Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám

Boross László: Levél egy orvostanárhoz, Ottó királyról

Igen tisztelt tanár úr!

Tudom, hogy sokat és szívesen foglalkozik kémiával, és hogy emberismerete ma már emelet tudománya, és világnézete emberismerete fölött. E tudomásból indul bizalmam Önhöz, és közlök Önnel eszembe jutott gondolatokat, melyekkel különben nemigen tudok mit kezdeni, mert nem irányíthatom őket a kútfő intuíciótól a szakember biztonságával rendszerig. S ha e gondolataimat mégis meglehetős határozottan fejezem ki, ez csak szokás dolga, amit remélem, hogy nem fog rossz néven venni.

Olvastam az orvosi szakvéleményeket Ottó bajor király szellemi állapotáról, melyek a bajor törvényhozók elé kerültek. A november 1-jéről keltezett elmondja az egész betegség történetét. Eszerint Ottó 1871-ben került orvosi kezelésbe agyműködési zavarok miatt. A betegség akkoriban periodikus menetű volt, depresszió, izgalmas félelem, kitörő borzalom váltakoztak exaltációval. Később egyenletesebb lett a király állapota, egyidejűleg azonban öntudata mind több képzetet engedett el a hatalmából: "az a terület, melyen őfelsége képzetei mozognak, az orvosi naplók szerint egyre szorult és szűkült". Elmúlt az az öngyilkosságra ösztönző életunalom, mely előbb gyakran volt úr a király hangulata fölött, hogy aztán helyt engedjen a jókedvre vágyás force-kísérleteinek. A király már semmi iránt nem érdeklődik, semmivel nem törődik, semmit se tud. Idő, személyek nincsenek számára, nem bírja el a fáradságot, hogy correspondencet tartson fenn a szavak és a fogalmak között, és így elfelejti a szavakat is, a fogalmakat is, a tisztaságra törekvést nála az helyettesíti (de éppen nem pótolja), hogy irtózik mindennemű érintéstől és érintetéstől (a tisztálkodó és tisztántartó eszközök használatától is).

Miközben pedig a lelki folyamat ide vezette, a testi egészsége és közérzete - az öregedéstől eltekintve - folyton javult. 1880-ban 88, 81-ben 91 teljesen álmatlan éjjele volt. Most jól és rendesen alszik, ha néha egy borzalomroham megrontja éjjelét, a mulasztást hamar behozza 10-12 órás alvásokkal, álompor használata nélkül. Ha, ugyancsak borzalmi roham, olykor elveszi rendes étvágyát, a király nem eszik semmit, de másnap annál többet, emésztési zavarok nélkül. Szereti a friss levegőt, és jót tesz neki, sokat tartózkodik a fürstenriedi kastély franciakertjében - angolkertjében soha. Hideg és meleg, úgy látszik, nem okoznak komplikációt, mert a szakvélemény nem tesz említést ilyesmiről. Azzal végződik, hogy a király egészségének Früstenrieden 30 év alatt semmi nevezetes bántódása nem fordult elő, és hogy őfelsége remélhető- és valószínűleg még sok évig fog élni.

Aki e szakvéleményt elfogulatlan érdeklődéssel olvasta, az - bár a szakvélemény az adatokat talán máshogy csoportosítja és egy-egy fogalom rokonértelmű kifejezései között más választást ejt, mint én -, helyénvalónak fogja találni, gondolom, az én következő olvasásmódomat:

