Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Babits Mihály: A gólyakalifa
Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszercsak jön, lábujjhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.
Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.
Mindenről pontos jegyzeteim vannak. Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet. Az életem szép volt, mint egy álom, ó, bár lett volna az életem szerencsétlen, és az álmaim lettek volna szépek!
...Tizenhatéves koromban kezdődött.
Különösségek voltak azelőtt is. De egyáltalán nem feltűnő dolgok: tiszta gyerekességnek lehetett őket tartani. Például a tislérrel. Mindennap a tislér mellett jártam el, iskolába menet. Sokszor megálltam a szűk ablak előtt. Ez a sötétnek látszó műhely lassanként a rejtelmek színhelye lett fantáziámban. Minden ok nélkül elképzeltem magamnak, hogy ott, a jámbor tislérség örve alatt, nagy gonosztevők, pénzhamisítók, talán gyilkosok is, manipulálnak, vagy ártatlan fiúkat kínoznak... olyanokat, mint én. Sőt, ezt a hitemet valahogy néhány pajtásomra is rászuggeráltam, úgyhogy egy valóságos doktor Holmes-i titkos társaságot alapítottunk ennek a rejtélynek a kikutatására. A társaság, mint a rejtély is, magától megszűnt, de én továbbra is mindig érthetetlenül megborzongtam, valahányszor enyvszag csapott meg az asztalosműhely ablakából, mintha ismerős illat volna ez, mintha ilyen műhelyben éltem és szenvedtem volna magam is sokáig.
Pedig úri fiú voltam, gazdag fiú, és a legjobb tanuló a gimnáziumban.
Volt aztán két iskolatársam, akikhez nagyon különös érzelem fűzött.
Általában nagy fölényben voltam a társaim fölött. Szerettek, bámultak, mert szép voltam és ügyes fiú, okosabb és erősebb is, mint ők, mert szép ruhában jártam és mindig volt zsebpénzem, és főleg mert csöppet sem törődtem velük, és egyáltalán nem tulajdonítottam értéket a barátságuknak. Valóságos Sontagskind voltam: kényeztettek, örült, akire mosolyogtam, gyönyörködött, aki csak rám nézett, és én legkisebb koromtól a szeretetnek ily bőségében fürödve, egyáltalán nem ismertem a szeretet értékét, mindenkivel kedves voltam, de senkivel sem gondoltam valami nagyon. Annál többet gondoltak velem: féltékenyen kapaszkodtak a karomba, és például a görnyedt, csöndes Horváth Iván valósággal szerelmes volt belém.
Őt még csak eltűrtem, mert feljebb járt nálam és okos fiú volt, filozofáltam vele, francia könyveket adtam neki kölcsön és néha számonkértem:
- Még mindig csak tizenöt lapot olvastál?
Tudtam, hogy csak azért tanul franciául, hogy előttem szégyenben ne maradjon.
- Könnyű neked - panaszkodott ilyenkor. - Te már kiskorodban tanultál a bonne-tól.
- Ugyan, mit tanul az ember a bonne-tól? Muszáj legalább néhány könyvet végigszótározni.
Nagyon szerettem a könyveket. Érteni akartam mindent, tudni mindent, bejárást biztosítani az eszemnek mindenhova. És megvetettem a többieket, akiknek ilyen vágyaik nem voltak. Megértettem, természetesnek vettem a bámulatukat, de azért terhemre volt. Éreztem, hogy fájdalmat okozok annak, akivel közönyös vagyok, akinek az érzelemnyilvánításait nem jutalmazom, s közönyöm és vidám fölényem csak annál nagyobb lett. Nem volt bennem rosszakarat, sőt képes voltam minden gyengédségre és szeretetre, de erős voltam, és gyengédségem nem akart testvére lenni a gyengeségnek.
Mégis volt kettő a társaim közül, akikkel szemben gyengének éreztem magam.
Mind a kettő egész közönséges, ostoba fiú. Hódi Karcsi mindig szélesen kacagott, és ha kacagott, én mindig zavarba jöttem, és úgy éreztem, mintha énrajtam kacagna. Sehogyse tudtam leküzdeni ezt a kellemetlen érzést, megmagyarázni még kevésbé. De hisz minden ember megfigyelhet önmagán ilyeneket, senkinél sem nyernek azok oly értelmet, mint nálam.
