmányos életnek, az, hogy valamint már tettleg szabad a sajtó (ekkor ti. már az volt), egy országos törvény által is a cenzúra ellen örökre biztosíttassék. Enélkül nincs áldás műveinken.
Egy-két nap múlva az országgyűlés megszavazta az 1848-i sajtótörvényt. Maga Szalay volt az, ki mint igazságügyi államtitkár, s az igazságügyminisztérium kodifikáló osztályának vezetője, Deák Ferenc igazságügyminiszterrel a sajtóvétségek fölött ítélni hivatott esküdtszékeket szervezte.
A most már rohamosan megindult fejlődés, mi tagadás benne, nem egészen felelt meg annak a magas ideálnak, mely a sajtótörvény megalkotói előtt lebegett. A nagyon megszaporodott lapok egy részében lábrakapott fejetlenség némileg kiábrándítólag hatott. De ha igazságosak akarunk lenni, e kedvezőtlen tüneteknek csak kisebb részét írhatjuk a sajtószabadság teherszámlájára. A túlzások nagyobb része természetes és érthető kísérője volt az akkor beállott helyzet rendkívüliségének, a kedélyek lázas izgatottságának. A féktelenségeket nem is azok követték el, kik előbb a publicisztika díszei voltak, s kik közül sokan most miniszterek vagy más magasállású kormánytisztviselők lettek, vagy pedig a honvédek soraiban küzdöttek. Előfordult, hogy egy szerkesztő kijelentette, hogy kénytelen megszüntetni lapját, mert valamennyi munkatársa beállt honvédnek. Legféktelenebbül viselkedett a Martius Tizenötödike című újság, melyben akkor aratta első babérait Csernátony, ki húsz évvel később a magyar napisajtóban iskolát csinált, és a marakodó pártjournalizmus koncertjében a személyeskedést tette vezérmotívummá. A nagy cinizmussal űzött sértegetések következtében Szemere Bertalan miniszterelnök, még az imént lelkes dicsőítője a szabadsajtónak, indíttatva látta magát 1849 júniusában a Martius Tizenötödikét betiltani. A világosi fegyverletétel után megszűnt nemcsak a sajtószabadság, de maga a sajtó is a szó szoros értelmében. Volt egy időköz, mikor egyetlen magyar lap jelent meg az országban, ez is vidéki volt: a Debrecen-Nagyváradi Értesítő.
Visszaállították a cenzúrát, melyet Magyarországon hallatlan szigorral és önkénnyel kezeltek. Az 1860 után következett Schmerling-korszakban, mikor Ausztria ismét alkotmányos állammá próbált átalakulni, megszüntették a preventív cenzúrát.
Ez az új rendszer azonban tényleg mind a megelőző, mind a megtorló rendszerből egyesítette azt, ami súlyos. A kinyomtatott művet, mielőtt forgalomba hozható volt, három napra be kellett mutatni. Ebből a három napból néha hetek, sőt hónapok lettek. Néha azután tudtára adták a szerzőnek, hogy munkája elkoboztatott. Jó szerencse, ha megengedték neki, hogy néhány lapot kivágjon és újra nyomasson. De mindig ki kellett az írónak jelentenie, hogy ezt önként, nem kényszerítés folytán tette.
Ez történt, ha törvényre, vagy felsőbb rendeletre a rendőrség nem hivatkozhatott. Ha igen, akkor a kiállítási költségek elvesztésén fölül pörbe fogták a szerzőt oly dolgozatért, mely sohasem látott napvilágot.
Főbenjáró bűntettet követett el, aki a kormányforma, az egységes birodalmi rendszer, vagy akár a német szövetségi akta ellen szót emelt. Nemigen akadt szerkesztő, főleg a politikai lapok szerkesztői közt, aki többször büntetve ne lett volna. Volt eset, hogy megbüntettek valakit azért, hogy Albrecht főherceg nevét magyarul tévedésből Albert főhercegnek írta.
Belekötöttek a lap irányába, az író szándékába, s három megintés után felfüggesztették a lapot. Így állt a dolog Ausztriában. Nálunk még rosszabbul, mert a magyar író eleve gyanús volt. A bécsi lapok cikkeit sem volt szabad mindenkor utánnyomni. A külföldi lapokat néha hasábonként kiollózva, megcsonkítva adták át a magyar előfizetőknek.
