Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Kis-Komárom hóharmatos síkjának fakó hideg vagdalkozásában recsegősre meredt sátorvárosa fölött trombitaszótól borzadt az áttetsző, fagyos hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha fehér alakok villantak talpra az arc alatt zúzmara-szakállt nevelt takarókból, s sziszegő káromkodással menekültek sisak, mellvas vattás bélésébe. Kint lámpák lötyögtek szerte bóbiskolva, hajlott vállú ember gyűrűben sírt, pattogott a fekete katlan-aljakat nyaldosó tűz, bamba botosok topogtak ide-oda, s a nyugati ég pállott feketesége előtt fehér pontocskák hullongtak sűrű összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget tartó szalmacsomót, forró víz lottyant a földbe fagyott sátorkarókra, szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett, oldalba kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zúdult neki a húszezer ember a gömbölyű hullámokba fagyott fehér tengert játszó mezőnek. A zajfogó hólepel fölött ezer és ezer kis párafelhő lebbent, s a nagy csöndben csodálatosan érthetővé tisztult az emberi hang.
Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tűnt a dombtetőre kapott előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött megvonuló kis Berzence. Ostromos ölelésnek szakadozva, nyúlva hömpölygött lefelé a had, de a lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem felelt, s a kis erőd falva flegmatikusan pipázta tovább a holttest-színű égbe oszló sok, kis, békés, fehér füst kacskaringóját, csak a falu jegén csúszkáló, féllábra kötött fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tűntek el nyomtalanul, s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve gyulladtak ki itt is, ott is, kúszva, rohanva, egyenként, csapatostul igyekezett a meglepett paraszt a palánk felé, az éhes dúlókat földre boruló aggastyánok, banyák, rívó porontyok s a legdrágábbat menteni akaró fejetlen menekülés nyitotta almáriumok, ládák dús zsákmánya várta és tétova, bőgő, bégető, röfögő csordafoltok vonultak a biztató pikák előtt a hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán puskaropogással köszörülte torkát a hívatlan vendégeknek gorombább válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő tábor fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt hórihorgas colubrinák s a kurta nyakú cannonok, ijedten hallgatott el, s a fagyos fehérség fölött meglebbent megadás zászlaja.
Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel fogadta Zrínyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kíséretét. Hiába tunya a várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába világbíró a török császár hatalma, hiába köti magasra kelése kerekét Montecuccoli kicsinyes bosszúja, a Holnap döntő szava az övé lesz! Berzence után Babócsa, Pécs, a nagy híd s aztán Kanizsa! Ejh! Nem ökle, pika-erdő ellen vakmerészségben feszülő melle, Köprüli tatárnyilas karácsonyi ajándékát Murába fojtó személyes bátorsága, de hadvezető elméje teremt embert, és acsarkodó sors ellenére mostan a magyar és Zrínyi nevet fölemelő új hadihelyzetet!
Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény ügetés után, már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül mocskolta az északi magaslatokról leförmedő öreg ágyúi füstjével, puskaporával a tél szűzi leplét az elbizakodott sereg. Babócsa felelt! Ohó! A nem várt ellenkezésen megvadult pattantyúsok siető puffogatásban vágták a választ. Az álmából riadozó természet morogva elégedetlenkedett, s tisztaságát féltő aggodalommal szórta a villogó füstöt dörgető környékre békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért remegő halálfélelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget kérő, fátyolos hangú zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban elcsöndesedett, s feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt... az északi, nyugati ég alját távoli tűzvészek vörhenye verte ki s nyúlongott, pirult mindig följebb és följebb, fekete, vékony pernyelepel vonta be felül a friss hóesést, s lába alatt a vacsoratüzek előtt árnyékokat dobáló tábor zúgó jókedve morajlott... Másnap megadta magát. Őrsége világgá eredt, s tárházainak kincse: árpa, kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé, dohány, hosszú-vékony puska, ágyú, kaftán, ergaváni posztó, drágaköves cselenk, szőnyeg, keresztény templomi edények, arany arabeszkkel túltömött Korán, patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi minden, Zrínyi táborát hizlalta.
Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő élet mind izgatottabb és izgatottabb lobot vetett, amint vérben, tűzön, zsákmány közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap délután nyugalmában, míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata az üresen talált Barcs fölégetésére délnek csapott, sátra éjjelében, s most, a szikrázó hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy őse lelkének kérő szava dörömbölte volna fülébe: bosszú! Nagy poémája foszlányos sorokban ütődött emlékezetébe, elképzelt s később igazzá hitt bősz párviadalok elevenedtek meg a vakító fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen Demirhám bömbölt a csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sírt a vágtatásuk alatt savanyú szagú, üszkös mocsokká szétrepedő falvak jajongó nőiben... Az a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval rakott két bokorsor között az a mélyedés az Almás patakja, s ott a torony már... a torony... igen... Sziget!
A vezér mögött lovagló urak már alig-alig bírták az iramot, mikor Zrínyi a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott:
- Urak! A török császár ellen!
S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a patak recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol a folyócska széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt, három tömzsi tagban, Sziget, Hohenlohe ágyúinak tüze villant jobbra, füstgomolya szökkent, s mire buffanása idáig hatott, láng csapott fel a fal mögül, és óvárost a belső várhoz kötő hídon zajongó tarka tolongás igyekezett beljebb és beljebb...
A tovarohanó had élén száguldó Zrínyi izgatottan forgott fejjel, derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény, zúzmarabőrű fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva... Ez már a török tábor volt, itt lehetett a főút... arra kellett Borbálának a nagy szerecsennel összeakadnia... igen, erre a főút a császár sátorához: ott a türbe!!
Alighogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrínyi parancsa csak most rikoltozott a lassan kinyúló harcvonal előtt száguldozó tisztek szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató domb tetején deszkapalánk mögül, földfalról füst görgött az égnek, s a ropogás, buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a kopjaerdőben. De felhangzott a "Jézus", ostromléták rovátkos vonala húzott a lejtőre rohanók között, s három könnyű ágyú dobálta a dübörgő füst mögött eltűnő erőd egyetlen kapuja felé kerek golyóit. A zajongó ostrom első hevében észre sem vették, hogy a kicsiny palánka hirtelen elnémult...
De Zrínyi már ihletett szótlanságban rúgtatott a dombnak, s a beszakadt kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át lova.
A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl a nyüzsgő zsákmányolás, s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe tarkaságú kaput, ablakokat ölelő fehér márványú sírkápolna köré röhögve, szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös szentségtörés. A tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond keresztül-kasul vájta csodás ölelkezésű növényzete, a színes fajansz, szűz oszlopok ellen emberi mocsok fröcsölt, puskatus, karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes patkóívét szögbe törten alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt kapu domborművű bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét befelé, ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad összevisszaságban kavargott bocskoros vandál, s szilánkokká szétvágódó halk finomságú ornamentika, csapkodó fegyveragy, portfüstölgő sok drága szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó, aranyedény.
Zrínyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát, s a szorosan összetett két elsőn előredőlve szügybe vágott fejjel pihent, lovasa elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e tán intő jelű bosszúja a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló mohamedán kegyelet ismeretlen lélektől zengő márvány ölelését.
Hosszú sóhaja domborúvá boltozta mellét, s felvetődő tekintete a kupola csúcsára tűzött aranyhímű zöld selyemzászlóba akadt. Sietve tekintett körül s:
- Hejh! Radován! - bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény felé szava.
Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok röpült a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta, s a filandera reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedékén.
A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek ügető vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra, s alighogy fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a népszerű vezér lovascsatáit, megrohanásait unó és irigylő Hohenlohe gróf sátrában, akit a bán mellé, de nem fennhatósága alá rendelt a félintézkedésekbe hagyományos szerelmű bécsi tanács, török fogoly csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva vallatás elé:
- Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! - sóhajtotta a szerémi Pécset Irem kertjéhez hasonlító öreg, s álmatag szemében kigyúlt a Béccsel vetekvő gyönyörű, ragyogó város minden pompája. - Ó, kalapos fejű királyi méltóság! Tizenhat dzsámi és mecset... a Kászim pasáé, minaretjének égbe nyúló magassága második egész Üngüruszban. A belső várban szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy torony, az élet vize áll benne... Az erkölcsös élet szívtépő hangú mesterének, Dseláleddin Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos révületben kerengnek, forognak nádfuvola hangjai mellett a tágas szemakháne puha porondján...
- Hagyd a hülyeséget! - öntötte el a harag az apró, arányos pöffetegekből összerakott arcot.
