Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 1. szám · / · Biró Lajos: A serpolette
A kék hajóraj második divíziója az imént kapott az első divízió zászlóshajójáról új parancsot. A forró augusztusi nap alatt azonban a hadgyakorlat vége felé közeledett. Nyugat felé pontosan látszottak már a támadó vörös hajóraj füstölgő kéményei.
A visszatérő páncélos cirkálók sietve menekültek be a sorhajók mögé, és az első divízió zászlóshajója ismét ontotta a parancsokat. A négy fehér óriáshajó előbb füstölögve formált kettős sort, azután egyes sort, hogy nemsokára besorakozzék saját zászlóshajója mögé egy egyenes sorba.
A két hajóhadosztály - négy-négy sorhajó - most csaknem egy magasságban gőzölt nyugat felé. A második divízió zászlóshajójának a parancsnoki hídján ott állott Péter herceg, a négy hajó parancsnoka. A messzelátót időről időre a szeméhez emelte, és idegesen, bosszúsan és megvetően figyelte az első divízió zászlóshajóján a jelzőárbocot.
- Nézze - mondta -, nézze, Ridarsky, mit művel az ott. Nézze azt a lázas tevékenységet. Mire azután ott leszünk a vörösek előtt, nem tud már mit parancsolni, mert minden lehetséges parancsot kiadott.
Ridarsky báró, a herceg szolgálattevő kamarása egy lépést tett előre. Jóval kisebb volt a hatalmas termetű hercegnél, az arca szögletes, a szája mosolygó, de hideg és elszánt. Előrelépett egyet, és halkan nevetni kezdett.
- Mit nevet, Ridarsky? - kérdezte a herceg.
- Fenség - mondta Ridarsky mosolyogva -, félek, hogy nem szabad... Nagy tiszteletlenség.
- Csak ki vele. No, egy-kettő.
- Azon nevetek, mi történnék, ha fenségednek most elfogyna a türelme, és ezt jeleztetné vissza: "Kedves cousin, ebből már megint egy nagy szamárság jön ki."
A herceg elnevette magát. Egy másodpercig szinte kísértést érzett... mi volna, ha megtenné?... az egész hajóraj, amely őt imádta és unokafivérét gyűlöli, ujjongana... a nagy hajók táncolnának a röhögéstől... és ez legalább nyílt szakítás volna, visszacsinálhatatlan botrány, vége lenne mindennek, ő itthagyna mindent, úgyis itthagy mindent, de itthagyná az emlékét egy példátlan megfenyítésnek, itthagyná az emlékét annak, hogy a király előtt és ezer és ezer tengerész előtt vágta az arcába kérlelhetetlen ellenfelének a megvetését...
De ezután elkomolyodott. Gyöngéd pillantással nézte végig Ridarskyt. Ezekért az ötletekért, a bátorságáért, a kíméletlen kritikájáért, a csípős szavaiért lett kedvence a fiatal katonatiszt. Gyöngéden végignézte és komolyan mondta:
- Nem, Ridarsky. Ellenség előtt vagyunk, ha csak játékellenség előtt is. Egyelőre tegyük meg, amit parancsolnak - ha szerencsénk van, nem rohanunk bele az ő záróhajójukba.
A parancs, amelyet az első divízió zászlóshajójáról Miklós herceg, a viceadmirális küldött, az volt, hogy az egyenes sorban haladó második divízió kanyarodjék nyolc vonalnyit jobbra. A kanyarodás azzal a veszedelemmel járt, hogy az élen haladó zászlóshajó - a Péter hercegé - beleütközik a tőle jobbra levő első divízió utolsó hajójába, amelynél a kanyarodás megkezdésekor már magasabban állott. Az összeütközés meg is történt volna, ha Péter herceg ki nem adja azokat a parancsokat, amelyeket a viceadmirális elfelejtett a manőver megkezdése előtt kiadni. Kiadta a parancsokat, az összeütközés elmaradt, és Péter herceg fájdalmas melankóliával gondolt rá, hogy most az egész hajóraj tudta, hogy ő tette jóvá a kapkodó, izgatott, gőgös és zsarnok viceadmirális hibáját, csak a király nem fogja tudni...
...A király környezetében minden ember ellensége neki. A király környezetében minden ember a Miklós herceg embere. A király vakon bízik Miklósban. - A hajóraj eközben odaért a vörös flottához. Megkezdődött az ágyúzás, és azzal ért véget, hogy a király hajójáról a döntőbírák zászlójelzés útján a Miklós herceg flottáját mondták ki győztesnek.
