Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Móricz Zsigmond: Nemezis

Móricz Zsigmond: Nemezis
VII.

A toronyban megszólalt a harang. Péter szórakozottan ment a járdán, s a hirtelen fölkongó búgás úgy hatott rá, mintha hátulról támadna. Fel kellett néznie a toronyra, hogy a tudásával parancsolja a hallására, hogy csakugyan elölről jön az a harangzúgás, a kálvinista torony felől.

Két úr jött szembe vele.

- Á, alázatos szolgája - köszönt a tanfelügyelőnek, akivel már többször volt együtt vacsora utáni borozáson a vendéglőben, s bosszantotta, hogy a nagy hasas ember, aki agglegény is volt, még mindig nem szólította fel a tegezésre, pedig nála nem idősebb fiatal tanárokkal tegeződött.

- Van szerencsém - mondta a tanfelügyelő, s vastag, puha kezével megfogta Péter sovány hideg ujjait.

- Megint itt méltóztatik lenni?... Szervusz - tette hozzá a piros arcú elegáns kis tanítóképezdei tanárnak, s ezzel is kezet fogott.

- Igen, kérem, a kötelesség - s elmosolyodott széles arcában. - Különben kérem, szeretem is ezt a várost. Az Alföld egyik legtipikusabb helye, kérem. Egy jót olvastam egyszer róla, de nagyon is illik rá. A múlt század elején, kérem, azt írja róla egy leíró, sajnos nem emlékszem ki, pedig neves ember, alighanem Fényes Elek, hogy: "ha a házakat közelebb építenék egymáshoz, egészen városias jellege lenne." Heh, heh.

Göcögve nevetett és fölemelkedett a lapos város fölé, mint egy előkelő idegen.

A fiatal tanár mosolyogva, szapora szóval avatkozott bele.

- Tény kérem, nagyon illik rá. Ma is olyan ez a város, könyörgöm, tisztára olyan. Az imént kérdezte a tanfelügyelő úr, hogy mi újság. Mondom, nem tudunk mást mondani, csak amit az öreg Borcsok bácsi mondott, aszongya, hogy: az az újság, hogy az ugorka vége azelőtt hegyes volt, most meg gömbölyű lett.

- Nagyon jó.

Nevettek, kezeltek, elváltak.

Péter egyszer-kétszer még felmosolygott a vicceken, aztán visszasüppedt szürke apátiájába. Mikor az "Arany bárány" három kőlépcsőjén felment, észrevette, hogy nincs semmi étvágya, de azért felment, mit is csináljon? A törvényszéken elvégezte a dolgát...

A vendéglős udvariasan köszönt, s ez jólesett neki.

- Alászolgája, doktor úr - s kinyitotta előtte a sötét kávéházból a világosabb étterembe nyíló ajtót, s azt mindjárt nyitva is hagyta. Az abonens urak igen pontosak, jönnek azonnal.

Péter kullogva ment az asztalához. Második az ablaktól. Levetette a télikabátját, s leült a falhoz.

Érezte, hogy nagyon rossz bőrben van. Belenézett a szemközti falon a tükörbe, s örömmel, megnyugodva látta, hogy egészen ki van aszalódva. A bőre viaszsárga, a szeme alatt mélyebb árnyék, ahogy lenézett a saját orrára, a bőrben fehéres pontokat látott.

- Levest!

- Fehérlevest reszelt tésztával, vagy burgonyalevest?

- Húslevest.

A hosszú, esetlen pincér elsietett.

- Három deci vörösbor - vetette oda a gyereknek.

Ez jó, ez még jó, hogy az ember parancsolhat valakinek. Ezért jobb vendéglőben étkezni, mint háznál, mert ott csak udvariaskodni kell... Az abroszon ott voltak a tegnapi paradicsommártás foltjai. No, holnap már csütörtök lesz, tiszta terítéket kapunk... Idegesen fordította el a szemét a fehér, arannyal szegett falburkolatra.

- Alászolgája! - köszönt oda a belépő, önálló hatáskörrel felruházott járásbírósági jegyzőnek. Holnap tárgyalása lesz vele, s meg volt nyugodva, hogy a kellő szívélyességgel fogadta a köszönését. Aztán elnézte a kiülő, rákszemű, kopaszodó, sovány fiatal férfit, aki az akták tanulmányozása közben úgy hozzászokott a cvikkeres nézéshez, hogy az asztalon is olyan szimatolva szaglászott körül, mintha a zsírpecsétek közt elveszett aktát, vagy elsikkadt okozatokat nyomozna.

