Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Figyelő

Bölöni György: Berény Róbert rajza

Szinyei Merse Pál több régi képét is kiállította. Egy női arcképe (erősen Manet hatású) a fekete és barna tónusok szellemes harmóniája. Az erőteljes rajz szépségét nem mossák el a szordinált színfelületek. Ez a kép annál lehangolóbb ellentétben mutatja az öregedő mester hanyatlását. Újabb képeiről semmi jó sem mondható.

Én nem látom úgy a tárgyakat, mint Berény Róbert, mert nem vagyok festő, és a festők közül is kevésnek adatott meg úgy látni a dolgokat, nem külszínük szerint, ehelyett mélyen, a jellegzetességek lerövidítésével, mint őneki. Magyar festőknél, akárkinek képét nézzük is, mindig szembeötlő az ösztönösség, vagyis az, hogy szándékait nem egy konszolidált elme, nem egy mindenre képes és akaratos művészi képesség vezeti. Azt hiszem, az írás sem az ma, ami valamikor volt: az érzékenylelkűségnek bizonyos megnyilatkozása - s a piktúra is más, mint egyszerű primitívségében, mindenütt több teret foglal magának az öntudat, az okosság, a mérlegelni tudás, a számítás, a felfokozott műveltség.

A modern festészet újabb irányaiban mindinkább bátran és akaratosan mutatkozik ez a fejlődés, amely szerint a festő is elsősorban eszes ember, vagyis nem elég az egyszerű festői érzékenység, a hajlam, nem elegendő a pikturális készség, melynek túlon-túl hangoztatása mindenütt dilettantizmust takar, hanem a piktúrához különösen át- és átművelt, rendszeresen gondolkozó agy kell. Így jutott el a modern piktúra egyenesen filozófiai magaslatra, s ma ott tart, mint az olyan irodalom, melyben megszületik a magas, filozófiai nyelv.

Berény Róbertnek ilyen fajtájú művészet a szelleme. Ő nem lefestő, nem elégszik meg valaminek friss észrevevésével sem, nem a primér élmények neki a kedvesek. Nem lehet elképzelni például egy Berény-portrét úgy sem, hogy azon az arcnak minden külső érdekessége jelen legyen. Azon az arcon ott lehetnek a lényeges és szükséges alkotóelemek, de még ezek sem nyugalomban, hanem az érvényesülésért folyó egyensúlyharcban.

Az az arcképe, melyet rajzban talál itt az olvasó, törekvéseire a legjellegzetesebb útmutató. Mert én például nemcsak rajz adta esztétikai gyönyörűségét érzem: emellett látom benne művészete irányának erősödő vonásait.

Ezek a zegzugosnak látszó vonalak, melyek Antonio Torossi arcvonásait örökítik meg, nem zegzugosak, és nem nyegleségből futkosnak így. Erre hajszolta őket szükségességből a konstruálójuk. Még nincs itt minden vonal a helyén, de minden vonal ésszerűen kerül ide, határt szab, irányít és felületeket kerít körül, az arc tömbjébe összeolvadó síkok kapcsolódását egyengeti. A homlok, a koponyacsont, a szemöldök íve, az arc csontja, az orr, az ajak és az áll, melyek összességükben a sovány, szívós, kevés húsú, száradós bőrű, de csontjainak szerkezetét nagyszerűen mutogató ember arcát szabják meg, e kusza vonalak erejével kerülnek életteljesen elénk. Így reprodukálva és kissé megkicsinyítve veszítenek a vonalak értékességükből, kevésbé önérzetesen magyarázóak, szükségszerűségük ereje csökken, és játékosságuk kedve marad meg. Mégis organikus ez a vonal-sokadalom. Egy fejlődés kikristályosodása. Ellentétek ugyan nem voltak Berény fejlődésében, de voltak apró túllicitálások, amikor erőt vett rajta bizonyos machiavellisztikus piktúra. Most ennek nyomai elmosódtak. Ez a rajz például nem egy "quand-męme" festőé - inkább valamilyen régi, nagyon régi művész töprengő és problémákkal foglalkozó, ezermesterszerű, mély és leleményes egyéniségére mutat. De mindenképpen Berény Róbert az a Torossi, egyik legjobb, zseniálisan megoldott magyar rajz, melyet az újabb idők hoztak.