Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXXIX.

Az utcáról még utánuk hallatszott a lassan oszladozó tömeg kapu előtt makacs bámészkodásban ottmaradó töredékének szűnni alig akaró hoch-ozása.

A félemelet magasságú ajtótól kétoldalt a falhoz ragasztott pár lépcső széles fején alázatos udvariassággal állt meg a hopmester, s lemutatott a terem közepén végighúzódó hosszú asztal mellett álló karosszékekre, azzal gyorsan leszaladt a lépcsőn, s az ebédlő másik végén nyíló kis ajtón eltűnt.

Zrínyi is lelépegetett, s egy székbe telepedve nézelődött körül. A mennyezet fehér gipszfaragványos cirádái közé foglalt négyszögű s ovális mezőcskékről rikító színű festmények vaskos harcosai s a négy világrészt jelképező különböző színű párok vonalai egyenesedtek fönt, vagy hajoltak a tetőzet boltjának gömbölyödését követve. A lépcső teteje alatt nyitott földszint ajtón át a kis tálalóból idecsillogtak a pohárszék ragyogó készletének üvegje, ezüstje. Az asztalon, amely fölött sok szögletes üvegnyelvű, zsúfolt csillár függött, úti vászonburkából félig kifejtett, rongyos, füstös, zöld selyemzászló nyújtózkodott végig. Zrínyi a várakozás unalmában szórakozottan nyúlt a lobogó csücske után, de riadtan tapadt szeme a szélébe hímzett török tárikh aranyos emléksorára.

- Az Szulimán szultán béli temető helyének elragadtam zászlaja! Hun van az kút, kire tűztem? Hun Zrini-Ujvár? Ejh! - a zászlót eltolta magától, nagy keserű-lassan fölemelkedett s benyitott a Rittersaalba.

A fafaragványos mennyezet alatt, a levegőssé fúrt díszes, széles félfák karolta, plafonig érő emeletes szemöldök koronázta három hatalmas ajtó között újra néma, magános csönd fogadta csak. Keze ökölbe szorult a szégyenletes múlt emlékébe tolakodásán, s már nekirontott volna a belső szobákba vezető ajtónak, hogy felkutassa megvárakoztatóját, s leszámoljon személyében egész Béccsel egy lázadó szitok, de két tenyere arcára tapadt, s görcsös mozdulatokkal dörzsölte volna kusza vonalaira a hidegvért, mit idejötte előtt megfogadott. Léptei keményen döngtek végig a padozaton óriás, színes kályhától ónos ablakokig. Az egyiknél végre megállt, homlokát nekiszorította a kert zöldjét sejtető hűs hatszögecskéknek, s úgy figyelte vére lassú csillapodását. Aztán visszahúzódott, s gúnyos, reménytelen tehetetlenségében az üveglapokra karcolt nevek, föliratok félig öntudatlan olvasásába kezdett:

- ...Anno 1663 den 6. April hat sich dass Saufen angehebt Und ale Tag ein Rausch geben bis Auff den 26. detto...

Mögötte ajtó nyílt csöndes-csikorogva.

- Kegyelmes uram szolgája! - fordult meg a bán dacos alig főhajtással a belépő Portia felé.

A miniszter köszöntése némán hajladozott, integetett. Aztán helyet jelölt Zrínyinek egy domború mintás, aranyos rajzú bőr karosszéken, s maga is leült:

- Bocsánat, bán uram, de a békekötés dolga sok írást, tanácskozást hoz magával, s igen szűkre mért az időm! Parancsol nagyságod?

- Kegyelmes miniszter gróf uram, majdnem egy hónapja, hogy itt várom oldalamon e szablyával őfelsége rendelkezését a haza és a kereszténység javára.

Portia nem felelt, s a szomszédból behallatszott az ebédre terítés ezüstjeinek csörgése.

- Válaszát várom kegyelmességednek!

- Mit mondjak, Herr Graf?

- Mi-it?... Káraimért s a fejemre húzott gyalázatért hajlandók-e nagyságtok kárpótolni?

Portia kiálló arccsontjaira pír szökött, s széles pillája büszke megvetéssel ereszkedett alá szemére félfüggönyül.