Aztán meglátta, hogy hozzák a levesét. Kitörülte a tányért a szalvétával, s egyben le is mondott mindjárt a kényesebb kívánnivalókról. Belemártotta a nehéz pakfon-kanalat a kövér zsírszagú húslevesbe.

- Tökfőzelék feltéttel.

- Sertés vagy borjúszelettel?

- Borjú...

- Igenis.

A pincér előkelő volt és diszkrét, de annyira piszkos, hogy az embernek be kellett hunynia a szemét, különben elment az étvágya.

Péter nagyot sóhajtott. Már maga sem tudta miért, de az elmúlt héten nagyon hozzászokott a sóhajtásszerű mély lélegzetvételekhez.

- Á, szervusz, szervusz - örült meg a barátjának, aki néhány nap óta nem volt a városban. Vidéken volt elfoglalva valami parcellázással. Örült, hogy meglátta, amint belépett vastagon, barnán, borotválatlanul, s eltakarta a nyitott kávéházi ajtón túl a piacot az ablaknyílásban.

- No, csakhogy már látlak, öregem, csakhogy látlak.

Kezet fogtak, s megrázogatta a jóvérű fiú vaskos kezét, mint egy jólelkű medve mancsát, s a széket is megmozdította, hogy szolgáljon a barátjának.

Ez kényelmesen rakta le a kabátját, kalapját s leült. Akkor kivette a zsebkendőjét, s hosszan fúvogatta az orrát.

- Náthás vagy, öregem, náthás! - s megsimította a nagy fiú vállát.

- Nem én. Hát te hogy vagy?

Péter elhúzta a vállát.

- Mérgesen, bosszúsan.

- Na?... Krumplilevest.

- Ezeknek az öregeknek már ki kellene tekerni a nyakát. Igaza van Ignotusnak, hogy a múltat agyon kell verni.

- Na.

- Olvasod a Világ-ban a cikkeit.

- Én nem olvasom a Világ-ot.

- Kár. Mióta Ignotus ír bele, kitűnő lap, de az is igaz, hogy ezek a vén salabakterek minden haladásnak a kerékkötői. Képzeld, ma is ennek az istenadta Sternnek az ügyében - már örültem, hogy az öreg Dolmánygombot egy kicsit a sarokba szorítom -, hát tizenegykor jön a segédje, hogy ha el nem napolom a pert, hát kidobat a kaszinóból.

- És?

- Hát mi vagyok én? Vértanú? Elhalasztottam.

- Hhh.

- Mit csináljon az ember... De megállj, lesz még a kutyára dér... Az istenit, hogy ilyen csizmadiáknak kell a vezető állásokban...

A vastag barát bólogatott és nevetett.

- Te. Tudod, kivel találkoztam?

- Kivel?

- Az öreggel. A doktor Penecillussal. Az apósoddal.

Péter befakult s elkomolyodott.

- Nekem nem apósom.

- Hát, annak kívántad.

- Á, nem való nekem a házasság.

- Miért?

- Nem vagyok hozzá eléggé, hogy mondjam: elég romlott.

- Mi?

- Hát nézd... én a dolgot végiggondoltam...

Elhallgatott, s bevonta szárnyait. Annyira kiélte már magában az egész dolgot, tíz nap óta alig volt más gondolata, hogy félt újrakezdeni. Annyiszor elhatározta magában, hogy senkinek a világon nem szól róla, még magának a barátjának sem, hogy érezte, hogy most már nincs más hátra, mint mindent leplezetlenül elmondani.

Habozó volt és téveteg, a szája szélét harapdálta és összevonta a homlokát.