A másik volt Fazekas. Ez a nagy, kelletlen legény egy kocsmárosnénál kvártélyozott, borbélysegédes frizurát viselt, poros, lógó, fekete ruhában járt és sápadt volt mindig. Rossz érzések szálltak meg, ha ránéztem, mindig. Mintha valami rosszra emlékeztetett volna.
Sok minden olyan volt, mintha valami iszonyú dolog lenne valahol, az emlékezetem mélyében - valami, ami mindjárt más színben mutatná az egész világot -, csak nem tudtam, hogy mi.
De azért diák voltam én is, egyformán boldog a labdatéren, a tánciskolában és a könyveim közt, még vidám, játszó gyermek és máris egy kis komoly filozófus. Szerettem a matematikát, mindent, ami nehéz és szigorú, ahol fiatal eszemnek korrekt élességét ragyogtathattam önmagam előtt. A tanáraim megbecsültek, sőt egy kicsit ők is úgy voltak velem, mint a társaim. Mind főleg előttem akartak jó színben feltűnni, előttem resteltek minden tudatlanságot, gyengeséget, szinte féltékenyek voltak rám, kit szeretek és tisztelek jobban. Sőt, tekintély voltam előttük: Köbgyök Miska engem szólított fel, ha valamit maga sem tudott tisztán. - És így múltak az évek.
És tizenhatesztendős koromban...
Hatodikat végeztem, épp majálisunk volt. Korán keltem, szaladtam nézni, szép idő van-e? Csodálatosan emlékszem erre a reggelre. Leírom - leírom az egész napot -, hogy lássa az olvasó, miből, milyen életből ébredtem a rémre. Aranyos nap volt, lombos, friss világ a nagy veranda kockás üvegfalain túl. Ezüst szikrák, halaványfriss tűujjak a fenyőn, gomolyodó hólabdavirágok. Minden virágra emlékezem. Hogyan pompázott az orgona! Volt aztán egy bokor, amit mi gyerekek csak bogyónak hívtunk, mert fehér hólyagos bogyói voltak, a sarkunkkal pattantottuk szét mindig a földön. Ez aprófürtös, rózsaszínű virágokat hajtott, és keresztül-kasul belepték a méhek, és az egész bokor zengett, mint egy templomi orgona.
Nyitva volt néhány üvegtábla és én hallottam mindent. A méheket, a darazsakat, amint felcsaptak a bogyóbokorból, hirtelen, mint a csomóból kibomlott húr vége, és merész, zengő ívben kikanyarodtak a vasrács fölött az utcára, odacsalta az akácvirág mézes illata. Hallottam a madarakat is, csipogást és csacsogást ezerfélét, minden hangos volt és eleven. A rigók voltak ám jókedvűek! Fel-felkurjantottak és visítottak, mint a legények a csárdában, és én, gyerek, meg nem álltam, közébük kiáltottam magam is:
- Huncut a bíró! Huncut a bíró!
Csupa nevetés volt ez a zöld világ. Fütty, fütty és kacaj. A napsugár ingó foltjai szerteszét a sűrű lomb között, mint a nevetés apró gödrei az arcon. Én meg nevettem a boldogságtól, hogy a majálisra ilyen szép idő van. Egy szép szürke galamb ült a nyitott ablakra, és én odalopóztam megfogni. De elrepült, leszállt az udvarra, és nyakát ingatva, kimérten lépkedett a földön.
Ekkor bejött Mariska, hozta a reggelit. A frissen pörkölt kávé ingerlő illata beáradt. Mariska menyecskésen hátrakötött keszkenővel jött, mosolygott nagyon.
- Elkésik az ifiúr. Még fel sincs öltözve.
Szaladtam vissza, az új ruhát keresni se kellett, már kikészítve várt.
- Milyen jó, ha az embernek külön szobája van. Milyen pompás a hideg víz így reggel, hirtelen! Mily nagyszerű a tiszta fehérnemű hűvös érintése! Mégis jó, hogy így gondoskodnak az emberről! Vajon lesz-e bögretörés a majálison?