- Fölötte becsült bán uram, a varasdini kapitányságról szó sem lehet. E hivatal a belső ausztriai tanácsurak rendelkezése alatt állván, nem egyeztethető össze a báni méltósággal. S a külön röpülő hadtest? Hát, kérem, ahol a háború megszűnt, nem látjuk be e röpködés hasznát, amely csak a már minden kidudorodást óvatosan aplanáló diplomácia munkáját zavarná az ellenfél békülékeny kedvének haszontalan ingerlésével!

- Tehát satisfactióm nélkül menjek haza az ellenségnek kiszolgáltatott, német katonák sanyargatásai elől menekülő kétezer fegyveres jobbágyom elbujdoklásával néptelen, kiélt, romlással rakott szigetembe? - villogott fel a bán szemében a belső láz, s ingerült emlékezete vadul forgatta udvaronchoz inkább, mint vitézhez illő kilincselgetése bécsi idejének mindennapi olvasmányát, a királyi akarattal szembeszállásra jogosító Tripartitum első rész kilencedik fejezetét s az Aranybulla harmincegyedik pontját.

Portia színlelt restelkedéssel mosolyogta:

- Ó, nem, nem! De legyen nagyságod belátással, nyakig ülök a napot, éjet emésztő munkában, és csak még egy kevés türelmét kérem, ha a kívánt úton nem is, de arról biztosíthatom, hogy teljes satisfactiót fog kapni nagyságod!

Zrínyi szinte durva hirtelenséggel pattant föl helyéről, sarkantyúit összeütve:

- Tehát jó napot, Exzellenz!

Portia, hogy ezúttal ilyen könnyen megszabadul a hetek óta hozzá járogató alkalmatlan vendégtől, egyszerre lakodalmas nyájasságúvá vidult, s készséggel kísérte az ebédlő felé.

A hosszú teremben már állt az asztal roskadó terítése, s a török zászló egy saroknak gubbaszkodva mélázott.

- Nézze, édes bán uram, Montecuccoli őnagyméltósága küldte Sankt Gotthard alól - nyúlt ki csontos keze a sarok felé.

A bán visszafordult:

- Csak az a kérdés, kinek golyói lyuggatták meg ígyen! Legcsekélyebb szolgája méltóságodnak! - zúgott a fenyegetésnek is beillő rideg búcsú.

Portia hökkenve állt meg, s dühösen sarkonfordult.

Ahogy a bán alakja megjelent a kapuban, az ütköző sarokkövön üldögélő suhanc ordítva ugrott elébe:

- Hoch der Graf von Serin! Hoch!

- Hoch! Hoch! Vivat! - csapott fel a visszhang az egybesereglő ácsorgók ajkán, s a mindenünnen összefutó sétálókkal növő tömegük tolakodó szeretettel csetlett-botlott a gyalogútjára induló után. Mint tömött spanyolfal fogta körül lökdösődő, arcába tekintgető, némán bámuló és kipirultan magyarázó, ünneplő, kiáltozó kavargásuk a némiképp megenyhülten bólogató, kucsmájához bökő bán elsietését.

A Zrínyi-ház kapuja előtt önkéntes kísérete újabb lelkesedésre ragadva kezdett hoch-ozásba, s a nagy kalapok tollukat lógásnak hullajtva táncoltak a piros burger-arcok fölött, míg a barna szárny be nem csukódott mögötte.

A kapu boltja alatt kék gyalogjai álltak kettős sort hegyesre kent bajszú vajdájukkal élükön. A konyhaépület kéménye sűrűn füstölgött, udvaron, ebédlőpalotán, teljes ezüstjébe öltözött pohárszék, a griffmadarakat ábrázoló sárga selyem, recés abrosszal borított asztal körül konyhasáfár, hopmester, szolgalegény, pohárnok, apródok jöttek-mentek, forgolódtak kiáltozó rendelkezéssel, néma engedelmességgel. Az ebédlő egyik sarkában síposok, hegedűsök tutulálták, cincogták összehangzóvá szerszámaikat.