- Nézd, kérlek szépen. Én ezt a dolgot végiggondoltam... Kinek való a házasság?... Az is egyéni szükséglet... Az egy materiális kielégítése bizonyos emberi, mondhatnám társadalmi szükségletnek... sablonos külső formák által megszabott kielégítése, mintha például enni nem volna másképp szabad, csak egy bizonyos szertartás előírása szerint... Ebben a mai házasságban két elem van, mint a vallásunkban. A hívőknek és a hitetleneknek a lelki tartalma ma már igen össze van keveredve... A házasság fogalma a törvénnyé tett hazugságnak és a szentté avatott képmutatásnak a gyűjtője. Egy ilyen házasságra nekem nincs szükségem. Nekem arra a másik házasságra lenne szükségem, amelyik még csak a távoli jövő zenéje: a teljesen független, egymásnak lelki és testi tartalmukban egészen megfelelő, szabad, különnemű két egyénnek személyes szövetségére... No, de kérlek, egy ilyen nőt hol kapok én... Már ebben a rövid életben, amelyik nekem adva van, ezek közt a szerencsétlen anyagi viszonyok között, amelyek közt nekem élnem kell egy életen át... Mert ugye arról alig lehet szó, hogy én valaha kiszabaduljak a kisváros nyomott levegőjéből... Hát ha még Pestre megyek is, mit csinálok. Sem szónoki képességeim nincsenek, hogy a politikai pályán egzisztenciát teremtsek magamnak, sem elég alkalmazkodó tehetségem, hogy másoknak a tollai közé be tudjam magam csempészni, hogy valahogy felhízzak, mint élősdi, valakinek a vérén... Sem elég kiváló karakter és tehetség nem vagyok, hogy akármiféle téren is rendkívüli és szenzációs sikert érjek el... Hát, szóval, nincs más hátra, mint hogy idehaza maradok ebben a kis pátriában, ahol tényleg kaptam annyi örökséget az apámtól, nagyapámtól, aki ide bevándorolt, hogy itt ismernek, tudják, ki vagyok, itt könnyebben megy egy kis stréberkedésecske is... Szóval, én míg élek, mindig helybeli kis fiskális maradok... Egy kicsit lenézett, vagy megnézett fiskálisocska, aki sose fog beszokni a nyárspolgárok közé, mindig lesznek bogarai... Hát nézd kérlek, mit várhatok én a házasságtól... Ezek a lányok... Ezek a nők, akik itt vannak, itt nőnek fel, ezeknek nincs alkalmuk rá, hogy csak egy irányban is felnyíljék a lelkük... Ezek a régi, a patriarchátus légkörében nőnek, a monogámia ideológiáját szívják be csecsemőkortól kezdve... Ezek engem nemcsak meg nem értenek, de ezek már nem is mehetnek keresztül egy olyan iskolán, még talán hosszú évszázadokig, amelyben valami természetest, újat, valami magukból jövő egész, szabad igazságot kaphatnának... El vagyok szánva rá, hogy becstelen kis nőkkel kell harcolnom, már akármelyiket választom is. Hacsak valami egészen kiváló, ah, még magamnál is kiválóbb szabad szellemmel, egy véletlenül termő igaz lélekkel nem hoz össze a sors... De kérlek, nézz körül, olyan életbe menni bele, amilyet egyáltalán itt az emberek élnek... Itt van, látod, doktor Bence. Kiélt férj, türelmes feleség... Boldogok. Mindenük van, pénzük, tekintély, sok rokon és előkelő rokonok, az egész alacsonyabb vagyonú, társadalmi helyzetű nép irigyük. Hát még boldogok se legyenek?... "Édesem,... édeském..." Mit kezdenék én ma egy ilyen házassággal? Mert abban a percben, mikor megszűnt a szerelem, a vak érzékiség mindent elsöprő dühe egyedüli irányadó lenni a párválasztásban, abban a percben üzleti tárggyá válik az ember, akinek éppen úgy tudnia kell, mije van, mint egy színésznek, aki egyenként kell, hogy ismerje az összes testi és lelki képességeinek használhatósági és eladhatósági értékét... Látod, a zsidók, azok sokkal okosabbak nálunk, azért is haladnak fajilag olyan nyugodt, egyenletes tempóval előre. Azok egy reális és élő életet élnek. Nem ilyen keresztény hipokritaságot, amely minden degeneráltságnak legfőbb szülője. Hiszen nálunk is üzlet a házasság, de be nem vallott és holmi szépnek elfogadott álnok formák alá takart üzlet, és így minden lelki fertőzöttségnek melegágya. És a zsidóknál is éppen úgy kiélheti magát érzéki dühökben is az egyén, de csak az egyén, mert a faj, az egy racionális, egy...

A városi jegyző kutyája a lábuk alá futott, és körülszagolta a cipőjüket.

- Hektor, Hektor! - szólt rá Péter s megveregette a nykát. - Látod, öregem, ha egy olyan természetes, őszinte, egy ilyen becsületes emberiségű nőt találnék, mint ez a kutya, hasrafeküdnék előtte és lenyelném a hangomat...

Összevonta a szemét és elhallgatott.

- Azazhogy bolond vagyok, mint mindig. Mindjárt szertelenségekbe ugrok. Ez a bajom, ezért nem bírok előrehaladni is... Ellovagolom magamat... Mit is csinálnék én egy ilyen nővel... - s erősen megnézte a kutyát -, hiszen én is abban az ősi házasságszellemben nőttem fel... és akármennyire is felnyílt a szemem, meg a szám, mégis bizonyos, hogy nem bírnék az elméletem nívójára emelkedni, mint gyakorlati ember... Mit csinálnék én akkor, ha a feleségem ennek a becsületes barátunknak az egyszerűségével intézné el szerelmi ügyeit... Mert én tudom, hogy én minden éjjel a legszebb álmokat fogom álmodni, amiről a feleségemnek nyilván nem szólok. De ő is éppen úgy álmodik a mellettem levő nyoszolyán... És ő se szól róla, ha felvirradunk... És barátom, jól teszi, hogy nem szól, mert ha még be is vallja... Vagy ha rájövök... Ne csámcsogj, kérlek...

