Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Babits Mihály: A gólyakalifa
És bár most szűnni látszott, emléke megmaradt, és én nem tekinthettem többé magam oly embernek, mint más. Külsőleg ugyan nem változott az életem semmit. Sőt, az első kétségbeesés után bizonyos reakció állt be, az egészséges gyermeki kedély reakciója. Megint a vidám és kedves gyermek lettem. Aki szép, lelkes arcomba nézett, dehogy gondolta volna, hogy kínok, csúfságok és ínségek emlékét is őrzi a koponyám. Dehogy gondolta volna, hogy ezzel a kezemmel (vajon ezzel-e? vajon ugyanebben a testben voltam-e akkor is? mintha sokkal soványabb lettem volna és csúnyább...), hogy a kezemmel mily undok szolgai munkákat végeztem, és mily csúnyán vertem egy háromesztendős kisfiút.
De én ezeket el nem feledhettem többé, mert ezek az emlékek nem egy álom emlékei voltak, hanem éppoly intenzív, valóságos emlékek, mint a többi. S ritka is volt eleinte a nap, amikor eszembe ne jutottak volna, mindig a szégyen, az önmagam előtt való megalázottság érzésével. Mily iszonyú szégyent okozott például az, mikor elgondoltam, hogy egész éber erkölcsi érzésem tehetetlen volt az álmomban, és hogy például az asztalosinas, szökve, csatangolva, még csak egy csöpp megbánást sem érzett a kékre vert kisgyerek miatt, hogy szívesen lopott volna, ha nem lett volna gyáva, és így tovább. Mennyiért tennék ilyesmiket én? De ki tudja, talán akkor bújt ki az igazi énem, amit a nevelés elfojtott bennem, és tulajdonképpen valóban ilyen rossz vagyok.
Nem kell hinni, hogy mindig ezek a gondolatok foglalkoztattak volna. Az élet sok széppel kínált, és én tudtam élvezni nagyon. Már a bajuszom ütögetett. Dzsizi, a nagy, fekete Dzsizi, szemközt lakott velünk, és az ablakon át jeleket váltottunk egymással. Háromféle jelünk volt, amelyekből ábécét állítottunk össze, és egész délutánokba került, míg két-három szót tudtunk egymásnak üzenni. Később úgy találtam, hogy nincs a világon szebb lány, mint a Szandler Nellike. De elég hamar felfedeztem, hogy a legtöbb lány szép, sőt, nagyon szép.
A városban kezdtem felnőtt fiatalember számba menni. Minden társaságban kényeztettek és szerettek. De legnagyobb élvezetem és fő foglalkozásom továbbra is az olvasás és tanulás maradt. Mindenre volt időm. Megtanultam angolul. Pajtásaim előtt korlátlan tekintélyt élveztem. A tanáraim mindenképp kitüntettek, az önképzőkörbe olyan dolgozatokat nyújtottam be, hogy Kákay Náci, aki végre elérve régi vágyát, a kör vezető tanára lett (voltak is azóta nagy veszekedések a körben!), kijelentette, hogy nálam különb zsenit még nem látott. Pedig ő sokat látott: minden második diákban zsenit látott. Művészetekkel is foglalkoztam, reprodukciókat gyűjtöttem. Még muzsikáltam is. Esténként Simonffyékhoz jártam, hegedültem, Alice pedig zongorán kísért. Néhány koncerten is felléptem.
Tehetségem és tudásom mindenki elismerte. A helyi lapok cikkeket kértek tőlem. Sőt, egy fővárosi, népszerű tudományos folyóirat hozta az álmokról szóló filozofikus dolgozatomat.
Matematikai és filozófiai olvasmányok foglalkoztattak leginkább. A világ titkaiba szerettem volna belátni. A legnagyobb öröm és diadal fogott el, ha nagy magasságokig és mélységekig jutott, nagy nehézségeken tört keresztül szellemem. Mintha önmagam előtt akartam volna bebizonyítani, hogy messze látok. Mikor belefáradtam a tanulásba, kimentem a papírmalomba, a kis patak deszkahídja mellé, ahova hajdan a majálisról félrelopóztam, ahol a segéd úr rúgása először juttatta tudatomba szörnyű álmomat. Itt filozofáltam magamnak, fiatalos, romantikus filozófiával. A tézisem volt:
"Ez az élet csak alkalom arra, hogy a világ részben öntudatra jusson."