Alkonyodott, és a hajók elindultak a kikötő felé. Péter herceg átszállt egy gőzbárkára, és csendes, de ideges parancsára a bárkának minden ereje megfeszítésével, sustorogva kellett a part felé repülnie. A gépész aggódva nézett fel a hercegre, amikor a gyorsaság újra meg újra nem volt elegendő neki, de a herceg nem törődött az aggódó pillantásokkal. Elmerülve nézte a ziháló gépet, amelynek a csattogó munkájától az egész kis hajó remegett, és fájdalmasan élvezte a kínzást és a veszedelmet. Imádta a gépeket - milyen elmés remekmű ez a kis gép is -, hogy kínlódik most, milyen hörögve és zakatolva tiltakozik ellene, hogy ilyen méltatlanul gyötörjék - meddig tűri vajon? -, még egy perc és fellázad...
- Gyorsabban!
A gépész elsápadt, de engedelmeskedett. Ridarsky elhúzódott a herceg háta mögül. A bárka suhogva repült a csendes vízen, de az egész teste remegett a kínzott gép erőszakos lökéseitől. A herceg komoran és összeszorított ajakkal élvezte a veszedelmet. A gép esztelenül és süketítően zakatolt, ha a rohanás még egy percig tart, felrobban - ekkor azonban beérkeztek a kikötőbe, a gépész sápadtan törölgette a homlokáról a verejtéket, a herceg pedig szótlanul partra szállt és indult a lakására.
A lakásán megsimogatta fehér orosz agarát - Monseigneurt -, azután a Szedlák segítségével csendesen és elgondolkozva átöltözködött.
- Van fenségednek még valami parancsa? - kérdezte halkan az öreg lakáj.
A herceg szórakozottan nézett az öreg lakáj simára borotvált, papos arcába. A lakáj várt. A herceg nem szólt. A lakáj egy alázatos mozdulatot tett. Ekkor a herceg megrezzent, mint aki álomból ébred fel, és gyorsan mondta:
- Semmi, Szedlák. Köszönöm.
Szedlák felemelte a herceg köpenyegét, a karjára vette, és egy lépést tett visszafelé. Készült rá, hogy a herceget lekíséri a kocsijáig. A herceg azonban ekkor visszafordult, és újra belenézett az arcába. A tekintete most nem volt üres és álmodó, látó tekintet volt. A herceg arca kipirult, és a lágy pillantású szürke szem mélyén tűz lobbant fel.
- Szedlák - mondta röviden és keményen -, elmegy Lind kisasszonyhoz, és megmondja neki, hogy a tiszti kaszinó után egyenesen hozzámegyek. Úgy tizenegy óra tájban. Talán fél tizenkettő is lesz.
A lakáj mozdulatlanul állott. Alig lehetett látni, hogy az ajka nyílik.
- Igenis, fenség.
A herceg elindult, egy-két lépés után megint visszafordult. A fejét felemelte, és a hangja még keményebb lett.
- És hogy a kaszinóban ott lesz a király is.
- Igenis, fenség.
A herceg egy másodpercre elnézett a levegőbe. Azután megreccsent a hangja:
- És hogy... hogy hírt viszek neki.
- Igenis, fenség.
A lakáj mozdulatlanul állott. Dús, hófehér hajával, tiszta és szabályos fejével, fekete ruhájával most egészen olyan volt, mint egy ismeretlen vallás előkelő és hallgatag főpapja.
- Köszönöm, Szedlák.
A herceg megfordult és siető, kemény lépésekkel lement a lépcsőn.
A tiszti kaszinóban a bankett alatt némán ült a helyén, és egyre növekvő ingerültséggel hallgatta a pohárköszöntőket. Gyűlölte és megvetette ezt a hangot, ezeket a kongó és kihívó, de lendülettelen és elkopott szavakat, a hivatalból való lelkesedést, az alázatot, a szolgaságot, amelynek itt minden szó jelképezője volt. Egyszer találkozott a tekintete a Miklós herceg hideg tekintetével. És egyszer érezte, hogy a király nagy és bús szeme hosszan pihen rajta.
Nem nézett fel. De amikor ez a nagy és bús szem másfelé fordult, akkor halkan és óvatosan ő kereste fel a királyt a tekintetével. A király hajlott háttal ült az asztalfőn. Vékony és rövid orra szinte áttetsző volt, mintha fehér viaszból lett volna, összecsukott száját elfedte barna bajusza és rövid szakálla, amelybe már ősz szálak vegyültek. A szája két oldalán két erős ránc húzódott lefelé, és ráncosodott már szokatlan magasságú homloka is. És a haja a halántékán már egészen ősz volt. Így ült ott búsan és fáradtan az asztalfőn, és az arca csak akkor lett élő ember arcává, ha hosszú szempilláit felemelte, és a barna karikák közül, amelyeket álmatlanság és fáradtság rajzolt a szeme alá, kivilágított aranybarna, meleg, nagy szeme.
