Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Figyelő
Tíz-tizenkét évig csinálta a Die Fackel-t, egyszerre csak mint felolvasó bukkant fel a hangversenyteremben. Lehet, hogy az író nem volt megelégedve a hatással, melyet írásai gyakoroltak, tehát segítségül hívta a felolvasót. Az író szép színes szavakkal - melyeket elég gyakran bizarr összefűzésbe hozott - rakta ki a mondatait, és sajátságos - elégedetlenséget, kétségbeesést, felháborodást, megvetést, lenézést, haragot, dühöt rikítóan, vehemensen hirdető -, mulatságos ötleteit és gondolatait gondosan csiszolt nyelven fejezte ki. Aki jó író, aki tud írni, és azután: aki prózát ír (nem különös verseket, melyekben fura érzések szokatlan formákba lesznek bújtatva, s a ritmust a költőnek néha fennhangon kell elmondania mások előtt, hadd tanulják meg), de aki prózát, melyet talán inkább elolvasásnak, mint felolvasásnak szánt, miért ül az a dobogóra, hívők és a tudatlanok elé, és miért olvassa fel művészietlen előadással rikító, süvítő, könyörtelen hangon, durván "színezve", aláhúzva, kiemelve, fejhezvagdosva azt, amit 1909-ben írt, az újságból, a haszontalanból, értesülvén arról, hogy túl a tengeren, Meseországban, egy legsárgább, legkomplettebb kínai megfojtott és kufferbe gyúrt egy fehér kisasszonyt, aki eljött hozzá szerelméért, meg hogy nem tudom, hány ezer szerelmes levél is volt található a tett színhelyén, és így tovább, és így tovább... s amíg ezt tűrtem és elcsodálkozva hallgattam, és jobbra-balra néztem lassan, óvatos fejforgatással, nehogy másokat, hívőket, élvezőket, áhítatosakat nyugtalanságommal, hogy ne mondjam: hozzá nem értésemmel zavarjak, láttam itt is, ott is efféle lassú, óvatos máshová-nézéseket, fékentartott nyugtalanságot, mert hiszen az ember leghamarabb a maga baját látja meg a többin, és gondolatban kérdeztem a Műveltségtől, hogy miért olvas fel ez a kétségtelenül kitűnő író ily legrosszabb régimódi módon, és nem akartam és nem is akarok rá megoldásokat mondani, a tény előttem ismeretlen, ekkor - a kín véget ért és fellélegeztem, felálltam és minden jó volt. Hálás taps. Meghajlás. Függöny mögött kedves eltűnés. Szünet. Várjuk a második részt.
A második rész szórakoztató volt. Kisebb-nagyobb tűszúrások, gondosan megejtve, mulatságosan, a "Humorist" közismert technikájával előadva, jól hatottak, megnevettettek. Ezalatt azon kellett eltűnődnöm, hogy nini, ezekben a maró, könyörtelenül gúnyos, kitűnően megírt apró fejezetekben novelladarabkák bukkannak fel, kisebbek-nagyobbak. Novella-foszlányok, melyek a csúfolódás meg a gúny purdéira rá vannak aggatva, hogy díszítsék és rokonszenvessé tegyék. Ami az írónak sikerül is, szívesen hallgatja az ember az ilyet egy óra hosszat. De a maró gúny, a könyörtelen csúfolódás magában véve terméketlen, nem ad eredményeket. A helyzeten, a dolgokon alig változtat: itt-ott valamelyik agyból talán elvesz valamit, de nem ad cserébe mást, pedig ez lenne az illendőség. Miért nem ír Karl Kraus ezzel a készséggel szép, mélyen bevilágító novellákat? Talán nem tud? Talán nem tud. Ír nagy tanulmányokat, kisebb cikkeket, gyilkos szerkesztői üzeneteket, "csillogó" aforizmákat, magyarázatokat versekhez, melyek csak így fedik fel szépségeiket, de mást, azt hiszem, nem ír. Talán innen ered az ő ki nem apadó haragja az élet nem mindig okos, formás, jólnevelt, nobilis jelenségei iránt. Talán ezért forr benne szüntelen a düh, és keres száz játékos formában kifejezést. És azt is el tudom képzelni, hogy ő elcsodálkozik még ma is, ha ellenszenvet és haragot tapasztal azok részéről, akiket "megállapított", mert évtizedeken át csak ezt csinálni, ehhez ugyancsak naivitás kell. Föltétlen bámulói pedig, úgy gondolom, azok, akik szeretnének produkálni, de nem tudnak, gúnyolódni is csak már a Karl Kraus hangján tudnak, s akik elől a Mester az előtte ismeretlen, és épp azért gondosan eszményített kínai vagy néger színes bőrébe menekül.