Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám
Csak legutóbbi idejében, Amerikából való visszatérte után ismertem meg, mikor már a szeme halottan ült üregében, a termete meg volt hajolva, az arcára kusza betűket írt a szenvedés, de még akkor is meglátszott rajta, amit kortársai mondanak róla, hogy ritka szép férfi volt. Talán nem az igazi magyar férfi típusából való, hanem a felvidéki úr típusából: nyúlánk, egyenes derekú, nyílt fehér arcú, erőteljes és mégis finom, úrias alkatú férfi, akin azonnal meg lehetett ismerni, hogy nem közönséges ember. De talán meg lehetett ismerni azt is, hogy nem teljes ember: a származásbeli, testi és lelki jók valahogy tökéletlenül keveredtek benne, a vegyülés folyamata valamiképpen megakadt időnek előtte, mielőtt még organikus vegyületig juthatott volna.
Úgy mondják, nagyon vonzó, kellemes volt a társasága, és mégis nem voltak soha igazi jóbarátai, egyedül állott egész életében, kívül mindazokon a baráti, asztali és érdekközösségeken, amelyeken mint mindenütt az életben, az író életében is erősen befolyásolják az életben való boldogulást. S irodalmilag is külön állott, egészen magában, nem lehet őt besorozni az egykorúak semmiféle csoportjába, vagy felekezetébe. Ezt az egyedüllétet talán kínosan érezte, mert társaságkedvelő ember volt, verseiben is többször panaszkodik miatta. Mi volt, ami eltávolította tőle az embereket? Ha jobban ismertük volna személyét, életének adatait, talán jobban meg tudnánk fejteni, a lényeges oknak az egyéniségében kellett rejleni, valami különös diszharmóniák kellett, hogy rejljenek benne, amelyek lehetetlenné tették, hogy idegen emberek teljes és bensőbb közösségre lépjenek vele.
Rettenetes küzdelmeket vívott az élettel, pályája a legkínosabb, legtöbb diszharmóniával teli magyar pályák közül való. Korai siker ígéretei, küzdelmek az élet legelemibb szükségleteiért, napszámos munka folytonos terhe, kínos elbukás a küzdelemben, véres homlokú feltápászkodás, kötött kézzel tovább küzdés, a vidéki újságírás nyomorúsága, csaknem ötvenéves korban kísérlet egy új élet megteremtésére Amerikában, aztán a vakság, itthoni újabb, titkolt nélkülözéssel teli küzdelmek, hirtelen elborulása az elmének és hirtelen halál... Így, elvont szavakkal összefoglalva - konkrét tényeket most, presente cadavere, illetlen volna felsorolni - talán nagyon általánosan hangzik mindez -, átélni azonban szörnyű lehetett. És talán hozzájárult, rossz órákban legalább s lehet, hogy csak félig öntudatosan, de egész kínnal, megérzése annak, hogy mindez a küszködés hiábavaló, lehetetlen elérni a legnagyobbat, az egyedül küzdésre érdemeset, lehetetlen eljutni az igazi, a teljes művészet magaslataira, megtalálni az igazi, végleges formát annak kifejezésére, ami a lélekben öntudatlanul forr és kifejezést követelve döngeti a koponya falát. Szörnyű, a gyógyíthatatlanság átkával vert kínlódás lehet önmagával való küszködése annak, akiben az igazi költő lelke szunnyad, de nem bír egészen öntudatra kelni.
Mert az tagadhatatlan, hogy Rudnyánszkyban is szunnyadt egy igazi költő. Olvassuk verseit - talán valamennyi könyve között a legalkalmasabb erre Napszállat felé című utolsó könyve -, majd mindegyikben találunk szót, sort, képet, strófát, olyat, amilyen csak attól telik, akiben igazi költő rejtezik, és alig van köztük egy is, amely teljes egész volna, az igazi költő egyenértékű megszólalása. Hordott magában valakit, aki közölni akarta magát a világgal, de nem tudta ezt a valakit olyannak megmutatni, amilyen. A természetnek egy befejezetlenül hagyott remekműve volt, egyes vonások finoman, magukban véve tökéletesen voltak kidolgozva benne, a többibe mintha kontár kéz avatkozott volna, s gyarlón, méltatlanul faragta volna ki. Egy teljesen szervetlenül kialakult tehetség, amelynek még fényes vonásai is csak annál harmóniátlanabbá teszik az egészet.
Önmagának ezt a tökéletlenségét valamiképpen kellett, hogy érezze ő is. Gyakran és erősen hangoztatott önbizalma úgy látszik, ezt igazolja: a hangsúlyozott szavakkal a saját titkos kétségei alá akarhatott támaszt rakni. Örökös nyugtalan keresése, amellyel végigpróbálja a vers összes téma, stílus, technikabeli lehetőségeit, a költészetben kifejezhető dolgoknak úgyszólván összes köreit, amellyel az egyszerű és népszerű daltól a hazafias pátoszon, a vallásos megindulásokon át egész a filozófiaversig végigpróbál minden végigpróbálhatót, azt bizonyítja, hogy tudatosan vagy tudattalanul megérezte mindenütt, hogy nem ez az a mód, ahogy kifejezheti magát, egyre újat kell keresni. A költészet bolygó zsidója volt, nem tudott sehol nyugtot találni, keserves útjának nem volt sehol állomása.