Péter herceg sokáig nézte a királyt, összehasonlította a maga sudár és erős negyvennégy évét ennek a fáradt, fiatal férfinak a harminchárom évével, de az öröm és a büszkeség helyett, amelyet magában fel akart idézni, elszorult a szíve. A vacsora után, amikor a király befejezte a cerclejét, megadta a jelet a táncra, és egyszerre odafordult hozzá, hogy bevonja magával egy pálmákkal díszített fülkébe, a szívének ez az összeszorulása olyan kínzó lett, hogy fájdalmas erőfeszítéssel kellett lélegzetet vennie, mert különben oda kellett volna kapnia a szívéhez. Nagy lélegzetet vett, és a királlyal, aki karonfogta, belépett a fülkébe. Kint mindenki tudta, miről van szó, és akik a közelben voltak, halkan összebólogattak.
Bent a fülkében a király fáradtan leült a félkör alakú márványpadra, és maga mellé vonta Péter herceget is. A király mozdulata - most is és az előbb is, amikor szótlanul karonfogta - bizalmas volt. A herceg nagy melegséget érzett a szíve körül.
Egy másodpercig hallgatva ültek, azután a király felemelte keskeny fehér kezét, és csendesen rátette a Péter herceg izmos barna kezére.
- A kabinetfőnököm - mondta halkan - ma délután referált a kívánságodról. És én nem akarok a válasszal egy napot sem várni.
Elhallgatott. A hangja azonban bizalmas volt és meleg, úgyhogy Péter herceg felindultan megkérdezte:
- És... teljesíted a kérésemet?
- Nem.
A válasz lágyan és csendesen hangzott el, de Péter herceget meglepte és megbántotta.
- Nem? - kérdezte elsápadva és nagyon halkan.
- Nem - szólt még egyszer csendesen és gyöngéden a király.
A szemét állandóan lesütötte, a szempillája csak egy másodpercre rebbent fel, de fel nem nyílott egyszer sem.
- Nem - mondta még egyszer lesütött szemmel és elgondolkozva.
Hosszú szünet támadt. Péter herceg remegő térddel akart felkelni.
- Minthogy az okaidat nem kívánod velem közölni - mondta közben -, feltételezem, hogy az okot ismét a környezetedben kereshetem, amely már annyiszor...
A király megfogta a kezét, és nem engedte felállni.
- Hidd el - mondta melegen -, hidd el nekem végre, hogy megint rossz helyen keresed az okot.
Péter herceg kipirulva fordult feléje. De a király még mindig lesütötte a szemét, és ő nem tudott vele szembenézni.
- Az ok - mondta elgondolkozva a király - a te választottad személyében van.
Péter herceg gyors lélegzetet vett, és ez a heves lélegzetvétel úgy hangzott, mint egy halk hördülés. A király megnyugtatóan emelte fel a kezét.
- Nem - mondta -, azok a jelentések, amelyeket kaptam, semmi rosszat róla nem tudnak.
- Akkor hát? - kérdezte halkan Péter herceg.
- A jelenéről semmi rosszat - folytatta elgondolkozva a király. - Egy év óta, amióta te az érdeklődéseddel kitünteted, teljesen kifogástalan életet él.
- De? - kérdezte rekedten Péter herceg.
A király várt a válasszal. Elgondolkozva hajtotta oldalra a fejét, a szemét még mindig lesütve tartotta és azután szakadozottan, tagoltan, szinte energikusan mondta.
- De én azt kívánom, hogy a nő érintetlenül lépjen be a házasságba.
Péter herceg gyors mozdulattal felemelte a kezét, hogy végigsimítsa zúgó homlokát. Megdöbbentette és felháborította ez a gőgös és hideg mondat. Embertelennek és oktalannak érezte ezt a szigorúságot, és úgy áradt az ajkára a mondanivalója, hogy dadogni kezdett.
- Egy nő - mondta dadogva -, a nő... a lelkében hordja a tisztaságát, nem a külső érintetlenségében, és százszor érintetlenebb lehet valaki, aki...
Lázasan beszélt, a király lesütött szemmel hallgatta, de időről időre szótlanul megrázta a fejét. Péter herceg végre kétségbeesve kifakadt.
- De végre is - bocsáss meg -, ha énnekem jó így...
A király ekkor egy másodpercre feltekintett rá. Aranybarna nagy szeméből egy kutató, rejtelmes és bús tekintet érte a herceget. Azután újra lesütötte a szemét, és nyugodtan mondta:
- De énnekem lehetetlen a beleegyezésemet adnom hozzá. Helytelennek tartom. Veszedelmesnek tartom. Bűnnek tartom.
Hallgatott egy másodpercig, azután csendes mozdulatot tett a kezével:
- És milyen érzésekkel várod azt, hogy fiad legyen tőle? - Egy nőtől, aki már a másé volt?
A kezét ismét felemelte és széles, lezáró és elintéző mozdulatot tett vele:
- Ha egy... egy polgárlányt választottál volna, segítségedre lettem volna: vagy úgy, hogy morganatikus házasságot köss vele, vagy úgy, hogy neked adtam volna meg azt a címet, amelyet kértél - de ebben nem lehetek segítségedre. A nőnek érintetlenül kell a házasságba belépnie.
