Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Kinyújtott karjával a dombtető egyetlen fácskájának támaszkodva nézte Zrínyi a lábától csöndes ereszkedésbe hajló gyep szürke-fényes csillogásán a hajnali árnyék bátortalan születését. A mögötte kelő nap sugarai nyomtalanul siklottak el a domb alatt terülő tábor piszkos sátrain, friss hányású körsáncán, de bíbor zománc közepébe tűzött boglárrá aranyozták az egy-két félholdat villantó Kanizsát, s az ellenség tüzes golyóitól való féltében fazsindelyeitől megfosztott sok össze-vissza szarufabordázatát. Túl, a nyugati külön tábor csücskén pár ágyú reze fénylett. Mögötte derengő zölden enyhe domb-buborékok, legmesszebb hajnali ködfátylát bontogató sík, piros fejű erdők hegyeinek egymásba folyó vonala.
Sors bona... bizony! Vedd meg hát, világhírű bán, makacs Kanizsát! Hiába fityeg nyakadon a spanyol király Tuson de Oro-ja, ágyúid repedtek vagy nem hoztak golyót bögyükben! Hiába sietett Európa sok hercege, fejedelme pénzzel, paripával, hízelgő levéllel üdvözletedre, kanizsai ostromodat megkéstették a bécsi sonkolyok, kiknek téli expedíciód csak cavacaldé volt!... Minek, jó francia Lajos, a tízezer ajándék arany, ha pocsékolt időnket vissza nem válthatom vele? Hiába csörög zsebedben a paripa olvasója, babócsai mezőről nem imádkozhatod el-vissza új eszéki hídján Köprülit.
Az egészségtelen, zsírral párnázott arc ólmos foltjain bágyadt fájdalom barázdált elő, s a függélyes ránc fáradtan mosódott szét fel-felránduló borzas szemöldökei között.
Mögötte lova zablája ropogott gyönge gyep morzsolásában, s valami éjszakáját sirató rigó pipelt szerelmesen.
Lent, mintha a tábor megmozdult volna.
A bán ökle könnyet dörzsölve kapott erőltetett virrasztások mécsvilágától pilláját vesztő vörös szeméhez: mi az?
Strozzival közös táboruk déli kijáróján békés szekérsor mászott kifelé: a poggyászhalmokon szaladgáló kutyák ugatása, a hosszú ostorok durrogása utazást jelentett. Mi az?
A hirtelen megforduló bán kezében zablát zörrentve rándult a kantár, az oldalba döfött paripa nyerítve vágta fel fejét a legelésből, s hátára forduló lovasával ideges iramban dobogott le a lejtőn a Zrínyi-Újvárnak tartó út felé. A gyepszélen visszarántott fék alatt megállásra bicsaklott aztán, és Zrínyi várakozóan nézett el jobbra a kordék, kolyeszák hosszú vonata előtt lötyögő száz német lovas irányában, akiknek élén ragyás képű, ritka szőke bajszú, hosszú, csontos hadnagy ült lusta, görbe háttal, csípőre tett ököllel nehéz léptű lován. Zrínyit megpillantva kiegyenesedett s félig hátrafordulva bőgött népe felé:
- Auu? - aztán előrekapta fejét, s az érthetetlen harsány vakkantásra köszöntő zörgéssel közeledett a század.
- Wohin, Herr Rittmaister? - vágott eléje a rekedt kérdés.
- Nach Neu-Serinschantz, Herr Graf General! - kiáltott a tiszt kardját emelve, s a csapat megállt.
- Wieso?
- Mein Herr Graf General, der General Lieutenant Herr Graf von Hohenloe und der Feldmarschall Lieutenant Herr Graf Strozzi neben andern Generals-Personen sich entschlossen, die bisshero continuirte Belägerung gäntzlich auffzuheben.