Hirtelen nyílt az ajtó, benézett az édesanyám, és én, az ágyon ülve, amint éppen a friss inget akartam felvenni, éreztem, hogy olyanféle mozdulatot teszek, mint a meglepett őzike. Oly szép, fiatal, elegáns asszony volt az anyám, hogy én szégyelltem előtte öltözködni. A cseléd előtt pedig nem szégyelltem. De mikor megláttam azt a szép, nemes arcot, amelyhez, mondják, egészen hasonlít az enyém, azt az előkelő termetet, drágaszép pongyolájában, úgy huzakodtam a paplan alá, mint a csiga a házába.
Lehajlott, meg akarta csókolni a homlokomat, amire én ijedten iparkodtam ráhúzni a takarót.
- Látott már az ember ilyen gyereket? Szégyelli magát az édesanyja előtt.
Amint kiment, gyorsan szedtem a ruhákat, felpattantottam az ajtót, gőzölgött a kávé, a fehér abrosz mögött állt a nenne, és kiosztotta a tejszínt.
Minden emberi lény között talán őt szerettem legjobban. Édesapámnak az idősebb nővére volt, nem ment soha férjhez és ott lakott nálunk. Nekem úgy tűnt fel mindig, mintha ezüstből volna. Kis fején a haja csalódásig ezüst, az arca oly finom, gyengéden fehér arcszínével, diszkréten fénylő mosolyával, mint ezüst filigrán-munka, és mosolya fénye az ezüst fénye volt, és hangjánál tisztább ezüstcsengést sohasem hallottam. De a legezüstösebb a lelke volt, és a hangja a lelke csengése, mosolya lelke fénye. Nekem úgy tetszik, mintha még neve is, ahogyan otthon hívtuk, a nenne szó, ellenállhatatlan halk ezüst fények és csengések képzetét idézné fel, csak rágondolva is. Alig véltem, hogy a kortól volna fehér a haja, fiatal volt és finom és bájos, ezüstösen született talán, mint valami tündér, nem is képzeltem máshogy a tündéreket, mint amilyen ő volt, ott, a tiszta abrosz, a friss tejszínhab és a reggeli naptól csillogó ezüstkanalak mögött.
Már a kertben sétáltak a lányok, a húgom, a tízéves Bözsike és a másik, a vendég-Böske, az unokatestvérem, egy tizenhétéves vidám, csinos lányka. Az apám, az még aludt, de megígérte, hogy majd ő is kijön a majálisra, és a tanárok is számítottak rá, a városnak egyik főelőkelőségére. Nekem, szüleim büszkeségének, szépnek kellett lennem és tisztának, és édesanyám a lépcsőn mégegyszer műértő szemlét tartott a toalettemen, és ott állt mögöttem Mariska a ruhakefével és ott állt az öreg Vivi dada, akiről még fogok majd beszélni. A nenne pedig így szólt:
- Lányok, vágjatok egy szál rózsát, és tűzzétek ki az Elemér gomblyukába, hogy szép legyen.
Böske, a nagy Böske, tűzte a gomblyukamba a rózsát, és én egész közel állva néztem, mily szép az arca, aztán köszönetül egy tánclépéssel ügyesen előreágaskodva hirtelen arconcsókoltam: tetszett ez neki, de azért mindig méltatlankodva igazította utána a haját. Én nevettem, egészséges, gyermeki huncutsággal.
Ilyen volt ez a méhzümmögéses, napsütéses reggel. Cézár is rámugrált, a kedves kiskutya, alig védelmezhettem a szép ruhámat. Mindenki a kapuig kísért, és utánam néztek, és én büszkén, tisztán, rózsásan mentem a majálisra.