Péter herceg kétségbeesve fakadt ki:
- De hiszen ő nem tudhatta, hogy idővel megismerkedik velem...
A király megrázta a fejét.
- Mindegy. Őriznie kellett volna magát a jövendő férje számára.
Péter herceg tehetetlen kétségbeesést érzett, elbágyadva hajtotta le a fejét, és egy másodpercre behunyta a szemét. Behunyt szeme előtt a nem látó szem félhomályában ekkor egyszerre élesen, körvonalazottan, fényes világításban megjelent az Annie szőke feje. Péter herceg szomjasan meredt rá erre a közeli, szinte megfogható vízióra, egyetlen másodperc alatt teleszívta a lelkét ennek a látványnak az üdítő, friss szépségével, a lelke megkönnyebbült, a haragja feltámadt - kinyitotta a szemét, felugrott a padról és bőséges, heves és remegő szóáradatban bejelentette a királynak, hogy mi az ő válasza erre a visszautasításra. A király szótlanul hallgatta.
Péter herceg most elmondott mindent. Elmondta, mennyit szenvedett eddig is, és hogy a zsarnokságnak és az alázatnak az az atmoszférája, amelyben élnie kellett, úgyis elviselhetetlen volt a számára. Újra elmondta, hogy a király egész kormányzati rendszerét rossznak tartja, és hogy a hadsereget és a haditengerészetet a mai irgalmatlan és esztelen szigorúság lealacsonyítja és megrontja. A katona ember, és az embernek jogai vannak, és az emberrel, akár katona, akár nem, úgy kell bánni, amint emberhez méltó. Végül halkabban, de nyugodt ajakkal és felemelt fővel elmondta, hogy mivel a király sem az ő személyes kívánságait teljesíteni nem akarja, sem azokat a javaslatokat nem hallgatja meg, amelyeket ő az ország és a dinasztia érdekében több ízben elébe terjesztett, ő a haditengerészetben viselt rangjáról lemond, a királyi házból kilép, polgári nevet vesz fel, és az országot elhagyja.
Szálasan, keményen, erősen állott a király előtt. A király meggörnyedt háttal ült a padon és lesütötte a szemét. De amikor Péter herceg befejezte a mondanivalóját azzal, hogy a királyi házból kilép és az országot elhagyja, akkor egyetlen heves mozdulattal felállott.
- Azt te nem fogod megtenni - mondta remegő hangon, amelyről nem lehetett tudni, a könyörgés több-e benne, vagy a fenyegetés. - Nem akarom megérni, hogy te is térden állva könyörögj előttem, hogy fogadjalak vissza, mint Vladimir, az ősz hajával. Te azt nem fogod megtenni.
- Ah - felelte Péter herceg -, megteszem. Én nem vagyok romlott élvező, mint Vladimir. Én boldogan dobok el mindent, és vissza sohasem kívánok majd semmit. Mert ez az állapot nekem gyűlöletes, és az ittmaradás az szenvedés.
A király ekkor egészen közel lépett hozzá. Halvány arcába egy vérhullám szökött fel, és felemelt keze remegett.
- Hát azt hiszed - kérdezte reszketve -, hogy nekem csupa gyönyörűség ittmaradni?
Péter herceg meglepetve bámult rá. A király szája vonaglott és lehunyt szempillái remegtek, mintha könnyeket rejtettek volna maguk mögött. Vékony fehér kezét rátette a Péter herceg karjára, és a vékony fehér kéz úgy szorította a herceg karját, mint egy vasgyűrű.
- Hát te is azt hiszed - mondta reszketve -, hogy nekem jó itt? Ridegnek lenni? Kéréseket megtagadni? Nem szeretnék én is jobban elmenni a ligur tengerpartra egy villába a hegyoldalon, lejárni a tengerhez, és egész nap nézni, amint a gyermekeim játszanak a homokban?
Péter herceg megdöbbenve hallgatott. Soha ilyen lázas szavakat senki a királytól még nem hallott, soha senki nem is sejtette, hogy a király nem élvezi az uralkodást, hanem szenved tőle. De akkor miért...?
De akkor hogyan...? Száz kérdés rajzott fel az elméjében, és még mielőtt végiggondolhatta volna őket, már meg is kapta rájuk a választ.
A király néhány heves lélegzetet vett, azután felemelte a kipirult fejét, és most egyszerre felnyílt lesütött szeme.
- De bennünket - mondta hangosan - Isten rendelt arra a helyre, amelyen vagyunk.
Aranybarna, nagy, bús szeme mélyén fényesen világító lángolás gyulladt ki.
- Amit cselekszünk - mondta csendes áhítattal -, azt az Isten akaratából tesszük.