Alig volt annyi ideje, hogy ünneplőt váltson. Mikor ezüsttel varrott, narancsszínű horvátos dolmányán nyílásába nyomta az utolsó gombot, hintó zörgött meg a csendes utcában. A bán kihajolt a nyitott ablakon: csak a magyar illem megkövetelte második meghívás ceremóniás mondókájával házról házra kocsizó Péter jött vissza! De az utca végén kényesen táncoló paripa fölött fehér hattyúprémmel szegett, hátul zöld és rózsaszín szalagcsomóba fogott, szeszélyesen görbe, fekete kalapkarima tűnt fel.

A bán a folyosóra sietett, s a lépcső tetején megállt.

- Szólott Reifemberg az secretum pactum dolgárul - súgta fülébe a kitűnő vendégeik fogadására melléje álló Péter, a grádics-taposástól lihegve -, mit akarsz tehát?... Francuz királyban nem lenne éppen idegenség... Mit akarsz?

- Tarthasd nyelvedet lakozáskor! Majd megtetszik tanácsom maga alkalmatosságával!

Az utcán mind gyakoribb dobogás, kocsizörgés dübörgött a ház felé, s a lépcsők alján már feltűnt a fehér prém.

- Bonjour, Monsieur le Comte! - hullott, emelkedett kettős ívben a széles mozdulatú köszöntést kanyarító kalap.

- Servus humillimus, Monseigneur! - lépett eléje a házigazda kézfogása.

Subise herceg egyet rántott térdig érő kék bársonykabátját rézsút csíkozó két tenyér széles vállszalagjának dús aranyos cafrangján, megmarkolta lejjebb pufók szalagcsokorba bújt kardmarkolatát, s a latinul dünnyögő Péter oldalán belépett a fogadóterembe.

Kapu alja, lépcső hangos, nevető érkezés hetyke vidámságától visszhangzott. Büszkén feszültek a zöld, kék, piros, barna harisnyákban a térden buggyos s rögtön hosszú kabát alá bújó nadrágokat emelgető lábak. Vállon, csuklón, spádé-markolaton, térdhajlásban, félcipő csatján, kalapkarima fölhajló szélén, hosszan lógó fekete, fehér, szőke parókák fürtjeit összefogásban színes szalagbokrok csapzottak, zilálódtak kényesen. A zöld, kék, barna, lila bársonykabátok szélein, mellén, az aljukra csúszott óriás zsebek szája körül, kihajtóin, karimákon arany, ezüst galon rovátkái, szegélyei csillogtak mindenütt, s a dúskálódó divat bolyhos szélű arany vállszalagokkal, cafrangos végű patyolat-övekkel csíkozta rézsút, keresztbe a delire feszített törzseket, csipkezsabóból akasztott szakállt nyakukba, s minden nyíláson, ruhadarab-találkozásnál szalagcsomót, csipkefityegőt eresztett.

- Ah, ah! - Monseigneur, tout "ŕ vous! Et ce Turc? - Pardonnez-moi! - Venez! Ma foi! - Bon! - Je gage cent pistoles! - Cent pistoles comptant? - Ah, comte, ton serviteur! - Tętebleu, quelle foule! - lüktetett gördülékeny precíz hangsúllyal, s rikácsolt katonásan a gyülekezés.

A napkirály elbizakodott vitézei hihetetlen bőbeszédűséggel, mozgékonysággal vették körül a bánt, s mintha csak hulladékát hagyták volna ott a hosszú úton, törökfullasztó Rába mellett a fúria francesé-nek, úgy himbált, forgolódott Zrínyit ostromló ezer kérdésük, étvágyuk, bornyakalásuk, szellemeskedő tréfájuk zajos élénkségben az asztal körül, amelyre hosszú, méltóságos búcsújárásban vonult a rakott tálak, kupák folyton ürülő sora.

- E poharat - emelkedett föl Coligny gróf, s zene, zaj illedelmesen fulladt el egyszerre - Nicolas Esdrin Comte de Serin egészségére s a magyar nemzetre ürítem!