- És így nem mindegy - kérdeztem magamtól -, hogy X-nek vagy Y-nak az élete-e? Egyszerűen egy más részét éli át a világnak. Érdemes oly nagyon komédiázni miatta? Mi ez az egész élet?
Sokszor gondoltam most is rá, hogy talán csak egy pompás álomkép. És kísértetiesen hazajárt az eszembe az a másik álomkép, amely úgy hasonlított a valósághoz.
Darvashoz gyakran ellátogattam, és hordtam tőle az álmokról szóló könyveket. A korkülönbség dacára egész meleg barátság fejlődött közöttünk, amelyben én voltam a fölényesebb fél. Neki több szüksége volt reám, mint nekem őrá. Aztán, bár ő sokkal többet tudott, mint én, az én tudásom valahogy nagyobb jelentőségű tudás volt, és nekem adott előnyt. Ami neki csak adat volt és kuriózum, az én lelkemben érzelmi és esztétikai értékeket nyert. Darvasnak például semmi érzéke sem volt a költészet iránt. Mindazáltal kevés embert ismertem, aki oly járatos lett volna a nagy költők műveiben, mint ő, de számára ezek csak kortörténeti adatgyűjtemények voltak. Én lelkes érzéseimmel jól kiegészítettem ezt a hideg kedélyt, és kölcsönösen imponáltunk egymásnak.
A Darvas lélektani könyvei folyton az álmom körül utaztatták a szellememet De máskülönben is, hol itt, hol ott, egyre akadt valami, ami rá emlékeztetett. Ilyenek voltak, különösen eleinte, a ráismerések. Például Martonek főhadnagyban, aki már azelőtt is különösen és ellenszenvesen ismerősnek tetszett, azóta mindig a mester első segédét láttam. Simonffyné, az ideges és gőgös úriasszony, ellenállhatatlanul a mester fúria-feleségét idézte eszembe.
Az apámban is ráismertem valakire. Ez időben többször beszéltem neki arról, hogy majd matematikai tanulmányokra akarok az egyetemen beiratkozni. Ő nem helyeselte a pályaválasztásomat.
- Légy jogász - szokta mondani. - Egy eszes jogászból Magyarországon minden lehet.
De én megmaradtam elhatározásom mellett. Ekkor vállat vont:
- Tégy a kedved szerint. Elvégre ez a te dolgod.
Ekkor, talán a hanghordozásáról, megismertem benne azt az úriembert, akit álmomban a könyvesbolt előtt láttam, és megszólítottam, és aki oly visszautasítólag felelt:
- Nem vagyok én munkaközvetítő.
Ezek a ráismerések mindig bizonyos rossz érzéssel, megdöbbentő és nyomasztó hangulattal jártak. Miért volt például oly kellemetlen látnom Fazekast, csontos képű, karikásszemű, kelletlen iskolatársamat már régebb idők óta? csak most jutottam rá, hogy azért, mert a második segédre emlékeztetett, asztaloséletemnek erre a sötét, szótlan statisztájára. És így megismertem lassanként a többit is, mind. Hódi Karcsi, aki olyan pompásakat tudott kacagni, nyilván a legfiatalabb asztalossegédet reprodukálta. És, ami legcsodálatosabb, Horvátnak, a derék, szegény Horvát Ivánnak, a legszorgalmasabb fiúnak, egy beszédfordulatában ráismertem arra a rikkancsfiúra, akit az utcán megszólítottam. Krausz is az egyik rikkancsfiúra emlékeztetett.
Teljesen rendszertelenek voltak ezek a megfelelések, s rendesen csodálkozást és megdöbbenést keltettek bennem. Így például Kincsesé. A világért sem tudtam megérteni, miért tűnt fel nekem mindig úgy, hogy ez az ember nemcsak hasonlít a mesterhez, hanem ugyanaz. Megtelepedett a városunkban, mint építészeti vállalkozó, úgy látszik, rosszul ment az üzlete, a bornak adta magát, a Mexico-vendéglőben tartotta az irodáját is. Egyébként talán nem is volt rossz ember, sohasem volt vele semmi dolgom.