A barátja rábámult.

- No - mordult meg bosszúsan -, már te is le akarsz szoktatni!... Nem is esik jól az étel, ha nem csámcsogok... Emiatt halasztom a házasságomat, már egy esztendeje, mert Esztike a fejébe vette, hogy leszoktat a csámcsogásról. Mikor az nekem jólesik.

Péter egészen kijött a hangulatából, elmúlt a patetikus sodra, és józanra váltan törülte meg homlokát, melyet hideg, vékony verejték lepett el, mint a haldoklóét. Most fellélegzett és engesztelve nézett a barátjára. Még nem mondta el a szókieresztési szükségletének akkora bőségét, hogy szüksége ne lett volna ma tovább a barátjára, hát békítette, hát komiszkodott vele.

- Jó, jó, öregem, látom, hogy valamiben mégis hasonlítasz, ehhez a derék, hűséges, komoly, jó öreg Hektorhoz.

- Miben? - mondta a barát ártatlanul.

- Abban öregem, hogy mind a ketten állatok vagytok.

Haházva nevetett, s kicsit drukkolva leste a buta vicce hatását. De az öreg nem vette fel.

- Marha vagy, jó hogy vízviccet nem mondasz.

- Ajaj... Mert nagyon vékonyan vagyok a filozófiával, ögye mög a föne... Ej, barátom... aki keresztülment az életének azon az utolsó szerelmi válságán, amin én... Az már nem cinikus többé, hanem mindjárt künosz. Künosz azt jelenti, kutya. Görögül. Ha jól emlékszem...

- Az öreg Penecillus doktor panaszkodott, hogy egyszercsak rádjött a bolondéria, felugrottál és elszaladtál, és már van egy hete, feléjük se mentél. Nem kell azt úgy felvenni, aszongya, ha egy szeleburdi kislány felborítja a sakktáblát...

- Hahha! - kacagott fel Péter, úgyhogy a túlsó asztaloktól is mindenki idenézett a sikoltáshoz hasonló keserű kacagásra. - A sakktáblát!... Hát ahhoz mit szóljon egy szerelmes fiatalember, ha barátom, olyan áhítattal megy a lányhoz, hogy, mit mondjak neked, nem meri megcsókolni, mert attól fél, hogy profanizálja a tiszta csókkal az ideált, a magasztos senkit, a virágnak a gyönge festékét, a brutális életnek a könnyű hangulatát, és tíz perc múlva a szeleburdi kislányt azon kapta rajta, hogy egy úr a zongora mögött a...

- Ahhoz barátom! Ahhoz mit szóljak!...

A barát kimeredt szemmel bámult rá, mintha tűz lobbant volna fel előtte.

- Ne beszélj - mondta befúlt hangon.

- Becsület istenemre...

S hogy látta, milyen hitetlen arccal néz rá a barátja, odahajolt hozzá:

- Kérlek, a tulajdon szememmel láttam. Így, mint most téged. Felállok, odalépek az ajtóhoz, és látom, kérlek, hogy a zongora mögött a professzor a... becsületszavamra mondom neked.

Olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett az ajka suttogását hallani. A szeme kimeredt és véreres lett. Az arca kéjesen vonaglott, s a nyálát minden pillanatban vissza kellett nyelnie. Nem látott és nem hallott, csak mechanikusan dobta ki magából a szavakat, fizikai kéjérzést érzett, hogy őszintén, szók válogatása nélkül elmondta.

A barát barna bőre alatt kivörösödött a forró vértől.

- Érdekes.

- Bizony az, érdekes. Megmondta Hamlet mester, hogy több érdekes van földön és égen, mintsem bölcselmetek felfújni képes.

Bólogatott fényes hajú, szőke fejével, s a barátja elnézte, milyen suta egy alak ez az ember, igazán alig érdemes vele, mint emberrel foglalkozni...

Meg is mondta.

- Barátom, nagyon sajnállak...