Ottó király betegsége azzal kezdődött, hogy lelki egyensúlya megzavarodott, később úgy, ahogy helyreállt az egyensúly, de nem ingyen. A zavart tehát nem az agysejtek megtámadtatása okozta valamely sorvasztó fizikai betegség által, vagy legalább nem közvetlenül ez. Hanem - más eshetőség nincs -, bizonyos képzetek és tendenciák, képzetek, melyeket elbírni, együtt a többi elutasíthatatlan képzettel, öntudata nem volt elég erős, és tendenciák, melyek ellentétbe hozták, mondjuk az életfenntartási ösztönnel. (Pl. valamely tragikus sejtés vagy belátás, mely elől nem tudott elzárkózni, vagy görcsös akarása valaminek, amihez gyenge volt.) Ottó király nem tudott választani (azaz lemondani), az egyik tendencia oly helyzet felé sodorta, melytől a másik tendenciánál vagy ösztönnél fogva félt - s ha legszörnyűbb erőfeszítésével odaugratott: visszaborzadt legszörnyűbb indulatával. És, hogy meg tudja tartani azokat a képzeteket, melyek távolabb voltak képességétől, de nem távolabb vonzalmától, mint a létminimumhoz tartozó képzetek, lazítania kellett az öntudat uralmát ez utóbbiak fölött. Az öntudat nyilván csak egy korlátolt erőforrással rendelkezik, mely függ a fizikumtól. Mikor Ottó érezni kezdte állapotát, követte képzeletben a lelkéhez tartozó tendenciákat, és át akart tekinteni képzetein, gyakran érzett félelmet és gyakran zavart. Az erőt, mellyel öntudata győzni akart ez állapoton, fizikumától vette, de elfogyasztotta, anélkül, hogy tudott volna vele valamire menni. A rezignálásokra, melyeket Ottó életfenntartási ösztöne követelt, ő nem tudta elhatározni magát, de életfenntartási ösztöne oly erős volt, hogy nem engedte azt se, hogy az öntudat ellene döntsön. Az öntudat sokszor nekigyürkőzött az elhatározásnak, mindig félelem, borzalom, konfúzió volt a vége, kimerültség, közömbösség, életunalom, halálravágyás következett. Majd visszarettenés e konklúzió folyamattól és minden összeszedhető vígság utrírozása. Szelleme, kimerültségének óráiban, kifejezte, hogy mily zavarban kapkod mind gyengébben. És Ottó sose tudott dönteni - megállítani, termékenyíteni e kríziseket. Közérzülete rossz volt, álmatlanságban szenvedett és fizikuma gyengült. Itt kifejezem azt a nézetemet is, hogy egy bizonyos intenzitási fokon túl, minden pszichikai folyamat indukál egy analóg vegyi dinamikai stb. folyamatot és vice versa.

Amikor az öntudat lemond az események irányításáról, ezek automatikus sorrendben zajlanak le (így is lehetne mondani: a metafizika helyébe a fizika lép). Ottó király fizikuma annyira legyengült, hogy már nem akarta táplálni öntudatát, öntudatának pedig oly hatalmas komponense volt a létfenntartási ösztön, hogy öntudata se akarta a testet több erőszállításra kényszeríteni. Az öntudat pedig gyengeségében kényszerűen elengedte az egyik képzetcsoportot a másik után, egyik gondját a másik után. A létfenntartási ösztön győzött. Ottó ismét bizonyos egyensúlyállapotba került. Közérzülete javult. És aminthogy evés közben jön meg az étvágy, étkezés közben tűnnek el a skrupulusok: a létfenntartási ösztön a jövőben már nagyon könnyedén, kétkedés-hökkenés nélkül fordult ahhoz, aminek győzelmét köszönhette: pillanatnyi kedvetlenség miatt, lemondani egy vagy két képzetcsoportról, Ottó királynak már semmi sem volt, csekélység volt és semmijébe se került. A képzeteken kívül. Egyre fogytak a képzetei és egyre hosszabbra nyúlt az élete. Alig élt volna ily sokáig rendes körülmények között.

Már most, ha valakinél a krízis nem oda vezet, mint Ottónál: nem az opcióhoz, a testi élet fenntartása javára a lelki élet feláldozása árán: mi következhet be?