Egy rajongó mozdulattal kitárta a karját, mintha mondani akart volna még valamit. De nem szólt. A karját lassan, szinte szégyenkezve leeresztette, a pirosság eltűnt az arcáról, az arca az a fáradt viaszarc lett, amely az este volt, szempillái fáradtan készültek leereszkedni, és a rajongó, világító tűz aranybarna szemében kis szikrákká sziporkázott szét. Úgy látszott, szégyenkezve és fáradtan egészen elhallgat, úgy látszott, szótlanul megfordul és kimegy, már indult kifelé, de az utolsó másodpercben még visszafordult, hogy egyetlen sötét szóval befejezze a mondanivalóját.
- És aki a helyét elhagyja - mondta mozdulatlanul, halkan és komoran -, az Isten ellen vétkezik.
Azután megfordult és kiment. Péter herceg megdöbbenve bámult utána, és minden lélekjelenlétére és minden energiájára szükség volt, hogy meg tudjon mozdulni, és hogy a pálmadíszes fülkét rögtön utána elhagyja. A társaságnak odakint felesleges rögtön megtudnia, mi volt a beszélgetésük eredménye.
Kiment a terembe, elvegyült az emberek közé, nézte a királyt, akinek a sápadt arcáról ismét nem lehetett semmiféle indulatot leolvasni, és igyekezett elfogulatlanul és nyugodtan beszélgetni azokkal, akik elébe akadtak. De a lelke meg volt zavarva és fel volt zaklatva. Hát ez is lehetséges? Hát van ember még, aki ezt a primitív istenhitet hordozza magában? És nem azért hordja, hogy másokra hasson vele? - hanem féltetten, szégyenletten és titokban minden bajának ez a megnyugvása és minden cselekedetének ez a magyarázata. Hiszen az ilyen ember nem is lehet igaz bizalommal az olyan fajtájú ember iránt, mint ő, aki szabad minden lelki babonától, és aki felemelt fejjel néz szembe az univerzum minden titkával. Nézte a királyt: a sápadt arca megint fáradt és mozdulatlan. Sápadt és fáradt zsarnok - gondolta -, és Isten van vele. Megborzongott és nyugtalanságot és aggodalmat érzett.
Tizenegy óra elmúlt, és ő bizonytalanul és tétovázva járt ide-oda a termekben. Annie most már várja. Várja - de ő nem tudta magát elszánni az indulásra. Nem tudott elszakadni ettől a környezettől, amelyet unt és gyűlölt, és egy-egy téveteg és bizonytalan gondolat, amelyet jóformán megszületni sem engedett, verejtékessé tette a homlokát.
Elmúlt negyed tizenkettő. Azután fél tizenkettő és háromnegyed tizenkettő. A Péter herceg nyugtalansága egyre nagyobb lett, a szíve rémülten vert, és minden percben fel kellett emelnie a kezét, hogy letörölje verejtékező homlokát. Mielőtt az óra azonban tizenkettőt ütött volna, a termekben különös mozgás támadt. Péter herceg egy fiatal tiszttől megkérdezte a mozgás okát. A fiatal tiszt feszesen, de mosolyogva válaszolt:
- Maxwell őrnagy bemutatja őfelségének Ladyt.
- Kit?
- Ladyt.
Péter herceg még mindig nem értette. A fiatal tiszt erre elmondta, hogy Maxwell őrnagy Afrikából hozott volt egy fiatal, nőstény orangutánt. A nagy majom, amely imádja az őrnagyot, többet tud, mint minden híressé vált társa, amely eddig Európában szerepelt. Az urak az egyetemről napok óta tanulmányozzák, és azt állítják, hogy Lady szenzáció az állatpszichológia területén - Lady egyébként napok óta velünk eszik a tiszti étkezőben. A fenség siessen, ha a bemutatást látni akarja.
Péter herceg a játékszoba felé tartott, ahol a bemutatásnak meg kellett történnie, még idejekorán ért oda, és tanúja lett a következő jelenetnek.
A játékszoba baloldali részén egy fényes társaság állott: a király és kísérete, hercegek, főpapok, tábornokok, admirálisok és miniszterek. A király éppen a jobboldali ajtó felé fordult: érdeklődve tett előre egy lépést; a kíséret pedig visszahúzódott, hogy a király érdeklődését ne zavarja. A király így nagy félkör közepén egyedül állott. A jobboldali ajtón pedig, amely felé arccal fordult, belépett egy fantasztikus és csodálatos pár: Maxwell őrnagy és Lady.
Ladyt háremhölgynek öltöztették fel: piros selyemmellénybe, piros selyembugyogóba és cifra papucsba. A fejére keleti fejdíszt raktak, a jobb kezébe legyezőt. A bal karját bedugta Maxwell őrnagy karja alá, és apró lépésekkel így jött vele a szoba közepéig.