Így emlékszem mindenre: így tudnám leírni az egész napot. A gyülekezést az iskolaudvarban, azt az ígéretes, terhes zsongást, mely mint a színházi zsongás az előadás előtt, mint az új könyvek friss nyomtatásszaga, ingerelte lelkem. A pajtásaimat, akik feszesek és furcsák voltak, kimosdatva és új ruhában, mintha meghámozták és becsomagolták volna őket, látszott rajtuk, hogy most egy napra kimennek az iskolából az emberek közé, mint a fókák, mikor kijönnek a vízből. A tanárokat, Köbgyök Miskát, aki véres tekintélyének egész reggeli súlyával ácsorgott közöttünk. Krug Ernő tanár urat, aki a majálist rendezte: ez volt élethiúsága, évi főeseménye életének, az év egyik felében készült rá, másikon át dicsőségében sütkérezett. A lobogót, melyet édesanyám ajándékozott az intézetnek: ő volt a zászlóanya. Az indulást: de jó az, indulni! Menni a mezőkön! Az Isten napja éget, hónunk alját izzadság hűsíti, a cigány szól, holnap szünet, ki gondol a latin leckére? Megyünk.
- Nagyszerű erdő ez! - kiáltott Révi Pista, aki még Verne-könyveket olvasott és mindig polipokról meg búvárharangokról beszélt. - Ilyenekben lesnek a cowboyok.
Leírnám az egész majálist, a játékokat, volt ám bögretörés! És kötélhúzás! És zsákfutás! Hogy ügyetlenkedett a Krausz! És aztán félóráig iparkodott az ügyetlenségét helyrehozni. Sőt Kákay Náci tanár úr, akinek pedagógiai elve volt "a gyermek játékaiba vegyülni", maga is szétütött egy köcsögöt. Én ügyes voltam mindenben és boldog, egy nagy boldogság apró részese: odaadó lelkem szinte beleveszett a játszó zsivajba. Gyermeken gyakran megesik, hogy nem érzi magát. Néha, pajtásaim közt ülve a padban, eltűnődtem, miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos kis testhez? Miért nem a szomszédoméhoz? - De most, nem gondolva semmit, boldogan olvadt lelkem a sokaság lelkébe.
Boldog, boldog nap volt. És ezen a napon kellett megtudnom mindent!
Miért vetélkedtem Hódi Karcsival mindig tüntetően meg Fazekassal a játékokon? Mintha magamnak akarnám bebizonyítani, hogy én vagyok a különb. Pedig úgyis én voltam.
Mit vétettek nekem? Miért gyűlöltem őket akaratlan?
Két emlékeztető, durva folt volt ez a két arc a szemeimben, két hely a gyönyörű képen, ahol lehullt a festék és kilátszott a meztelen vászon.
Ezen a napon kellett megtudnom mindent.
Ebédnél ültünk, zsúfolva a hosszú lócákon, kellemes szél jött a nagy melegben, ingott az áttört aranyszőnyeg, egy-egy akáclevél sodródott tányérunkra. Leves után egyszercsak valaki elkiáltá magát:
- Éljen Krug tanár úr!
- Éljen! - röpült ki egyszerre négyszáz fiú-torokból, mint a rabmadár a kalitkából, mint ahogy egy egész madársereg felcsap a levegőbe, hirtelen, gyorsan, magasan. Végeérhetetlen, süketítő éljen volt: az idegesebbek fülük-befogva ordítottak, a fák gallyai rezegtek bele, a tanárok nevettek és bosszankodtak.
Krug közöttünk járt, felvigyázott az ebédre.
- Lám, ugye, milyen népszerű vagyok? - szólt nevetve Darvashoz, de azért örült a tüntetésnek.
A hang azonban nem fogyott, rohamokban szakadt ki, minden fogás után más és más nevek kerültek a sorra.
- Éljen Darvas tanár úr!
- Éljen Cserey tanár úr!
- Éljen Kákay tanár úr!
Mindenkinek kijutott. Egyiket csak félénken, szerényen ünnepelték, másikat gúnyos viharossággal. Mikor Kákay nevére került a sor, zengett az egész erdő irgalmatlan.
- Hagyjátok, fiúk, hagyjátok! - legyingetett Náci a kezével.
De mi nem hagytuk. És az igazgató nyugtalanul tekintgetett le a vendéglő verandájáról. Ott ápolta érzékeny tekintélyét a vén mandzsettarázó, a néhány vendég közt, akik mint szülők, notabilitások, az iskola barátai, megjelentek a társebéden. Megláttam ott az én apámat is. Licskó járásbíró, aki már egész délelőtt itt poharazott, egy követhetetlen vadászanekdotát adott elő, mind feljebb emelve rekedt ordítását, hogy az éljeneken áthallassék.