Bekövetkezhet az, hogy valaki az öntudat számára, mely neki a legfontosabb, annyira igénybe veszi a fizikum erőforrásait, hogy a fizikum lesz az, ami belebetegszik, belepusztul, míg az öntudat a fizikumtól elvont erőkkel harcát győzelemre is viheti. Lehet, hogy ezt a győzelmet nem élvezheti sokáig, de az is lehet, hogy e győzelem után a fizikai betegség is visszafejlődik, vagy legalább nem fejlődik tovább. Ha az öntudat csak elfogyasztja, de nem értékesíti a magához vont erőt, akkor a fizikai betegséget előbb-utóbb követi a téboly. Bekövetkezhetik továbbá, hogy valaki csodára bízza a döntést, és bölcs lehet, ha ezt még szabad akarattal, de vallási tébolyodott lesz, ha ezt csak akkor teszi, mikor a döntés már, mint Ottónál is, automatikus. Azt a választást, melynek Ottó hosszú életét köszöni, valaki sokkal korábban és - még szabad akarattal - ejtheti meg, a választás nála nem lesz oly radikális, nem lesz oly végzetszerű, szellemi képességeit bizonyos kvalifikált terjedelemben, bizonyos korig meg fogja őrizni s élete talán rövidebb lesz, de talán hosszabb is lesz, mint Ottóé. Bekövetkezhetik végül az is, hogy a szóban forgó egyensúlykrízis valakinél oly végre vezet, melyet így szoktak nevezni: a lélek győzelme a test fölött. Ügyetlenség volna, ha e győzelem mibenlétét precizírozni próbálnám: ezt nem lehet spekulatív, hanem csak hívő alapon. Hasonlatos volna a győzelem a villamosság keletkezésmódjához: az anyag egy tulajdonsága koncentráció folytán külön életre, az anyagból való kiszikrázásra képesül, viszont az anyagot is fel tudja ruházni új képességekkel.

Mármost miből erednek az ily végzetes egyensúlyválságok?

Erre a kérdésre nehéz más választ találnom, mint a következőt: aki oly célok felé törekszik, melyek felé a benne rejlő diszpozíciók és erők bátorítják, azt ily egyensúlyválság aligha fenyegeti. Amikor ereje fogytán, kedve is fogytán, és ha semmi rendellenes incidens nem zavarja meg életét, békességben fog megöregedni. Lelki egyensúlyát legfeljebb az zavarhatja meg, ha valami sürgető ijedelemmel szemben egyszer (vagy többször) tanácstalan volna, az ijedelem ezalatt mind borzasztóbb méreteket öltene, s ő végre nem tudna se magába be, se magából ki. De mivelhogy minden pszichikai folyamattal egyidejűleg - általa indukálva - végbemegy egy dinamikai, egy vegyi, egy hőváltozási stb. folyamat is, és vice versa: és mivelhogy az effektus java ott, ama rendszerben, ama folyamat folyományaképp érvényesül, ahol a legkevesebb ellenállást találja: a lelki egyensúly veszedelmének nem a lelki egyensúly megbomlása szokott mindig a következménye lenni, hanem lehet izzadás, cukorbetegség, némulás is, és nem vagyok megmondhatója, mi még.

De van, aki nem oly célok felé törekszik, melyeknek irányában ereje buzdítja, melyekre a benne rejlő diszpozíciók fordították a figyelmét. Van, akire másnak a példája volt a döntő hatással. S akit nem az ösztönei, hanem kívüle álló dolgok irányítanak, azt könnyen környékezi meg a veszély, hogy erejét meghaladó vagy ereje sajátságának meg nem felelő feladatokhoz annyira hozzáköti magát, önérzetét, kedvét, megélhetését stb., hogy végül már nem tud az engagementből kibonyolódni, és már automatikusan vágja fejét a sziklához, mely ellen nem bír, hogy visszapattanva róla, letörve az elégtelen gerincről és meghempergetve a földön, némi automatikus becsülettel adhassa meg magát az Úrnak.

Ez az extrém eset, de nem a leggyakoribb és nem a legritkább. A leggyakoribb az, hogy mikor a létfenntartás ösztöne a fenyegető veszélyre ráeszmél, akkor az öntudat alatt oly reakció indul meg a magasabb törekvések ellen, hogy azok elvesztik minden komolyságukat, nem marad meg belőlük egyéb, mint ami egy kevés intelligenciára támaszkodó hiúság félszeg megnyugtatása végett szükséges: a jelentéktelen epigon típusa származik ebből, mely eléggé ismeretes. Mindnyájuk lelkének van egy megsebezhető pontja, melynél fogva egyensúlyuk szétbontható, melyet csak önámítással és hazugsággal takarnak, egyáltalán megbízhatatlan nép. Félszegségük, öntudatuk zavarossága Ottó király elmebajával rokon. De Ottó király sokkal tiszteletreméltóbb náluk, egyáltalán tiszteletreméltó, mert ő nem nyugodott meg hazug egyensúlyállapotban. Ugyancsak tiszteletreméltó, aki a megnyugváshoz maga vezeti el magát. Aki le tud mondani a megkedvelt, de neki nem való tendenciákról, teljességgel, hátsó gondolat és animozitás nélkül azok ellen, akik erre nem kényszerültek. És aki a létfenntartási ösztön vétóján túlteszi magát, továbbmegy az úton, melyet, ha elkerülhetetlen veszélyekkel is várja, igazi útjának vél. Az ő útja nagyobb, mint másé, mert távolabb kezdődik, elfárad és belebénul a fáradtságba, a lélek krízise helyett a fizikum krízise támadja most, mely alig végződhet mással, mint a fizikai élet máskülönben is szokott, mert hisz nem egyéb, mint akut jelleget öltése amaz elhasználódásnak, mely az élet törvénye máskülönben is.