A szoba közepén, pár lépésre a király előtt, Maxwell őrnagy megállott és mosolyogva mondta:
- Felséged kegyes engedelmével bátor vagyok Ladyt bemutatni...
Lady erre meghajtotta a fejét. Mélyen bókolt, mint az udvarnál szokás. A kíséretében egy-két halk nevetés hangzott fel. De a király még nem nevetett, és így a nevetések mögötte is elhallgattak. A király hallgatott és csodálkozó, szinte bús és megdöbbent tekintettel nézte Ladyt.
Lady a mély bókolás alatt kivonta a karját Maxwell őrnagy karjából. A bókolás után pedig kiegyenesedett és három lépést tett előre a király felé. Mikor ott volt egészen előtte, akkor felemelte jobb kezét és barátságos, megszokott, széles mozdulattal kézszorításra nyújtotta feléje.
A Lady szőrös és nagy keze kézszorításra emelkedett és azután úgy maradt a levegőben egy-két-három-négy-öt hosszú másodpercig. Az ötödik másodperc eltelte után Maxwell őrnagy gyorsan odaugrott Ladyhez és megparancsolta neki, hogy eressze le a kezét, de ekkorra nyilvánvalóvá lett, hogy a király öt másodpercig kínos helyzetben volt. A szeme ijedt, nagyranyílt volt, a szája körül egy különös, tehetetlen vonás keletkezett. Nem volt hozzászokva, hogy kezet nyújtsanak neki, a majomkéz, amely bátor mozdulattal nyúlt feléje, egy kis borzongással is töltötte el; sem arra nem tudta volna elszánni magát, hogy megszorítsa a feléje nyújtott kezet, sem arra, hogy elutasítsa. Az egyik mozdulatot lealacsonyítónak érezte, a másikat nevetségesnek. Így történt, hogy a király zavarba jött a majom előtt. És hogy öt másodpercnyi kínos helyzet támadt, amely csak akkor ért véget, amikor Maxwell őrnagy közbelépett, és Lady hozzáfogott egyéb produkcióihoz.
Péter herceg azonban ezekre a produkciókra már nem volt kíváncsi. Amikor ezek a produkciók kezdődtek, ő sarkon fordult és elment. Átsietett a termeken, lement a lépcsőn és beült a kocsijába.
- Hajts - mondta a kocsisnak. - Gyorsan.
A város templomtornyaiban tizenkettőt ütöttek az órák, vele repült a kocsi az Annie lakása felé, és ő boldog nagy lélegzettel szítta be a hűvös éjszaka éles levegőjét. Szabad volt a melle és a szíve és a feje, és úgy érezte, hogy a lelke tele van nevetéssel. Úgy érezte, hogy hangosan nevetnie kell az örömtől, és ki kell nevetnie az elmúlt óra minden ijedt gondolatát, és hangosan kacagnia kell azokon a babonákon, amelyek szabad lelkét egy rossz órára borússá tették és megzavarták.
*
A kocsi megállott, Péter herceg kiszökött és három fokot ugrott át egyszerre, amint felrohant a lépcsőn. Az előszobában azonban meglepetve állott meg. Az előszobában ugyanis rendesen, csinosan, feszesen egy fiatalember ült. A kis bajuszáról a herceg azt következtette, hogy elmúlt húsz éves, de az arca rózsás volt, mint egy gyereké és a magassága akkora, mint egy alacsony tizenhat éves fiúé. A széken úgy ült, mint a rendes gyerekek az iskolában, a térdére ráfektette két apró kezét, amikor azonban a herceg belépett és csodálkozó pillantást vetett rá, akkor felugrott, kihúzta magát és katonásan jelentkezett.
- Királyi fenségednek alázatosan jelentem: Bordeau Félix, rajzoló.
A herceg még mindig értetlenül nézett le a rózsás arcú, szőke bajuszos kis fiúra, ekkor azonban kinyílt egy ajtó, és az ajtóban borzasan és álmosan megjelent az Annie csillogó, szőke feje. Annie az első másodpercben észre sem vette mi történt, csak azután látta meg, hogy az óriás herceg előtt feszesen ott áll a kis szőke fiú, és hogy a herceg kérdő tekintettel néz őrá. Ekkor nevetni kezdett:
- Ah - mondta -, igen: Félixke, Félixkének én mondtam, hogy várjon. Csak jöjjön be fenség - majd elmondom.
A herceg bement a szobába. Hallgatott és az arcán a kedvetlenségnek egy árnyéka suhant végig. Annie észrevette és ő szólalt meg elsőnek:
- Egy cseppet sem voltam ám álmos - mondta mosolyogva. - El akartam aludni, hogy magáról álmodjam. És magáról álmodtam.
Puha kezét lassan beletette a herceg kezébe. A herceg kedvetlensége gyorsan eltűnt, a puha kis kézből nagy melegség áradt át a testébe. Csendesen magához húzta az asszonyt. Annie hozzásimult, a mellére hajtotta a fejét és gyöngéden megkérdezte:
- Jó hírt hozott?