- Igen, vihar-haragú királyom!... Négy kapuja van pokolmélységű árkának vize felett... A hammam vetkező helyén szökőkút tányérja áll három bronz ökörfejen, három teknősbékaháton, s tizenkét sárkánytorok önti belőle a vizet...
- Megnyúzatlak! - kiáltott fel a rajnai vezér.
- Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! - fordította törökre a fenyegetést a tolmács.
- Elveszett Popofdsa, elveszett Brezensze...
Hohenlohe türelmetlenül ugrott föl ültéből, s a mellbe rúgott aggot sietve vonszolta kifelé a tolmács.
Harmadnap hajnalán óriási gránát pattant a pécsi külváros szomjat keltő, keserű füsttel párálló fekete üszkei közül, s hajolt világító ívben a belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros ágyúdörej felelt, s a négy hídon négy tömött hadoszlopban robbant a négy kapunak német és hajdú. A kaputornyok tüzet, golyót, követ, szurkot, forró vizet zuhatagoztak alá a kincset ígérő ostrom örömében, seb kínjában üvöltözőkre, akiknek megritkuló, összetömörülő gomolyagából törött fegyver, sisak, nagy kalap, véreresztő vonagló test zuhant, koppant az árok bíbor, fekete mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy érclapokkal fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó megrohanás, a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahúzódtak, s a vakmerő pattantyús irányította ágyúja csövét a kitisztult híd innenső fejéről a makacs rézfalnak, a siklósi kapu fölé létrák, vaskampók dűltek, koppantak a töredezett falnak, az új kapu fazsindelyes toronytetőjére lángoló koszorúk, tüzes nyilak, gránátok röpültek a lassan világosodó szürkeségben.
Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zúgásban, csattogásban, füstben remegő fal gyűrűje mögött meglapuló város aggodalmas csöndje. A Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar összenézett. A havas fejű magas, barna faházak, minaret-kopják négyszögében fehérlő kupolasapkák között, körül, előtt kanyargó, terjengő utcák, terek tisztára sepert kövei, hóbuckák között őrült futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett batyuval rakott öszvéren, kantározatlan lovon, egyik kezében apró poronttyal, másikban rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal szállingózott, suhant és sikoltozva rohanó, fátyoluk vesztett asszonyok csoportját pikaszegező tömött visszavonulásban védve özönlött a sok fehér posztó kalpagú pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető vár egyetlen kapuja felé, amelynek keskeny hídján életet mentve életen taposott. Itt hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin egy tető fölött, ott beért török paripája zuhant fejevett gazdájára, amott veszett teve himbáló ügetése bőgött, emitt gyanús, véres gomolyag csobbant a kutak mélyén, s magános holttestre tűzbe boruló kátránylepel terült. A ravaszok sötét kis udvarok gyanús helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az aggodalmasok lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a tömlők nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után kutattak a rácsos háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt, péniszt metélgettek a csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s mindenféle hulladék émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre is részegen utcafélre döglő hajdúk, németek alatt.
De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai között havas göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot tervező ágyúi alá, hogy a fal szintjét elérje, s Zrínyi ötezer lovas élén elvágtatott délnek...
...mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain, csonkult bástyáján vértó, holttest-halom, füstölgő üszök s előtte jó mérföld hosszan az óriási híd tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi cölöpjeire, jégtorlaszos víz kátrányos ladikjaira támaszkodva, középen hidas fapavilonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett, háromszoros enyhe barna tölgyfaút s a simára gyalult oszlopok, deszkák egymásba eresztett tudós, nemes rendjén szögletes lámpafejek szabályos közökben összehajlóvá csökkenő perspektívájú kettős sora messze, messze az eszki part távoláig.
A bán összefonta karját, s melle tágított kasába fújtatva járt ki s be a levegő:
- Mely szép az élet! Mely szép!
A puszta híd innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett gyönyörben daloló lovas dübörgést, ágyúfutást ringatott ütemes méltósággal a felvont hídja pajzsát maga elé emelő, ijedt puskatűzt villogtató emeletes őrbódé ellen, s a parton lent jobbra-balra zizegve omlott marok alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár hóval szórt, sárgából feketévé vedlő kusza, merev náderdeje. Túl a messzeségben Eszék csipkés fala füstgolyót dobott az égre, s az ágyú magja kutatva búgott errefelé, de az őrházak időmarta fája pattogva robbant széjjel, a hat felvonóhíd szinte egyszerre zuhant hanyatt, s vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt vitéz nyergén keresztbe tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon lengve megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt náderdő néma omene a táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a színen, kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a ladikot színültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék bömbölve tiltakozott, de célon túl ugrott golyói, gőzlelküket süllyedésük helyén kilökve fulladtak vízbe, s ha célt találtak, féltett hídjukat rombolták csak tűzzel, töréssel. A fagyos nád-legények már a korlátok között kezdtek elfeküdni hosszant egymás tetejébe, s buzgalmas gurulásuk tömte, egyre tömte a haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja hiába fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögű hajlásba venni kénytelenült céljának széles vonala sehogysem akart a lövegek esési pontja alá feküdni.