Ha gondolataimat világosan fejeztem ki, elengedhető, hogy visszatérjek Ottó példájához, és taglaljam, hogy mi okozta nála a végzetes egyensúlyválságot. Az orvosi szakvélemény feljegyzi róla, hogy régebbi képekre és nevekre emlékezett a legtovább. Kedvteléseiről betegsége alatt a szakvélemény csak párbeszédeket jegyez föl, melyeket hanghallucinációkkal értelmetlen hangon folytat. Beszélnek bizonyos diszpozícióról. Ez esetben valószínű, hogy első homályos sejtései fölött nem tudott napirendre térni, s így idézte fel a válságot, mely végül tiszta helyzetet teremtett. Különben is a szakvélemény rám nem azt a benyomást teszi, hogy Ottó őrült, hanem, hogy gondjai elől visszamenekült a vademberi állapotba, kiürítvén öntudatát. A vadonban meg tudna élni (ha nem vesztette volna el fogait, és az ily életmód egyéb fizikai előfeltételeit is bírná), sőt eszét - erős létfenntartási ösztönénél fogva - élesítené is a vadon.

Külső hatások, melyek az akaratot az ösztöntől elterelik, a szóban forgó egyensúlyválság következő eseteit idézhetik pl. elő: Valaki bölcsességre született, a bölcsességet nem akarja elfogadni, amíg nem élvezte végig a földi hiúság sikereit. Valaki meg akar hódítani minden nőt, aki foglalkoztatja. Valaki magányra termett, ahhoz köti magát, hogy másokra rendkívül hasson. Egy férfi nálánál magasabb nívójú nőbe szeret. Agilis, nem-művész ember, a pegazussal viteti magát, és nem ér sehova. Hivatalnok, kinek szenvedélye az ambíció, e szenvedélyét oly túltengésbe viszi, mellyel munkabírása nem tud lépést tartani.

Az elmondottakhoz megjegyzem még, hogy miután az az egyensúlyválság, melyből kiindulok, bizonyos terjedelemben, bármely korban, bárkinél jelentkezhetik, és valószínűleg mindenki megismerkedik egyszer vele: a legkülönbözőbb jelenségek és következmények kísérhetik, és én korántsem gondolom, hogy ezeket a felállított végletsémákkal kimerítettem volna.

Megengedem, hogy sokban, sőt, hogy körülbelül mindenben tévedhetek, de állom, hogy egy fontos szempontot vittem a kérdés tárgyalásába, melyet a mai orvostudomány nélkülöz.

Ugyanis azt gondolom, hogy az orvostudomány most még nagyon kezdetleges, hogy úgy mondjam, bakteriológiai korát éli - azt a kort, mikor az orvosok több, mint egy okból titkolóznak, és több, mint egy okból nem bölcselkednek -, azt a kort, mikor az orvos épp azt, akit a legjobban ismerhet, pl. a feleségét, kezeli a legfélénkebben, holott ha emberismerete és orvostudománya magasabb nívójú volna, épp az ilyen esetekben kéne a legnagyobb biztonságnak örvendenie, mert hisz a fejlett tudományok egymásnak segédtudományai. Az orvostudomány, meg csak oly kevéssé fedte fel vezérszempontjait, hogy a bölcselő szintetikust ma még minden esetben érheti a vád, hogy a tudományos alapról eltávolodott.