A herceg a kezébe fogta szőke fejét és megcsókolta az ajkát.
- Jót - felelte. - Az enyém leszel.
Annie összecsapta a kezét:
- A király beleegyezik? - kérdezte felujjongva.
- Nem - felelte Péter herceg nyugodtan.
Annie az összecsapott két kezével mozdulatlanul megállott és kék szeme nagyra nyílt. Péter herceg gyönyörködött a zavarodottságában és az aggodalmában.
- Hát akkor hogyan? - kérdezte végre szorongva Annie.
- Úgy - felelte a herceg boldogan és büszkén -, hogy nem törődöm többé az engedelmével. Amit elvehetne tőlem: magam adok oda neki mindent - címet, rangot, hatalmat, vállrojtot -, mindent odaadok és téged választalak helyette.
Az Annie kék szeme elborult.
- Mindent... odaadsz... értem? - kérdezte remegő szájjal.
A herceg megölelte, simogatta, az ölébe vette:
- No... Annie - mondta meghatva -, szerelmem, kislányom, nem kell elérzékenyülni. Nem is olyan nagy dolog, ne hidd, hogy olyan nagy dolog, nem értékek azok, amiket odaadok - boldog vagyok, hogy kiszabadulok -, óh: szabadnak lenni, embernek lenni, embernek lenni, - örülj te is, - ne lássam a könnyeket, - ne sírj! - ne sírj! - nem akarom, hogy sírj...
A tiltakozás azonban hiábavaló volt. Az Annie kék szeméből megeredtek a könnyek. Ült a herceg ölében, az egész testét rázta a zokogás, néha akart valamit mondani, de csak egy-egy eltördelt, gügyögő szó jött ki az ajkán, odadőlt a herceg mellére, és a nehéz könnycseppek, amelyek a szeméből hullottak, egymás után peregtek le a herceg kék uniformisára.
A herceg engedte, hogy kisírja magát. Egyik karjával átkarolta remegő édes testét, a másik kezével csendesen simogatta dús szőke haját.
- Hát eljössz-e hozzám így is? - kérdezte azután halkan. - Választhatsz, hogy mi akarsz lenni, Durandné, vagy Mayerné, vagy Smithné. Ezek között a nevek között válogathatok. És eldöntheted, hogy mi legyen a férjed: magánzó, vagy egy kis kereskedelmi hajó kapitánya. Más rangot nem kaphatsz. - Eljössz-e így is hozzám? Szeretsz-e így is?
Annie felnézett rá. A zokogás még nem állott el egészen. Még lélegzet után kapkodva szorította a szívére a kezét, és szakadozottan lihegve és magánkívül tördelte:
- Értem!... Énértem!
De amikor a herceg újra megkérdezte:
- Hát eljössz hozám? És szeretsz?
Akkor gyors mozdulattal lecsúszott az öléből, térdreesett előtte, megcsókolta a kezét és mámorosan és áhítattal nézett fel rá.
- Imádlak - mondta.
A herceg kényszerítette rá, hogy álljon fel, maga mellé ültette, és boldogan beszélgetni kezdett vele a jövendőről.
- Válassz nevet - mondta neki -, mert holnap már visszaadom nekik a régi nevemet.
Jókedvűen és nevetve válogattak nevet, és végre megállapodtak abban, hogy a herceg a birtoka után a Thurn nevet fogja felvenni.
- Most válassz foglalkozást - mondta a herceg. - Az leszek, ami akarod. Legyek színiigazgató? Nyissak neked színházat? Lépjek fel magam is hőstenornak? Uzsorás leszek, ha akarod.
A herceg számára kínálkozó foglalkozásokon is sokat nevettek, de azután a herceg komolyan mondta:
- Én dolgozni akarok. Nem akarok sétáló, léha, szánalmas declassé lenni. Nem is tudnék. A szabadság nekem úgy ér valamit, ha dolgozhatok. Én termékeny munkát akarok végezni.
Az Annie szőke feje hevesen bólogatva intett három igent egymásután. A herceg megfogta finom és gödrös állát:
- Akarsz-e velem elindulni a szép nagy világba? A hajómon, amelyet magam vezetek és amelynek te leszel az úrnője.
Annie tapsolt örömében:
- A Hódító Róberten?
- Azon. De a nevét megváltoztatom és a hajót átalakíttatom. Az őseimet visszaadom nekik, nincs többé ősöm, és gyűlölöm még a gondolatát is annak, hogy egy ilyen nemes, szép és erős építmény meddő luxushajó legyen. Gépeket akarok rajta szállítani olyan vidékre, ahol a legnagyobb áldás a gép. Vagy olajat, dongát, cukrot, akármit...
Annie elgondolkozva hallgatott. A herceg is gondolkozva nézett maga elé.