Egy anorganikusan fejlett ember és költő, pszichológiai problémának nagyon érdekes, harmóniákat kereső esztétikai szemmel nézve szomorú látvány. Erős nekilendülés, érzék a nagy dolgok iránt, heves gesztusok, rendkívüli formabeli készség és könnyűség egyfelől, s mindezeknek a nagy költőnél elengedhetetlen tulajdonságoknak visszájára fordulása másfelől. A nagy nekilendülésből nem lesz nagy lendület, a nagy dolgoknak csak feléje nyúl, s nem tudja őket elérni, gesztusai a levegőben oszlanak el, formakészsége a szavak és rímek virtuózi kultuszában merül ki. Rendesen azt szokták mondani Rudnyánszkyról, hogy a verstechnikának kortársai közt legkiválóbb mestere volt, s ez igaz is, abban az értelemben, hogy belőle áradtak legdúsabban és legcsengőbben a rímek, s az ő soraiban pattogott legfrissebben a ritmus. Dez ez csak külsőleg, technikai értelemben áll, mert a rím nála nem a mondanivaló természetéből pendül ki, hanem csak rá van akasztva csengő módjára a mondanivalóra, sokszor ki is téríti a maga hangulatából, sőt tartalmából is, a ritmus nem olvad a mondanivalóval harmonikus melódiává, hanem csak mintegy tőle elkülönítve muzsikál. És jaj a művészetnek, ha a technika eluralkodik felette, önállóvá lesz és elfedi azt, aminek tulajdonképpen lényegnek kellene lennie, s aminek a technika csak a leendő legalkalmasabb közlési eszköze. Rudnyánszkyban ez a virtuozitás folyton fenyegette s gyakran le is nyűgözte a költőt. A szó könnyű, bő áradása is legtöbbnyire lehetetlenné tette a teljes kifejezést: ebben a könnyű áradásban nem mindig azok a szavak jöttek ajkára, amelyek gondolata kifejezésére a legalkalmasabbak, amelyek a mondanivaló mélyeiből törnek fel, a mondanivaló egész színét, illatát, melegségét, lélegző elevenségét hozzák magukkal, hanem a könnyű, felszínen lévő, félig kifejező, félig elfedő szavak, melyek csak azt tudják sejteni, hogy mennyi veszett el ebben a túl könnyű áradásban. Szép szavak, csengő szavak, színes szavak, de csak szavak, melyek mögött, valahol messze rejtőzik valami, aminek egészen bennük kellene lenni. Rudnyánszky beszéde választékos, de nem válogatott, s ezért bármennyire tetszetős, mégsem tud teljesen meggyőzni, mert nincsen igazi súlya és nincsen egyéni zamata sem. Legfőképpen pedig nem kifejező - a gondolat és kifejezése félig-meddig mindig külön jár benne, csak nagy ritkán s akkor is csak egy pillanatra találkozik.
Ezért van, hogy mondanivalója is, egyenértékű kifejezés híján, kevesebbet mondónak tűnik fel, mint amilyen. Felhevülése mindig erősebb, mint amilyennek napfényre jut. Sekélyebbnek látszik, mint amilyen, az előadás könnyű sekélyessége miatt, ami benne forró és erős feszültségű volt, lefokozott hővel és meglankadtan kerül ki belőle. Mindig valami végig nem gondoltság és végig nem érzettség érzik rajta: a szavak árja elöntötte, mielőtt megérett volna benne a kimondásra az, amit ki akart mondani.
És mégis mindezek mögött lehetetlen észre nem venni benne a költőt, a szép gondolatoknak szép formában való kimondására született embert. A szavak csengő áradatában minduntalan kilobban egy világító erejű szó, amely egy lélek gyökerét tárja föl, a gondolatok tétova, szervetlen kapcsolódásából kiválik egy eleven, életízű és életerővel teljes gondolat, a képek tarka, össze nem hangolt egyvelegéből kirí egy átérzett, átélt és szemünk előtt megelevenedő kép, a rímek csengettyű-szavából minduntalan kihangzik egy ezüstös akkord. Mindez biztos jele annak, hogy mégiscsak, akármilyen töredékesen, de költő szól hozzánk. Egy-két nemes vonás, egy máskülönben keveset mondó arcon, csalhatatlanul elárulja az előkelő származást, a diszharmonikus zajba egy-egy pillanatra beleharsanó harmóniák éppígy bizonyítják a költőt.