- Te - mondta fülembe a szomszédom, a Révi Pista. - Nézd azt az embert, aki ott ül a Licskó mellett.
- A harmadik folt! - lövellt egyszerre a lelkembe, amint odanéztem.
Erős, nagy ember volt. Kuszált, barna Kossuth-szakáll, furcsán vibráló acélkék szemek. Szürke vászonnadrág volt rajta és zubbony, mellény nem, ahelyett puha, széles, ráncos, fekete selyemöv, körülcsavarva a derekán. Az inge galléra szélesen kihajtva, alatta sötét, rojtos nyakkendő lógott.
- Tudod, hogy ez egy yankee? - magyarázta Révi Pista, a legnagyobb érdekkel. - Ez sokáig volt Amerikában, tud angolul, mérnök volt, úgy hívják, hogy Kincses. Csak nemrég jött haza, a Nagy Sóstó Városban volt, a Great Salt Lake Cityben.
- Grét Szalt Lék Szitti - igazítottam helyre a kiejtését.
Nagy nehezen elnémult a lárma, Kriegler, a nyolcadikos eminens kiállt a veranda elé, s egy ügyetlen dikcióba fogott.
Néztem, néztem folyton az amerikajárt mérnököt. Nem bírtam a szemem levenni róla. Sejtettem már akkor, hogy most kezdődik valami? - egész életemnek kínszenvedése? - Alig. De ez az arc... Láttam már valahol? Erre az arcra határozottan emlékeztem.
Legkisebb koromtól nagy hatással voltak rám az arcok. Ma is szinte közvetlenül vélem látni bennük a lelket, az ember és az arca egy előttem. De mint ez az arc, olyan hatást még nem tett rám emberarc (a tiedet kivéve, gyönyörű Etelka, de szabad-e a tiedet evvel egy lapon említeni?). Ez a megdöbbentően ismerős sötétkék férfiszem... Összerezzentem, amint egyszer véletlen rámnézett, mintha tanárom volna, és én tilosban járnék. És mintha ezer meg ezer sötét emlék tolongana fejemben, a sötétből, mélyből, efelé a szem felé tolulnak, ez a szem hívja őket, hívja, fényre hívja ezt a keserű sereget...
Valami csodás nagy valóság-képe volt az egész embernek. A veranda tetejéről lehulló napfény éles vonala a lábszárát metszette el oldalt, a feje árnyban volt. Csöppet sem elegáns: gyűrött volt és poros. Az inge egy helyütt hanyagul nyitva, némely mozdulatnál kilátszott a melle. Az arcában vadságot éreztem, valami mesteremberszerű durvaságot. a tekintetében volt valami ébresztő. Az egész többi mulatság mámornak és kedves álomnak tűnt fel, amint őt néztem. Figyelni se tudtam másra. A gyerekek csevegtek. Kriegler szónokolt. A direktor felelt. Nem hallottam.
Felrezzentem. Háromszor éljen! A cigány tust húzott.
Vajon ismerek valakit, aki hasonló ehhez az emberhez? Nem, nem, őt magát ismerem.
Milyen bolondság! Honnan? Most jött haza Amerikából - a Nagy Sóstó mellől.
Csönd! Az apám beszélt. A vendégek nevében mondott tósztot, szépen, tisztán, úri kedvességgel. Akárkivel szól, valami leereszkedő van mindig a hangjában és mégsem sértő, kellemetlen soha, inkább megtisztelő. Igazi magyar úr: komoly vidámság, nyílt szem, csinos szürke körszakáll, ízléses és gondos öltözet. Okos, józan, pompás emberismerő. Mindig úgy tűnt fel előttem, mint egy ideál. És most - egyszerre csodálatosnak tetszett, hogy ő az én apám. Mintha álmodnám, hogy ilyen művelt, szép, előkelő és gazdag embernek vagyok a fia.
És nehezek voltak a szemeim. A sör tette-e? A bő evés? A hosszú ülés? Végre szétoszoltunk. Az apám magához intett:
- Hogy mulatsz?
- Jól.