A helyükről robbanva fölkerekedők alig koccantották össze borloccsantó kupáikat a szótlan-szerény Zrínyivel, s alig helyezkedtek el újra, már állt La Feuillade maréchal:

- ..."ŕ la santé du héros qui l'an 1663 a fait l'une des plus belles actions de nostre sičcle ayant aprčs une marche de plus de cinquante lieues ruiné le pont d'Essek sur le Drave "ŕ le veue du grand Vizir et de l'armée Ottomane... et véritablement nous le pouvons nommer "ŕ juste titre le fléau de l'Empire Ottoman puis que les Turcs ne le redoutent pas moins qu'ils ont fait autrefois Scandeberg...

Azután Treuille márki, Langle gróf s ki tudja, hányan álltak föl egymás után Zrínyire köszönteni poharaikat, de mintha a mellőzött hős érdemeit fitogtató, ferdített adatokat s zajos szeretetet pazarló szónoklatait suttyomban Bécs ellen tüntettek volna.

- ...Nem is ebédeltek még - magyarázgatta La Feuillade a párbeszédekké zilálódó hangosságban a bánhoz hajolva -, nem is igen volt mit, sokan elkezdtek csomagolni, futni. Erre aztán a bécsi főolasz azt mondta, hogy mindent beszüntet, éjjel sáncot von a török elé, s majd onnan védekezik másnap, hogy nagyobb baj ne legyen. A tanácsban mindenki meg volt bolondulva. Mümmögtek, petyegtek, de egyszercsak fölugrott Hohenlohe: "Ha most mindjárt nem kíséreljük meg a helyzet eldöntését, éjszaka megszökik a sereg fele, s ha éjjelre megtűrjük a törököt elfoglalt helyében, reggel mindnyájunk feje nem törzsökén, de valamilyen török tarisznyájában lesz!" Montecuccoli, úgy látszik, igen meg van elégedve feje mostani elhelyezésével, mert végre beleegyezett, de ha nem teszi is, mindegy, mert a nagyvezér közben elkezdte döntögetni a helyzetet... Szép volt!... A dögökön száraz lábbal át lehetett volna kelni a folyón.

- Azt persze elhallgatja a maréchal - mosolygott előzékenyen Coligny a beszélgetők felé -, hogy ő maga egy szál kopjával kezében húsz törököt szúrt le s négy zászlót szedett.

- C'est la vérité! - vont vállat La Feuillade. - Egyszóval kár, hogy nem volt ott, illüstrissimö!

Zrínyi ajkára szoruló foga alatt vér serkedt.

- De ott volt! - nevetett Coligny udvariasan, s kapva az alkalmon, hogy meglepetését elővezetheti, hátraszólt szolgájának. - Emmčne-moi ce Turc! - aztán a bánhoz fordult. - Igen, igen, úgy látom, a mieink, a Rába s az ön neve tettek legtöbbet. Uraim! - emelte föl hangját, körültekintve - e rab el fogja önöknek mesélni a nagy ütközet történetét, törökül ugyan, de... - s rejtelmes mosollyal hallgatott el.

Mindnyájan kíváncsian néztek az ajtó elé, amelyen egy széles fonatú fehér turbános, mellén hosszú és sűrű vörös vitézkötéssel meghányt, földig érő, fehér kaftánú janicsártiszt lépett be, s Coligny intésére a bánhoz közeledett.

- Engedje meg, nagyságod, hogy igaz bámulatom csekély jeléül e rabot nagyságodnak fölajánljam!

Zrínyi szórakozottan mormogott köszönetet, s a törökhöz fordult:

- Kim szin, babam?

- Sah Pulád, a dogándsik csorbadsija - felelt lágy isztambuli lejtéssel a fogoly ezredes.

- Mondja el a csatát! - kérte a bánt tolmácsul Coligny udvarias sürgetése.

- Légy szíves, beszéld el, apám, ezeknek az uraknak a múltkori nagy ütközetet - engedett a fölhívásnak fél kedvvel a bán.

A török meghajolt. A franciák fecsegve álmélkodtak Zrínyi tudományán, dicsérték Coligny ötletes ajándékát, de az összekulcsolt kéz lassan szétkapcsolódott az újra kiegyenesedő mellről:

- Szultánom, ki madsar vagy, s úgy tetszik, egyedül érted e keikavuszi teremben zengzetes nyelvünket, a ló a rajta ülőé, a kard a felövezőé: tehát beszélek. A cseresnye évszakában keltek át az átkozott Zerin-oglutól elégetett...