Zrínyi álla tokává gyűrődve süllyedt dolmánya gallérjába, jobb karja kinyúlt, s ernyedten lehajló kezefeje csuklóban balra billent. A lomha paripa fölemelte szakállas csülkét, a hadnagy kiáltott, s előremeresztett, részegség, bujaság ráncolta bamba pofák tizes profil-sorai küllőztek el a szédülő magyar vezér előtt.
Strozzi szállásán nyitott ládák, fegyverek, drágaságok, edények hevertek, szolgaderekak hajladoztak szerteszét, s a vezér egyébként rémült szigorúságú arca derűs mosolyt fénylett, amint kerevetéről sebesült karját tapogatva rendelkezett, mit hová, hogyan pakoljanak.
- Mi ez? - rökönyödött a felfordult elkészülésre a német generál sátrába rontó Zrínyi döbbent tekintete.
- Látja nagyságod - vonogatta vállait rosszkedvűen Strozzi, aki már csak lóhátról akart elköszönni vezértársától.
- Mit fogadott hát tegnap nagyságod Batthyányi, Esterházy előtt, hogy velünk élni, halni fog?
Strozzi savanyú hehegéssel fészkelődött fel helyéről, s bajjal kényszeredett ki összeszoruló száján a tréfa.
- Balkezemet adtam csak rája... ugyan!
- S Kanizsa?
- Nincs ágyúnk, uram! - restelkedett Strozzi.
- Hírünk, nevünk!
- Két részre van szakítva a tábor! - dünnyögött a német vezér.
- Latrok! - vágta szemébe magyarul Zrínyi.
Strozzi arcán két bíbor folt gyúlt ki, s fejét vállai közé vonva húzta ki magát:
- Ich verstehe... keine "látrak"! ...Alle bisshero angewandte Mühe und Arbeit umbsonst gewesen, die Soldatesca schon drey Tage kein Brod bekommen, wir auch kein Hoffnung zu machen, dass ins künfftige die geringste Provision mehr einlangen könte, und nunmehr gewisse Kundschaft eingelauffen, dass der Gross-Vezier mit einer grossen Macht von 50 biss 60 000 Mann auff dass Lager loss gienge, und...
Kint hangos magyar szóváltás dobogó zaja közeledett.
- Ach, diese auch noch... - sziszegett fel Strozzi, ketreces medve tehetetlenségével himbálva ide-oda magát.
- Itten az bán ű nagysága! - fordult hátra a kipirult arccal berontó Esterházy Pál. - Guten Tag, Herr Feldmarschall Lieutenant!
- Guten Tag! - morogta a bejövők felé Strozzi, a földet nézegetve maga körül, hogy hova köpjön ki utálatában.
Aztán mindnyájan körülállták, s németül, latinul, sőt magyarul csak úgy ömlött feléje a tréfás szemrehányás, érces hangú követelés, esküje komoly emlegetése, méltóságos rábeszélés, köpönyegrángató baráti kérés, burkolt fenyegetés: az örvény szélén tántorgó magyar hadi becsület ezer arcú, egy mivoltú maradásra biztatása. Strozzi vállába húzott fejjel forgott jobbra-balra, fülét vakarta, bajuszát paskolta, orra nyergét dörgölte mutatóujja kampójával, s a karjait hallgatagon összefont bánra pislogott néha-néha.
- Miért mennénk el nagy gyalázatosan - emelkedett egyszerre Zrínyi hangja az összevisszasággá idegesült zaj fölé - Kanizsa alól? A várban egy tehénen kívül más élő állat nincsen, hat napja sincs hátra, s a fogoly nagyvezér tart tőlünk: Babócsán vesztegel... Kém, szökevény, fogoly egyként vallja.
- Forgatsch úr is török rabra hallgatott...
- Ejh, mit! - suhintott utolsó érv helyett a büszke kérdés. - Marad-e hát nagyságod velünk?
- Hol' mich der Teufel, ich thue es nicht! - fakadt ki végre az elvvé kínozott, metodikus ijedelem Stozziból.