A személyeken kívül néha helyzetekre és eseményekre is ráismertem, éspedig részben olyanokra, melyek régebben történtek, még asztalosinasságom régibb idejében,vagy még régebben. De, ami legaggasztóbb volt, gyakran olyan dolgokra ismertem rá, amelyek, ha megtörténtek álmomban, csak azóta, a városba szökésem óta történhettek. És ez volt egyik fő okom azt hinni, hogy az álmom nem szűnt meg, csak valahogyan a tudatom alá került egy időre. Hogy az a sötét és nyomasztó másik élet most is itt húzódik valahol a hátam mögött, és kísér, mint az árnyék, bár nem mindig látom.
Csak néhány dolgot mondok el.
Az egyik még az iskolában történt. Egyszer hirdetmény érkezett arról, hogy egy fiút az ország összes középiskolájából kizártak, szokás volt nálunk az ilyeneket elrettentő például a diákoknak felolvasni. Az illető fiú naiv szélhámosságot akart elkövetni: ellopta egy társának a bizonyítványát, és azzal próbált egy más intézetbe beiratkozni.
- Szegény fiú - gondoltam, míg a tanár egykedvűen morzsolta a hirdetés szövegét -, milyen furcsa, hát ő másnak a neve alatt akarta leélni az életét?
És ekkor egyszerre, mintha valaki felelt volna a kérdésemre, éreztem, hogy én is ezt csináltam. Fogalmam sem volt, hogyan, de éreztem, hogy én is bizonyítványt loptam, és másnak a neve alatt akartam leélni az életemet.
Mondanom sem kell, milyen lelki kínokat okozott nekem ez a tudat. Érzékeny lelkiismeretem fellázadt a gondolatra, hogy egy szélhámost hordozok magamban.
De semmi bizonyosat nem tudtam meg sokáig.
A másik különös dolog az adóhivatalban történt, ahova magam mentem el, az érettségi díjamat lefizetni. Június első napjaiban volt, a felek izzadva vártak a rácsok előtt, és mögöttük ingujjban ültek a hivatalnokok. Roppant nagy uraknak érezték magukat, fölényesen tréfálkoztak, pompás pózzal tudták a könyörgéseket és sürgetéseket meg nem hallani, néha leeresztették a farácsot és kimentek. Kivált a pénztáros, egy sárga bajuszú, ráncos homlokú ember, élcelődött hatalomittasan:
- Jöjjenek a kukacosok - kiáltott nagy hangon.
Jöttek az utalványaikkal azok, akik selyemhernyókat váltottak be. Vén parasztok, ólomgombos pruszlikkal, papucsos, röpikés pórleányok, fekete mellkendőjük alatt rejtegetett adókönyvecskékkel. A helyiség piszkos volt és sivár. A föld tele papírszeméttel, behordott sárral és köpésekkel. A sárgára festett fa tintafoltoktól és faragásoktól tarkállt. A kék és fehér aktákon sötétebb mezőkben ülepedett meg a por. A tarka sodrott zsinór, mint maga a papír is, mállani látszott e porban és hőségben. A nagy rubrikás könyvek és lapok szinte avasodtak. A hivatalnokok levetett kézelői egymásba dugva álltak az íróasztalok polcain. A falon a királynak és királynénak fiatalkori képe üveg nélkül romlott. Minden csúnya volt és piszkos.
És én, aki otthon oly szép, gazdag, finom környezetben éltem, egyszerre egészen váratlanul olyasmit éreztem, hogy ebben a poros, rideg hivatalszobában itthon vagyok, itt vagyok igazán itthon. Megismertem ezt a sivárságot, ezt a cigarettás levegőt, ezeket a kelletlen arcokat. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy álmaim életébe ébredtem ismét bele. És most egész bizonyos voltam, hogy ez a második élet ma is tart még, és hogy egy ilyen hivatalszoba nevezetes szerepet játszik benne. Azóta érzem azt a leküzdhetetlen ellenszenvet minden hivatalszoba ellen.
Még egy különös dolgot észleltem magamon, és ez bizonyos vad és nyers érzékiség volt, mely néha váratlan kibukkant bennem, és teljesen ellentétben látszott lenni egyéb természetemmel.
A női szépség régóta izgatott, mohón élveztem mindent, amit ebből otthonomban, színházban és az utcán látnom adatott, szép úri hölgyek között nevelkedett finom érzékem még a női toalett apróbb és szubtilisabb szépségeiben is megtanított gyönyörködni, az a pár kedves gyermekszerelem, amit éreztem, szentté tette előttem a női test minden részét, minden mozdulatát, és méginkább szentté tette volna édesanyám szépsége (melynek az évek nem látszottak ártani), ha egy idő óta ama borzasztó emlék nem kísértett volna mögötte. A képeket és főleg a szobrokat, melyek a meztelen szépséget ábrázolták (előkelő műveltségem csak a legművésziebbeket engedte élveznem), úgy tekintettem, mint egy előttem még rejtező istenség bálványképeit, s a szépségnek ez a légköre legérzékibb vágyaimat is megszentelte és megtisztította, minden vágyam egy szép és költői imádság volt az ismeretlen istenség felé.