- Ah! voil"ŕ le nom du comte! - kiáltott La Feuillade.

- ...de három hónapi szakadatlan, bölcs és hozzáértő munkában újra felépített eszéki hídon a szent zászlót lengető szerdár nyomában az anatóliai, szivászi, karamáni, ádanai, merási, hálebi és damaszkuszi csapatok. Sok égig érő várat, mely a királyok vágyódásainak tárgya, megvettünk és levegőbe porrá, füstté, pernyévé robbantottuk a piszkos Zerin-oglu...

- De nouveau! - figyelmeztetett most Coligny.

- ...új várát. Futottak előttünk Rudolfusz katonái, mint Kábil, ki agyonverte Hábilt. Huszonegy napig csavarogtunk a Rábi mellett kerengve lefelé, míg szembeértünk a túlsó parton remegő németekkel. A szerdár fényes arcát a próféta zászlajához érintette, és "siessetek az imádságra a kimúlás előtt, siessetek a bűnbánatra a halál előtt" ima buzdította csatára a kemény szívű hitharcosokat. A túlsó parton esztelen, fekete kaftános irsekek jártak körül, s drága füstölőkkel igyekeztek haszontalanul sebezhetetlenné bűvölni a kalapos fejűeket, kiket arany kehelyből itattak egyenként bátrakká. A levegőt hiábavaló énekkel szennyezték be, amely így hangzott: Fil szonderbaresz dsu der Gebet aller Heiligszten den kapucsenár Maria kuvvet. Aztán "Pazsorezs! Pazsorezs! Jezsuzs! Jezsuzs!" - üvöltöztek, de mi diadalmas kiáltásokkal nyomultunk át a vízen, vértanúkhoz illő halálmegvetéssel. A németek megfutottak, de a piros ruhás, zöld bársonyos, fehér parókás gáliaiak hevesen támadtak. Rettenthetetlen janicsárjaink, kik ágyú nélkül bocsátkoztak harcba, egyszerre csak hátrébb való sáncokba rendeltettek, erre a szpáhik érthetetlen módon futásnak adták vitéz fejüket. Visszavonultak tehát a folyón, mit megint a janicsárok látván, ők is meghátráltak. Sokan fulladtak vízbe, bizony. A nagyvezér pedig nem nyújtotta át a folyón segítő kezét, mert méltatlan félelem kötötte meg, mivel a hitetlenek seregét a nagy csöndháborító, Zerin-oglu vezette...

- C'est pour la troisičme fois! - nevette valaki.

- ...a szemtelen ellenség erre átjött a folyón, és ellopott tíz ágyút. Futottunk! Hátunk mögött egy kopjás kezű "bien, bien" kiáltozott, társaim a vértanú halálborával részegültek, s én, boldogtalan fejű fogollyá lettem. Íme, fiam, a csata igaz szavú története, hogy tárikhdsi efendi sem írhatná jobban.

- Ki mondta neked, apám, hogy Zerin-oglu volt a vezér?

- Ki más lett volna? Különben is többen látták vészcsillag táncolásához hasonló küzdelmét a mezőn! - azzal nyugodtan összefonva karjait mellén, elhallgatott.

A hangos taps, bravózás, nevetés között Usez herceg felpattant helyéről, a török úrhoz sietett, karonfogta, és mosolygó mozdulatokkal magyarázta, hogy legyen lakomájuk részese. A fogoly sima megadással engedett s az asztal felé indult, ahonnan La Feuillade teli kupát emelt elébe:

- A la santé de monseigneur Mahomet! - és mindnyájan gyerekes jókedvvel nevettek, örültek.

Csak Zrínyi vetette hátát sápadt arccal, merev támaszkodásban a szék támlájának, pillája remegve csukódott le, s lüktető szíve hajszolva kergette bús mocsokká szerencsétlenedett fényes múltját égő torka felé, de La Feuillade szava kedélyesen fordult iránta:

- Monsieur le Comte, vous qui savez le turc!... Serin, c'est vous! Mais qu'est-ce donc, cet "oglou, oglou"?