Ennek a rendszernek kellemetlenségeit már nekem magamnak is volt alkalmam megízlelni. Hírlapírói működésem első éveiben megtörtént, hogy cikkemet lefoglalták anélkül, hogy benne államellenes tanok lettek volna. 1863-ban egy idegen nyelven megjelent munkát akartam közzétenni, melyben vonatkozások voltak a magyar szabadságharcra és az emigrációra. Személyesen mentem el a rendőrség akkori főnökéhez, Worafka udv. tanácsoshoz, hogyha lehet, előre megtudjam, nem kell-e tartani a könyv elkobzásától. Ettől függött ugyanis, akad-e kiadó a munkára, vagy nem. Worafka azzal tért ki a válaszadás elől, hogy tettetett csodálkozással kérdezte: avagy nem tudom-e, hogy Ausztriában sajtószabadság van, s ma már preventív cenzúra nincs? Utóbb megtudtam, hogy Worafka mindenkivel szemben ezzel állt elő, aki hasonló célból fordult hozzá.
A hírlapok tekintetében az volt a gyakorlat, hogy a lap nyomásának megkezdése előtt egy kefelevonatot küldöttek a rendőrségre, és csak akkor kezdették meg a lap nyomását, ha a rendőrségnek nem volt kifogása. Sokan azt hitték, hogy ez valami preventív cenzúra-féle eljárás. Pedig nem az volt. A rendőrségnek ez az előzetes ellenőrzése tényleg szívesség volt a rendőrség részéről. A lapok ezt a szívességet azért vették igénybe, hogy az elkobzással járó anyagi kártól meneküljenek. A szívességből azután rendes gyakorlat lett. A lapnak a rendőrséghez való előzetes beküldése azonban még nem nyújtott biztosságot sem az elkobzás, sem a bepöröltetés ellen. A rendőrség oly cikket, melyet aggályosnak tartott, törölt a kefelevonatból. A szerkesztőségnek tartalékban mindig volt valamely már kiszedett cikkük, melyet a rendőrség által netalán kifogásolt cikk helyébe gyorsan be lehessen iktatni, hogy a lap nyomása és szétküldése késedelmet ne szenvedjen. Mert üresen hagyni a kifogásolt cikk helyét szintén nem volt szabad. Ez tüntetés lett volna. Megtörtént ily módon, hogy a Pesti Naplóban első vezércikk gyanánt a trágyakezelésről szóló fejtegetés jelent meg.
Így történt meg az is, hogy mikor a Debatte című bécsi lapban 1865. májusban megjelent az a Ludassy szerkesztőnek Deák Ferenc által sugalmazott és Deák által kéziratban átolvasott három cikk, mely a később létrejött kiegyezés alapvonalait tartalmazta, s Deák "májusi programja" néven történelmi nevezetességre emelkedett, valamennyi magyar lap átvette e cikkekből a két elsőt, de a harmadikat, mely pedig legfontosabb volt, nem közölte. Még a Pesti Napló, akkor Deák orgánuma, sem vette át. Akkor azt hitte a közönség, hogy a magyar lapok ezt a cikket azért nem vették át, mert vagy tartalmával nem értettek egyet, vagy féltek az elkoboztatástól. A valóság az, hogy valamennyi lap beküldte a szokásos kefelevonatban a cikket a rendőrségre, de a rendőrség, mely a két első cikket áteresztette, ezt a harmadikat, mely a közös ügyek tárgyalási módját, a paritásos delegációk eszméjét fejtegette, aggályosnak találta és törölte.
Ismét megtörtént tehát, ami a régibb időben is sokszor előfordult, hogy Bécsben szabadabban kezelték a sajtót, mint Budapesten. Az a körülmény, hogy a harmadik Debatte-cikket sem a Pesti Napló, sem a többi magyar lap nem közölte, még magát Schmerlinget is tévedésbe ejtette. Azt hitte, hogy a Debatte-cikkek nem Deáknak, hanem a magyar konzervatívoknak programját tartalmazzák, mert tudva volt, hogy a Debatte gróf Apponyi György orgánuma. Schmerling egy hónap múlva bukott, s másfél év múlva, 1867 elején, létrejött a kiegyezés. Ezzel elérkeztünk a sajtószabadság korszakának kezdetéhez. Magyarországon azóta, most már negyvenhét éven át, korlátlan sajtószabadság uralkodik, úgyhogy a 67 óta felnövekedett nemzedék már nem is tudja elképzelni, milyen állapot lehetett az, mikor sajtószabadság nem létezett. E végleg letűnt korszak sajtóügyi állapotának bemutatása volt célja e visszapillantásnak.