- A hajómnak is te adj új nevet - mondta csendesen. - Valami szép és vidám nevet. A hajóm legyen az öröm hajója. A vidámság hajója. A boldogság hajója.
Annienak erre ismét jókedve támadt, és villámgyorsan egy csomó csengő és nagyhangzású nevet ajánlott a hercegnek.
- Nem - mondta mosolyogva és gondolkozva a herceg -, valami vidámabbat. Valamit... valamit... tudod mit?... a legkedvesebb szerepedet - melyik volt?
- Szép Heléna.
- Talán ezt. Ez például egészen jó volna. De inkább mást... gondolkozzunk csak... miben láttalak először... A cornevillei harangokban.
- Serpolette! - kiáltotta Annie.
- Serpolette - mondta boldogan a herceg. - Sohasem felejtem el, amikor a kurta szoknyádban kijöttél a színpadra. Serpolette! Serpolette!
Megállapodtak benne, hogy a hajónak Serpolette lesz az új neve. Azután boldogan beszélgettek még a jövendőről, és azután, mikor Annie elfáradt és álmosodni kezdett, a herceg felállt és menni készült. Vette a köpönyegét, de közben megállott:
- Igaz - mondta -, hát ez a fiatalember az előszobában?
- Jaj, Istenem - kiáltotta Annie -, Félixke... hisz az szegény azóta elaludt ott.
Kinyitotta az előszoba ajtaját. De Félixke nem aludt. Rózsásan, nyugodtan, egyenesen ült a széken, pontosan a térdére rakott kézzel, és az ajtónyílásra feszesen felállott.
- Várj csak, Félixke - mondta Annie. - Még csak egy percet.
Visszajött a herceghez.
- Hát ki ez a Félixke? - kérdezte a herceg. - Mit tud? Honnan jön? Csak nem volt katona... katonásan jelentkezik... de ezzel a termettel legfeljebb a klarinétot fújhatta a bandában.
Annie lázasan keresgélt az asztalon valamit. Végre megtalálta, amit keresett.
- Mit tud? - mondta. - Ezt tudja.
Egy papírlapot tett a herceg elé. A papírlapon egy százmárkás bankjegy tökéletes rajza volt látható.
- Ami igaz, az igaz - mondta fejcsóválva a herceg. - Ez tökéletes.
- Ugye hogy tökéletes - szólt Annie. - És ezt itt csinálta előttem egy óra alatt. Mert én kíváncsi voltam rá, hogy hogyan csinálja.
- Hogy hogyan csinálja! Hát máskor is csinálja?
Annie csodálkozva nézett a hercegre.
- Hiszen ezért csukták be - mondta kissé méltatlankodva.
- Hát be volt csukva? - kérdezte elámulva a herceg.
- Be. Képzelje, olyan fiatalon. Húsz éves alig volt. Gazság.
- No, gazságnak éppen nem lehet mondani. De most tudom legalább, hol tanulta meg ezt a katonás jelentkezést.
- A börtönben tanulta meg szegény - mondta Annie felháborodva. - Szegény fiú! Hát be kell csukni az ilyent?! Ilyen tehetség! Taníttatni kellene. Mit csináljon, ha éhezett. Egy ilyen jó kisfiú, mink együtt játszottunk, az ő apja suszter volt a nagy Polarics-házban, az enyém házmester. Hát ő is több akart lenni, mint az apja. De nem iskolázhatott. És most éhesen jött fel ide énhozzám... Gyalog jön egy hete... Seholsem akarják elfogadni... És én adtam neki enni...
A herceg mosolyogva nézte az Annie elérzékenyülését.
- Igen - mondta -, igaz, ezek a bűnök a társadalom bűnei. Egész társadalmi rendszerünk a tehetségek esztelen elpazarlására van berendezve. Ezt a fiatalembert, a te kegyelmedből, majd megmentjük valahogyan.
- De hogyan?
- Hm... nekem szükségem lesz valami titkárfélére... diktálni akarok neki egy nagyobb munkát... ha egyelőre vállakoznék arra, hogy eljön velünk...?
- Hogyne, hogyne...
Annie tapsolt örömében, odaszaladt az ajtóhoz, és közölte Félixkével, hogy eljön velük egy világ körüli, nagyszerű hajóútra. Azután elküldte Félixkét. A herceg ekkor halkan megkérdezte, nem volna-e Félixkének haladéktalanul valami pénzbeli támogatásra szüksége.
- Óh, én már adtam neki - felelte Annie.
Az arca ragyogott a jóságtól. Félixkét így tehát elküldték, a herceg hosszan és melegen elbúcsúzott Annietől, azután indult hazafelé.
*
Ez volt az utolsó nap, amelyet Péter herceg nevének, címének és rangjának birtokában töltött. Másnap letette nevét, címét és rangját, és megkezdődött számára a szabad élet.