Mikor egyszer hosszabb időt Pesten töltöttünk, elhatároztam, hogy leküzdve szemérmemet és félénkségemet, elmegyek egyhez az utca lányai közül. Soha ezekről a dolgokról egyetlen pajtásommal sem beszéltem, ez az elhatározás is egészen magamtól eredt. Talán a kíváncsiság vitt rá, mint akkor gondoltam, ezt is meg akartam már ismerni, szinte tökéletlen embernek éreztem magamat nélküle: férfiúvá akartam már válni, olyanná mint más, a természet engedelmes fiává, szinte restelltem már, azt hittem, hogy az emberek a szememből olvassák ki, hogy még nem ismerem a nőket. A bátorság, az akarat, a férfiasság próbájának tekintettem ezt a dolgot.
Napokkal előbb kinéztem az utcát, a helyet, és egy este némi lelki küzdelem után odaléptem az egyik hölgyhöz. Amint a szobájába értünk, egyszerre nem éreztem semmi vágyat, mint ahogy a fogfájás egyszerre elmúlik a fogorvos rendelőszobájában. Pedig ott vetkőzött előttem, és láttam a meztelen combjait a deltás harisnyakötővel, láttam a mellét felszabadulni a fűző alól.
Mellém feküdt.
- Fél tőlem, édes? - kérdezte.
Azok a módok, amikkel vágyamat fel akarta kelteni, undorítóknak tűntek fel előttem. Az egész szoba oly rideg volt: a csupasz falak, az alacsony mosdó, az ágy, az éjjeliszekrény a félig kiégett villanykörtével: minden az üzleti és efemer rendeltetést hangsúlyozta. Olyan távol éreztem magamat mindentől, amiben eddig otthonos voltam, ami szép, kedvelt és vágyott dolog volt előttem, hogy csodálkoztam rajta, hogyan kerülhettem ide, és hogy én vagyok-e én? Mint az arisztokrata, aki piszok közé kerül. Az egész jelenet egyáltalán nem tette az erotikus szépségek benyomást, ahogyan arról eddig nekem fogalmam volt: inkább komikus volt és visszataszító.
De kényszerítettem magamat és a nő felé fordultam, és a hajára fektettem arcomat. És valami pacsuli-illat csapott meg a hajból, úgy tetszett, hogy nagyon, nagyon ismerős illat, és ebben a pillanatban egyszerre, váratlan más színben láttam mindent. Egyszerre őrült, vad vágy támadt bennem, nem láttam többé a környezetből semmit, nem gondoltam többé szépségre, csúnyaságra, nem láttam, éreztem mást, mint a meztelen húst, a női húst, mellettem, alattam. Egyszerre mintha kicseréltek volna, nem voltam más többé, mint a párzó állat, amely a buta kéjt figyeli.
És szinte bizonyosra veszem, hogy akkor, egy pillanatra, felébredtem - felébredtem a másik létemre. Igen, felébredtem, reggel volt bizonyosan, kora reggel, a szomszéd ágyakban horkolhattak, és én állati, kelletlen elégültséggel, dühösen nyújtózkodtam a bemocskolt ágyban. De ez csak egy percig tartott, egy perc múlva már megint én voltam, Tábory Elemér, a szép, kedves úrifiú.
- Jöjjön máskor is hozzám, pubika - mondta a lány, amint kimentünk az ajtón, és (szentimentális fiatal lánynak látszott) meg akarta csókolni az arcomat. Én azonban önkéntelenül elfordultam. De mindjárt észrevettem, hogy ez nagyon rosszul esett neki, és aztán én magam csókoltam meg őt.
És sohase éreztem még oly undorodva, mint akkor, mikor ez este hazafelé mentem, hogy másvalaki is él és lakozik bennem, egy buta, durva, érzéki piszokban fürdő, önző és boldogtalan teremtés, akit utálok, és aki szintén, szintén én vagyok.
És így teltek az évek. És megismerkedtem Etelkával.