Fenyegető öklös csáperdő lendült, tátott szájú szitkot szóró éktelen zsivaj tört ki e szavakra a magyar urakból, s ládikás asztalt, fegyvercsomót zörgő hullásnak lökve tolongott a bánt magukkal ragadó búcsúzatlan nekikerekedésük a kijárat felé. Hangos robogásuk Zrínyi szállása felé tartott, s félóra múlva lovaslegények nyargalták a kereskedőktől, asszonytól üres, fel s alá sürgő, szájas csoportokban vitatkozó, titkon már sátorkarókat húzkodó katonák gyanús buzgalmától forrongó körsáncot keresztül-kasul, és külön kis század vágtatott át a nyugati táborba Hohenlohéért.
A tanácskozás hosszú asztala körül aztán szokatlan, izgalmas csönd s rózsás-szürke félhomály töltötték meg a júniusi nap hevétől vörösen izzó bordás ponyvakúp alá zárt forró nyarat.
Zrínyi szúróssá vont szemű, jéghideg, dacos nyugalommal nézett végig a piros reménységtől égő, nyúlt vonású bizonytalanságban és makacs elszánásban sápadó, vagy közönyös, nagy képet merevítő arcokon, amint szólásra emelkedett:
- Császár őfelségének, nagy impériumnak, magyar hazámnak generáljai, próbált vitézei, hű fiai, urak! Ez utolsó tanácsban, mint Isten színe előtt kérdezem nagyméltóságtokat, nagyságtokat és kegyelmeteket, elfussunk-e gyalázatosan annyi vért, pénzt, vitás gyűlést, fáradalmat, virrasztást emészett obsidiónknak teljesedést ígérő utolsó órájában vagy keresztény hitünkért, császárunkért, becsületünkért, édes hazánkért eddig ezer csatában, ágyúdörgésben, falmászásban, rohamban edzett szívünk minden bátorságát összeszedve, Jézus és romlott Magyarország szent nevével ajkunkon robbanjunk Köprülinek méltatlan ijedelmünkben megháromszorozott, de valójában 24 000 jó katonának ellen 20 000-nyi gyülevész hadat hozó szájas fönnhéjázására?
- Nem úgy a kérdést, bán uram - zuhant az asztalra fölényesen Hohenlohe vaskesztyűs ökle. - Itt vesszünk-e bolond makacsságban, vagy másutt éljünk hitünkért jobb időkkel újuló harcra?
Zrínyi keblébe mellkasfeszítő mély sóhaj kínja tolakodott, s zokkanó szóban búgott ki újra:
- Ejh! Maradjunk?... Menjünk?... Ja oder nein!
- Nein! - marakodott elő Hohenlohe torkából rekedten az első szavazat.
- Nein! - Nein! - Ja! - Nein! - Nein! - Nein! - rikácsolt, suttogott, nyúlongott és tátogott magyarosan a többség futni kívánó tiltakozása s egypár magyar el-elfúló igenlése.
A bán lehajtotta a fejét és hallgatott.
Hohenlohe tarka struccbóbitája azonban föllebbent, s a német urak, tovább mire sem várva, ültükből spádé-zörgéssel, toll-libegéssel, hangos szavazat-megokolással utánakerekedtek.
Rég elhangzott már az utolsó "also... ritirata... nach Serinschantz!", rég elnyelte már a távol a nyerítő, szerteszét robogó patadobogást ott kint, mikor Zrínyi, két kezével az asztalperemnek dűlve, mint az álomjáró, nagy lassan felállt. Szeme szögletén sűrű szarkalábháló remegése ütközött ki, vértelenné szívott ajkai keserű vonaglásra torzultak, könyökhajlása reszketve kampózott arca elé, s szégyentelen zokogása megtörte a csendet.
Az urak felálltak, s kint köröskörül tábor-oszlató trombita, dob ujjongott kevélyen.