Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Figyelő
Talán éppen száz éve, hogy egy egész ivadék legjobb magyarság kesergett s vesztette hitét és reményét a nép- és történelemismerő nagy Johann Gottfried Herder lesújtó ítéletén, hogy a magyar nem való életre, s be fog nyeletni a népek tengerébe. Száz év népi és politikai története bizonyítja, hogy a nagy látnok mégsem látott jól, de a serkentések közt, melyek a magyarságot új munkára, sarkára állásra, nemzetiségének a nyugatiságban való felújítására rávették, nem utolsó volt e sötét prófécia... Jóval kisebb látnokok, mint Johann Gottfried Herder, egy idő óta megint kacérkodnak a magyarság melynek gondolatával. Az osztrák bölcsesség, melynek száz éven végig még az a gondolata sem volt meg, amivel Napóleon szerint állan- elkésik, végre megtalálta a bölcsek kövét abban, hogy a magyarságot teszi minden megbotránkozásának kövévé. Sajtóban, Reichsratban, delegációban, nagy osztrák történeti könyvekben s új osztrák hadászati utópiákban felvetik, s mindjárt el is intézik a magyar kérdést. Természetesen: úgy, hogy a magyar volt, nincs. A monarchia egész vezetősége s diplomáciája erre kezd berendezkedni, s eszerint kezd rekrutálódni. Mialatt Tisza István itthon menti a hont, Bécsből számon tartják, hány magyar intézményt alakított már át, magyarfegyelmező hevében a nagy osztrák impérium számára. Berchtold gróf unottan s mosolyogva felel a magyar delegátusok kritikáira, mintha azt mondaná: mi közötök mindezekhez nektek, szegényeknek?! Általában: azzal a vállveregető jóindulattal beszélnek Magyarországgal s a magyarokkal, mint ahogy a mellbetegre hagyják rá, mikor jövőre vonatkozó terveiről beszél. Mint a kedves és finom professzor az orvosságot, úgy adja be a kedves és finom Beck Vladimir báró, a legtehetségesebb osztrák politikus s nyilván legközelebbi osztrák miniszterelnök, hogy ő sokkal jobban szereti Magyarországot, hogysem idegennek érezné magát a földjén, hogy a magyar nemzetiségi kérdést meg kell végre oldani, s a dualizmust is egy kicsit hozzá kell alakítani Boszniához. Ez baráti formában ugyan a Gross-Oesterreich és trializmus, mint amivel a szlovének s a csehek ádázódnak, s a román királyság abbéli igényére, hogy határai a Tisza vizéig terjedjenek, az osztrák-magyar nagyhatalom azzal felel, hogy leküldi Bukarestbe követnek gróf Czernin Ottokárt, ki szintén kényelmesebben tudná elképzelni a jövőt, ha magyarok nem volnának a világon. Nem jó idő jár a magyarságra, s míg minden kis népeknek felvirradt, itt erősen be szeretnék alkonyodtatni a magyar dicsőséget. Hogy kik? Édes istenem: ugyanazok, akik tűrték a szerbek fricskáit, hasraestek Románia előtt, s nem tudták, mitévők legyenek Montenegróval. Nem gondolják, hogy Magyarország még mindig van olyan kemény falat, mint Montenegró vagy Szerbia? Magyarországot csak az teheti tönkre, aki megteremtette: a magyarság. Ha nem tesz magáért, megújulásáért, az új világhoz való hozzáfejlődéséért semmit, akkor igazán elbukik, s vele bukik Magyarország - igaz, hogy az osztrák-magyar monarchia is. Hogy most a finis Hungariae a divat, azon nem kell kétségbeesni, csak észre kell venni, mint figyelmeztetést. Csak meg kell tanulni belőle, amit a száz év előtti ivadék megtanult a Herder figyelmeztetéséből: hogy a magyar elmaradt a saját élete szükségei mögött, s ki kell bontakoznia múltjából, hogy utolérje jövőjét, s Ausztria, mely mióta Magyarország belső nyavalyáitól van lekötve, nagyszerű ellenőrzetlenségével s mindenhatóságával úgy élt, hogy ezt a monarchiát Törökország helyzetébe juttatta: Ausztria boldog lehet majd, ha az eszére s hivatására térő magyarság még megmenti e birodalomból, ami megmenthető.