A száraz szürkületben aztán egyszerre megmozdult a vízen, mocsáron keresztbe fekvő óriás tetem: kék kacskaringók libbentek rajta, s nőttek, vastagultak, gomolygó feketévé sűrűsödtek, míg magjuk vörösen izzóvá nem derült. A bíbor izzás szikra-záporokat lövellve, árboc-magasságú lángnyelvekké ugorva, sötét roncsokat dobálva, mohón ette maga körül a füstöt, homályt, s az óriás híd lassanként hullámos lángtengerré nyújtózkodottan sivított, morgott föl az éjszakába. Távoli erdő, falu, tanya, magános fa, kerek domb, jéglapok, tükröző csíkok bújtak elő nagy kerületben szerte az éjből, s vörös csodálkozással meredtek a középen himbálódzó lánghíd felé, amely csökkenve, nekifeszülve küzdött a kormos tincsekbe lebegő rőt haját tépázni rohant északi széllel. A fehér csillagokkal gyéren szórt égre rózsaszín fátyol terült, fekete pernye, meleg fuvallat, rémes nappal fénye csapott a látványos vigadó táborra, s maradt el róla aszerint, amint a szél támadása alatt nyöszörgő, huhogó lángsereg lábakötött menekülése Dárda felé futamult, Eszék iránt dűlt, az égre panaszlott, vagy nyíló kévévé bomoltan jobbra-balra lapult. Füstje vörös bélésű zászlók ezreként lebegett némán fölötte.
Reggelre beteggé halványult a nyakán nyargaló sivítás ellen keserű-sötét füstsziklákat dobáló tűzvész. Izzó oszlopok dűltek úri, lassú kétségbeeséssel a jeges olvadt vízbe, amelyen zsírban kerengő fekete üszök-kendők úsztak el délnek a bukdácsoló gerendák, lángolva szabadult iromba csónakok után, vészt hirdetni a téli szálláson pihenő harcos muzulmán világnak. Jajgatva roskadt össze amott egy óriás lángdarab, s összevissza fekete úszássá csitult aztán a víz színén. Az őrtornyok merészen rakott, bolond vonalú ráccsá kormosodva emelték sovány vázukat a nádrobbantgató égés fölé, amely lassanként új erőre kapva, régi színét visszanyerve integetett karjaival a közelgő est felé.
Zrínyi a suttogó, lelkesülő urak előtt szótlan távolban állt egyedül, s ihletett figyelem feszülése vésegette lelkébe kéjes vonalakkal örök emlékül első és egyetlen igazi nagy tette múló vibrálását:
- Eszék hídjával játszadozó ifjú hajnalom, következik-é reád Kanizsa megvételének kévántam napja...?
Mint vezéri parancs egy helybe merevítette, kartács tizedelte ezredek, elkülönült csoportokban remegett az égés a sötét síkon, fogyott a fény, hízott a füst, s világító, parázslábú fehér gőzgémek kezdték nyújtogatni karcsú nyakukat fölötte. Eszék tornyai még dühös pírban meredeztek az innenső tűz erős világától, de falai már fáradtan buktak egykedvű eltűnésre a lábukhoz békélve visszatérő homályba. Itt füstté huzakodva szökött meg a harcot unó láng-vitéz, ott csillogó zsarátnokká taposva süstörögte közeli halálát, amott hulló gerenda nyakába kapaszkodva ugrott a hűs vizű sírgödörbe. A túlsó part ágyúi már egy szót sem szóltak, s a magyar tábor aludni tért.
Reggelre kelve csak tűzmarta szélű ösztövér roncsok bolondjában összeverődött hullámtörői ellen morgott a vén folyó, s fekete cölöpfejekkel pontozott vonal mutatta Eszék felé a hajdani folytatást.
(Folyt. köv.)