Amíg az emberi szervezet fiatal, friss, életvíg, új, erős, jól begyakorlott stb., az anyagcsere stb. mérlege mindig felesleggel, erőfelesleggel zárul, mely foglalkozni, működni akar. Erre nagyon sok alkalma is van, míg a fizikum még csak fejlődésben, az ember fő dolga még az, hogy nőjön: sőt ehhez több is kell, mint a rendszerűen produkált erőfeleslegek, erre megy rá az az erőhozomány is, melyet az ember szüleitől kapott. De mikor ez fogytában, s az ember felnőttsorba lép, a rendszerűen produkált erőfeleslegek unatkozni kezdenek. Amíg rá nem jönnek a szexualitásra, mellyel aztán elszórakoznak, mely elfogyasztja, feléli azt, amivel az ember nem tudja, hogy mit kezdjen mást. Egyensúlyozó. Persze nincs foglalkozás, melyben az ember nem találhatna annyi értelmet, hogy végül ne űzze magamagáért. S minden megerőltetésnél beállhat az eset, hogy az ember már nem erőfeleslegéből fogyaszt, melyet még máskor is produkálhat, hanem az erőtőkéjéből, melyet fiatalkorában még kiegészíthet ugyan a felnövésre szánt erőhozományból, de melynek később már semmi veszteségét nem tudja pótolna (legalább ez idő szerint).

Éppúgy fogyaszt azonban az anyagcsere is (valamint az analóg folyamatok) több erőt, mint amennyit szerez, mikor bekövetkezik a szervek elhasználódása és már nehezebben és bajosabban mennek az egyszerű dolgok. Mind több fáradtság szükséges és mind több erőáldozat. Mind gyorsabban következik be a kimerülés. Kimerülés - a fáradsági méreg produkálása és a szklerózis, a melegségmennyiség csökkenése és a correspondence-ok meglazulása, az ellenőrzőképesség gyengülése és a mozgékonyság bénulásig terjedhető fogyása, a villamossági kapacitás, az induktivitás és szuggesztivitás hanyatlása mind ugyanazt a folyamatot fejezik ki.

Ezekre azért terjeszkedtem ki, hogy kiterjeszkedhessem a következőkre is: a természetes halál útja felettébb hasonlatos az egyensúlyválságból következő elébb tárgyalt megrokkanáshoz. Amaz egyensúlyválság nem egyéb, mint leszámolás az emberben elhatalmasodott ellentétek között, az élet és halál közötti döntő ütközetnek a megsürgetése. S ha fizikai megrokkanás az eredménye, ez a végkimerülésnek egy válfaja. S valahogy igazuk van az orvosoknak, akik az ilyen betegnek azt mondják: "Csak türelem! Minden öntől függ." De az is igaz, hogy ha lehet majd valamikor tenni a végkimerülés ellen, a végkimerülés e legkedvezőbb esetei fogják erre rávezetni az emberiséget. Ismerem azt a szellemet, mely most így felelhet nekem: "ugyanaz, amit valaki ebben a században megmentene a végkimerüléstől, a jövő században annál biztosabbá tenné számára a végkimerülést." De jó. Mégis elvi jelentőségű dolog, gondolom, amiről beszélek, mert ez nem az élet meghosszabbítása defenzív intézkedésekkel, hanem offenzív fellépés a természetes halállal szemben. S ha lehet az emberi szervezet némely korai megrokkanását mint a külső hatások által megsürgetett végkimerülést feltüntetnem, lehetségesnek illik tartanom azt is, hogy külső hatások az ellenkező célzatot is szolgálhatják. Akár egy pszichikai folyamat, akár ellenméreg injekciója, vagy a villamossági kapacitás növelése - hisz ezek analóg folyamatok, analógok az erőrestaurációval is, és az egyik a másikat indukálná. Ahol elérhető pillanatnyi siker, mely később károsan visszahat, ott elérhető kell, hogy legyen oly siker is, mely csak száz év múlva kezd károsan visszahatni.

Bocsánatot kérek, hogy hosszú levelemben egyszer se figyelmeztettem Önt mély tiszteletemre. Azonban ezt a végére akartam hagyni. Őszinte érdeklődéssel az Ön jövőbeli működése iránt és mély tisztelettel