És menekültem már: menekültem a verandáról. Féltem, valósággal féltem - attól az embertől. Az én félórám következett a pénztárnál, Révi Pistával siettünk le a sötét fasorban, hol már aggatták a lampionokat.
- Te! - mondta Révi Pista. - Tudod, hogy a Nagy Sóstó Várost másképp Új Jeruzsálemnek is hívják?
Nem feleltem, mire Pista úr magyarázni kezdett:
- Ott vannak a mormonok. Tudod, hogy a három főigazgatónak összesen nyolcvankét felesége is van?
Megint néma voltam. De ő nem nyugodott, míg mindent el nem mond, amit a mormonokról tudott:
- Tudod, hogy a mormonok sokag harcoltak az indiánokkal? Pedig az indiánok rokonainak tartják magukat.
Elgondolkozva folytatta:
- Szeretném tudni, a Kincses mérnök látott-e indiánt?
- Hiszen az indiánok már jóformán kihaltak - vetettem közbe.
- De arrafelé még vannak - erősítette Pista, azután új témába kezdett. - Kíváncsi vagyok, mennyit igazgathatta Kincses mérnök az óráját, míg onnan idáig ért. Ott akkor van reggel, mikor nálunk este.
- Azt ki tudnám számítani - feleltem. - Persze, hogy pontos legyen, ismerni kellene a földrajzi szélességet és hosszúságot.
Miért oly éles minden szó, minden kép bennem erről a napról? A pénztári félóra... Diadalkapu lengett a szellőben, a gallyból kirakott magyar címer hullott. Puhafa, pántlika, lomb és lobogó! A kis pénztárasztal ingott az egyenetlen földön, csöngve düledeztek a pénzek tornyai.
- Nos, hogy állunk? - jött érdeklődni Krug tanár úr.
A csinos, szőke Májer, aki bizonnyal minden görög-latin szótárt ma éjre a vasalt nadrágjára rakott, felkokárdázva, látható izgalommal leste Sárközyéket - a Sárközy Ellát. De folyton mások jöttek. Kocsi jött hajdúval: Simonffy alispán, a felesége, egy ideges, affektált hölgy és a kis Alice, széteresztett haj, kék masnik a fül mellett, fehér cipő, harisnya.
- Édesanyáék már itt vannak, igen? - kérdezte tőlem Simonffyné.
- Most - most nem érek rá gondolni semmire - ezt mondtam magamban. Majd mindjárt mihelyt lehet - mindenről gondolkozom.
Dzsizi jött, a barna Gizi, az "olaszos szépség", tizennégy esztendős, fejlett kislány, aki minden gimnazistával kacérkodott. És Szanderék, a félénk, okos Nellikével...
Aztán a tánc a füzéres pajtában, a gyermekek délutáni tánca. Pöttöm kislányok és kisfiúk járták, furcsa zavarral vagy huncut mosolygással. A termen előbb a kis párok végigsétáltak zeneszóra, a fiúk nagy grandezzával vezették az apró delnőket. Egy-egy kislány, akinek kibomlott a haja, hirtelen otthagyta a táncosát és a mamájához szaladt. Nellike egyszerre felsikoltott: egy darázs akadt a hajába. A kezemmel ügyesen kiszabadítottam a kis fenevadat. Nellike hálásan mosolygott rám. Még egy pár tourt jártunk szótalan. Szerettem táncolni, de különben nem voltam barátja a kislányoknak. Némelyiknek úgy izzadt a keze! Aztán csak ostobaságokról lehetett velük beszélni. Jobban szerettem a nagylányokat, akiket néha mohó szemekkel néztem.
Nellikét a mamájához vezetve, kisurrantam a pajtából. Szorongva léptem el a dohányfüstbe burkolt veranda előtt. Messze bolyongtam, az erdőbe, ahol már senki sem járt. Egy kis patak volt ott, tisztás, deszkabörü, leültem egy tuskón. Egyedül lenni! Gondolkodni! Kincses... Honnan ismerem én Kincsest? Miféle rossz emlékem ragadt ebbe az arcba? Álmomban...?
Miért, miért tűnik fel oly fontosnak? Mi közöm lehet hozzá? Engem csak nem érdekel Amerika miatt, mint a Révi Pistát? Félek - félek tőle... Valami sejtelem? Ó, milyen csacsiság.