- Mit sajnálsz rajtam - mondta Péter, aki nem érezte, hogy a barátja most egyszer akart őszinte lenni hozzá, most is elhallgatta az őszinte szót... - Sajnáld a kislányt. Képzelem, hogy mossák most annak a fejét az anyja, meg az a pfuj nénje. A Böske! A mámi!... Uhh, de utálom... Nem hiszed el, de majdnem megfogott, a szívem csücskébe kapaszkodott egy percben, és majdnem ottragadt... Komolyan, csak az isten őrzött, hogy ma el nem vagyok jegyezve vele... Az igazat megvallva, nem is volna rossz... Az embernek volna egy otthona, nem kellene ezt a büdös kosztot rágni... komolyan, én azt hiszem, ez a Stuller direkt dögöket vágat a számunkra, egész határozottan... Pedig az tud főzni. Jól jár vele, aki elveszi... És az nem egy tragikus nő, amellett meg lehet szépíteni a házaséletet egy kis kiruccanásokkal, az nem bánja... És megbízható... Az nem olyan temperamentumú, hogy ha egyszer asszony lesz, még külön gyönyörökre akarjon vadászni. Nem, az kéztől várja s megelégszik azzal, amit kap... Csak sovány.

- Majd meghízik, ha asszony lesz.

- Azt tudom, hogy akkor meg... - nevette el magát Péter. - De sovány a hozományocska. Öt gyerek közt barátom, egy házat elosztani, az kunszt. Köszönöm... Ha egyetlen lány volna, nem mondom... Még ha ketten volnának is... A Valériával, a kis Valériácskával... Barátom, az sógornőnek nem is volna rossz... Az megfűszerezné a sógornői viszonyt... Ej, pedig barátom, a fene egye meg... nézz rám... Ugye ledöglöttem... Legalább tizenkét kilót leszedett rólam ez a "szerelmi bánat"... Hogy adja ő nekem ezt valaha vissza... De ha meggebedek is, még vissza kell adnia...

A szeme szikrázott s a fogát csikorgatta.

- Így a, barátom, így... Így viccelt engem gyomron a sors...

Hátradőlt a székén. Belebámult a levegőbe és nagyot hallgatott. A barátja emésztett és kissé könnyitatta szemmel arra gondolt, amiről Péter mesélt. Fel-felrohant a vére az agyába, s az idegenből kapott idea, az Eszme megkezdte a munkáját, ahogy a műtrágya átjárja a földet, s alkalmassá teszi a kiélt alföldi talajt új, egzotikus, buja növények nevelésére. Előbb a kis Valit próbálta elképzelni abban a helyzetben, aztán Esztikéjére gondolt... Nem, az Esztike hűvös, korrekt, tisztességes lénye, nem, amellett teljesen ki van zárva az ilyen... az ilyesmi... Eh! Már nem lehet várni az esküvőre... Még ma kijelenti, hogy nem vár tovább...

A szemét lehunyta, s cigarettát vett ki a tárcájából.

Mikor a szájába vette, szórakozottságán megijedve kínálta meg Pétert.

Péter meg volt sértve, s ellenségesen rázta meg a fejét. Nem kell. Hanem a pincérre szólt rá.

- Adjon egy szivart!

- Igen kérem, főnök úr, van a főnök úrnak szivarja?

A főnök odasietett, s a zsebéből elővette a saját szivartárcáját.

- Parancsoljon doktor úr, egy jó szivart, doktor úr.

Péter kiválasztott egyet.

- Mondja, Stuller úr, miért nem csinál maga egy jó mozit?

- Mozit?

- Ne ilyen vacak mozit, mint ez a Breueré. Hanem egy tisztességeset. Nézze, a sógorának van egy motorja, az télen úgyse dolgozik...

- Mond valamit a doktor úr. Erről lehetne beszélni.

A barát felállott, odanyújtotta a kezét neki.

- Hát szervusz.

- Szervusz öregem, szervusz.

Péter fölényesen, hidegen, gyorsan rázta meg a barátja kezét, s már érezte, hogy vége a barátságuknak. Mindig gyűlölni fogja ezt az embert, aki nem érdemli meg, hogy így kipakolta előtte magát. Az ember mégis legszívesebben ki nem állhatja azt, aki látta egyszer a szennyesét. Tüntetően mosolyogva nézett hát Stullerre, aki felvont szemöldökkel állott előtte.

A vendéglő már ürült, s odaát a kávéházban zsibongás, lárma kezdődött. Az öreg Baum átszólott a vendéglősnek:

- No, nem jössz dominózni?

- Mindjárt, mindjárt, csak... megengedi a doktor úr? - s letelepedett a Péter asztalához. - Mond valamit, mond valamit...

Péter leütötte a szivarjának első kis hamvát, a feketekávéba, s belemerült, mint az úszó, az élet piszkos vizébe...

(Vége.)