Hogy ez a költő csak így néha és akkor sem teljesen salak nélkül tudott megnyilatkozni, abban talán része van annak a generációnak is, amelyből Rudnyánszky származott. Ez a magyar generáció, az abszolutizmusban születettek generációja tele van hozzá hasonlóan félig-meddig kialakult talentumokkal. Ez az a nemzedék, amely a gyermekkor emlékeiben még magával hozta a negyvennyolc hangulatát és ideológiáját, de már a kiegyezéskor érett férfivá, s ekkor egy új világ előtt találta magát, melyben csak félig-meddig tudott elhelyezkedni. A negyvennyolcas idők mámora még élt benne, de fráziskultusszá degenerálódva. A modern élet szükségleteit és kötelezettségeit látta, meg is értette, de nem volt elég energiája, hogy csakugyan számot vessen velük. A politikában lelkesedett a negyvennyolcért, és élt a hatvanhét áldásaival. Az irodalomban nyomasztóan élt még a Petőfi és Arany frissen meggyökerezett tradíciója, de már érződött egy új, a megváltozott magyar élettel együtt változó stílus és világnézet szükségérzete. A kultúrában a nyugati eszmék gyors és tömeges beözönlése, mely azonban éppen gyorsaságánál fogva csak felszínes mázként vonta be a lelkeket, nem tudta még őket gyökerükig átalakítani. Ebből a szervetlenül kavargó szellemi levegőből szervetlenül kialakult tehetségek és egyéniségek egész sora támadt. Csak nagyon kevesen, a legerősebbek tudták önmagukban az egymással küszködő ellentéteket kiegyenlíteni. A legtöbbekben az új magyar világhoz való asszimilálódás csak tökéletlenül ment végbe. Sok tragikus sors, sok félbemaradt pálya és sok töredék mű sínylette meg a fejlődésnek ezt a szervetlen hirtelenségét. A régi világ kapcsai meglapultak, az új világéi még nem voltak elég erősek, hogy a lelkeket összetartsák. E generáció tehetséges emberei között alig egy van, aki el tudott volna jutni a szervesen kialakult világnézetig. (Pontosan el kell különíteni ettől a generációtól a nálánál kevéssel idősebbek, de még 48 előtt születettek generációját, amely egész más volt, a kiegyezést követő kor erős embereit majd mind ez adta. A 48 itt is igen nagy határkő.)
Innen ennek a kornak felületesen vibráló nyugtalansága, erőtlen és biztosság nélküli keresése, energiátlan lágysága és önmagába roskadó tehetetlensége. Tehetségek keltek és pusztultak csapatostul, alig van köztük egy-kettő, aki harmonikusan, teljessé tudott volna fejlődni. Irodalmunkban ez a generáció úgy szerepel, mint szomorú és terméketlen generáció - a képzelhető legszomorúbb és legterméketlenebb volt, mert nincs szomorúbb, mintha valaki alatta marad a saját képességei színvonalának, és nincs terméketlenebb, mint a csökevények termelése. Semmiféle területén az irodalomnak nem került ki ettől a generációtól nagyszabású és maradandó mű, sem szélesebb arányú és mélyebb medret ásó egyéniség. A legkitűnőbbek is kisebbre nőttek, mint amekkorának indultak, s a félemberek száma légió. Az epigonok nemzedéke ez, amely rejtőzve lázadozik elődjei ellen, de nincs ereje nyíltan, egészen pártot ütni ellenük.
Rudnyánszky ennek a generációnak tipikusan bélyegzett fia. Petőfi és Arany felismerhető hatása alatt, szinte titokban valami új költészet csírái szunnyadoznak benne. A régi formákat csak degenerálni tudja a külső forma, a technika továbbfejlesztésével a hangzatosság irányában, a belső forma, a mondanivaló és a kifejezés egységének csaknem teljes elejtésével - de széttörni nem tudja a régi formákat, hogy alkalmassá tegye őket a benne zsendülő új mondanivalók kifejezésére. A régi már elvesztette benne eleven erejét, az új még nem jutott annyira öntudatra benne, hogy meg tudjon elevenedni. Ellentétes áramok dolgoznak benne, s csak diszharmóniák keletkeznek belőle. A forradalmár temperamentumából volt benne valami, sőt csírák alakjában, összefüggéstelenül, inkább ötletek, felvillanások, hirtelen megindulások alakjában éltek benne a mai időkben egyedül lehetséges forradalom, a szociális forradalom elemi gondolatai, némely versei és némely hangjai már mintegy intonálják a modern szociális forradalmi költészet indulóját - de forradalmisága végeredményben mégis kimerült az egykor divatos negyvennyolcas szólam túlzóan rikoltó harsogtatásában. Filozofáló gondolataiban ki lehet mutatni az élet megértésével küszködő modern gondolkodás némi rudimentumait, de ezek a gondolatok csak laza és egyenetlen kapcsolódást mutatnak, nem tudnak világnézetté szervesedni. Mindenütt inficiálva van azzal, amit modernnek szokás mondani, de ez az infekció - az orvosok nyelvén szólva - még az inkubáció állapotában van.
Mint egész nemzedéke, nem foglal el önálló helyet a magyar élet fejlődésében. Nem hajt új szárakat, és nem érlel új magvakat, csak sejteti, hogy új csírák kerültek a magyar földbe, melyek benne még nem hajtottak ki, de már kezdenek mozgolódni. Csak jelzi, nem csinálja az új időket.