Itt ezek a zöld hegyek, bársonyos pompájukban, okosak mindig és nyugodtak, mint szép öregek. Nem félnek semmitől. Nem bánnak semmit, nem bántanak semmit, bánja-e, bántja-e őket valami? És itt, alattuk - gondoltam - az apró ember, a gyerek, tele képzelődéseivel. Azt hiszi, ő a világ közepe. Őt minden bántja, vele minden összefügg. Kisebb koromban, ha lámpák verőfényeit láttam futkosni az ablakokon, azt hittem a Mikulás jár ott és figyel: hogyan viselem magam? Ha éjjel felnyitottam a szemem és fehér öltönydarab csüngött a fogasról: az szellem volt, rám lesett. Emlékszem, egy darabig Budapesten laktunk, a Stáció utcában, egy régi, egyemeletes ház földszintjén, az emeleten egy gazdag özvegyasszony lakott, akinek a szuterénben volt a konyhája, liften szállították fel az ételeket. A lift a mi gyerekszobánkon járt keresztül, egy négyszögletes falkiemelkedésbe volt befalazva. Étkezés idején ebből a falrejtekből furcsa dörömbölés és csuszamlás zaja hallatszott. Megdöbbenve hallgattam, és senkitől se mertem megkérdezni, mi az. Azt hittem, hogy az valami szégyellni való, titkos és borzasztó dolog, és nem szabad soha beszélni róla.
Mindig olyan fantáziáim voltak, mint az asztalosműhellyel is. Mindig valami kettősséget éreztem magamban, a vidám és kedves gyermeket egy másik is kísérte, láthatatlanul mögöttem járt, és mikor a tükörbe néztem, a fülembe súgta:
- Ne higyj ennek a szép fiúnak! Ez nem te vagy, ez eltakar téged. Emögött keressed magadat, keress engem!
És néha a legpompásabb mulatságok és gyönyörűségek között a fülembe súgta:
- Ne higyj nekik! Csak álmodod őket!
Mert az egész világ egy kép volt nekem, egy gyönyörű kép, és sokszor arra gondoltam, hogy talán csak álomkép az egész, és gyermekkorom könnyű, sima folyásával, akadálytalan boldogságával valóban olyan volt, mint egy álom. Egy kicsit önkéntelen, mindig féltem az ébredéstől. Olykor, ha valami nagyon csúnyát vagy rosszat láttam, úgy tűnt föl egy pillanatra, hogy most, most fogok felébredni abból a szép álomból. Az is sokszor történt, hogy egy-egy hangulatot, helyzetet hirtelen ismerősnek éreztem, mintha álomban vagy valami születés előtti életben már átéltem volna. De azt mondják, ilyesmit mindenki szokott érezni.
- Eh, bizonyára természetes oka van ennek az egész ostobaságnak - gondoltam ásítva -, talán valamikor kisgyerekkoromban láttam a mestert - valakit, aki hasonlíthatott Kincseshez, és talán nagyon féltem tőle, mint kisgyerek, és ez a mély benyomás ébredt fel most újra.
Észre se vettem, hogy Kincsesről folyton mint mesterről gondolkoztam, fogalmam se volt, miért illett rá mindjárt ez a szó.
- És ez a mély benyomás ébredt fel most újra - ismételtem magamban gépiesen, és szinte öntudatlanul leheveredtem a gyepre, és elnehezült a szemem. Kinn elborult a nap, fülledt volt.
- És ez a mély benyomás ébredt fel most újra - járt az eszemben, mint egy csomó értelmetlen szó. Behunytam a szememet, lassanként nagyon melegem lett - és ekkor történt az első különös dolog, amivel akkor persze nem sokat gondoltam, mert azt hittem, csak álom.
Valaki megrúgott.
Éspedig egy meztelen láb rúgott rajtam egyet, éreztem, és ami a legfurcsább, semmi különöset se találtam benne. Felnyitottam a szememet: egészen sötét volt, és ezt is akkor egész természetesnek vettem.
Csak egy pillanatig tartott az egész.
Egy esőcsepp hullott az arcomra, felugrottam.
- Hű, eső lesz, szaladok.