Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Réti Ödön: Sötét vizeken
Kedd volt a telepiek olvasónapja. Keddre érkeztek meg az újságok, hetilapok, ezen a napon illett a kaszinóban megjelenni. Hideg szellő fújdogált a havasok felől, ködös eső szitált álmosan, unalmasan, a nők közül alig hiányzott valaki. Újsággal kezükben a legújabb divatot tárgyalták, volt olyan is, aki olvasott. Szemközt az ajtóval, félrehúzódva ült Kovácsné. A képeslap, melyet szórakozottan forgatott, megremegett a kezében, mikor Baróczi jött. Pillanatokig tartó csend támadt, az asszonyok újságjaikba takarództak, majd felocsúdva, fontoskodó arccal tovább beszélgettek, és egymáshoz közel hajolva, egymás beszédjébe belebújva, fel nem pillantva figyeltek.
Baróczi megértette a helyzetet. Büszkén kiegyenesedve elnézett a fejük fölött, ugyanakkor felfogta Kovácsné bánatosan hívó pillantását, és hozzásietett. Az igazgatóné most felkelt a helyéről, ajkbiggyesztve megsemmisítő oldalpillantást vetett Baróczira, s a játékszobába indult, ahol a férfiak billiárdot játszottak, főleg pedig kártyáztak. Az igazgatónét Lászlóné, majd lassanként az egész társaság követte.
Egyedül maradtak.
- Ha ön is távozni akarna - szólt ingerültségét titkolva Baróczi -, akkor...
Kovácsné fáradtan intett.
- Rég nem láttam... Jól van... ne szóljon, mire való volna ez? Maga tehet, amit akar. Ha én független volnék, ha én férfi volnék, és én is azt tehetném, amit szeretnék, én is választanék magamnak valakit...
Ajkai remegtek, piros foltok támadtak és tűntek el sápadt, vonagló arcán, lázas villanások lobbantak ki szemeiből, rekedt súgássá halkult a hangja:
- Valakit, aki méltó volna hozzám, aki nem a legutolsó... a leghitványabb... szemét... rongy...
- Bocsásson meg - folytatta -, nem volt jogom a legszentebb érzelmeiben sérteni. Inkább csak sajnálom. Oly rossznyelvűek az emberek, oly gonoszak, folyton marják magát, folyton csak Baróczi, Baróczi... csúfolják, gyalázzák... és én ezt nem engedem, nem tudom hallgatni... tudják, hogy nekem ez fáj, gúnyolnak engem is... ezt nem bánom. Gúnyoljanak, de azt nem tűröm, hogy magát bántsák, csúfolják, gyalázzák... Úgy sajnálom magát... Sajnálom!
Baróczi nem tudta tovább tűrtőztetni magát.
- Köszönöm. Sajnálatra nem szorultam.
- Megtiltja, hogy sajnáljam? Azt, hogy sajnálhassam, azt nem tilthatja meg.
Baróczinak fejébe zúdult a vére.
- Nem tilthatom meg - szólt durva, érdes hangon -, de nem kérek belőle!
- És ha nem is kér belőle - zokogta Kovácsné -, én mégis...
Nem folytatta tovább, mert már egyedül ő volt az olvasóban.
Baróczi megkönnyebbülve lélegzett fel, mikor az ajtó becsukódott mögötte. Újra a magáé tehát, és most már véglegesen eltaszították egymást: ő, meg a telepi társadalom, Kovácsnéval együtt. Mily jogon bírálják cselekedeteit?
..."Utolsó rongy"... Haragja mindinkább Kovácsnéra irányult. Irigység, rágalom! De merészelt-e volna így beszélni és így viselkedtek-e volna különben a többi asszonyok?... Rágalom csakugyan? Majd hogy fel nem jajdult erre a gondolatra.
Az eső szakadt, bőrig átázva betért a vendéglőbe. Néhány ismerőse ült ott bent borozgatva, kereskedelmi utazók által széthurcolt történetekkel mulattatva egymást. Ezekben az útszéli trágárságokban minduntalan felháborító vonatkozásokat talált Tilivel való viszonyára, kényszeredetten velük nevetett, míg lassanként tépő bizonyossággá alakult ki benne az a hit, hogy Tili valóban megcsalja. Megnézte az óráját. Társai e percben éppen nagy nevetési rohammal birkóztak. Észrevétlen felkelt az asztaltól. Meg kell tudnia az igazat, bármilyen áron is. És megindult az ismert úton, sárba, vízbe belegázolva, verejtékes, fogvacogtató izgalomban.
A padlásablak barátságos melegséggel világított eléje... Ébren van? Egyedül van? Bemenjen? Sárga foltok táncoltak a szemei előtt...
Lépéseket hallott a háta mögött, alig volt annyi ideje, hogy az épülőfélben levő ház állványai közé húzódhasson. Nehézkes mozdulatokkal egy férfi haladt el mellette, s megállt a kis ajtó előtt... Hitetlen, kába csodálkozással figyelte: körülnéz, zsebében keresgél, elővesz valamit... egy kulcs... beilleszti, megforgatja a padlásszoba zárjában... eltűnik az ajtó mögött... most belülről hallatszik a ráfordított kulcs csikordulása.
Megismerte. - Az amerikai - mormogta összeszorított fogai közül. Előlépett rejtekéből. Egy pillanatig gondolkozva állt még az ajtónál, mely előtt esőléből egész tócsa képződött, majd elővette a kulcsot, melyet a leánytól kapott, és szilaj lendülettel a tócsába hajította.
Az "amerikai"... Most már tisztán látott, most már meg volt fejtve a cigarettadobozba vésett "Pennsylvánia" és minden...
"Most sokáig nem láthatjuk egymást... az apám nappalos..."
Igen, ez hihető volt, ezt természetesnek tartotta, mert a bányában hetenként felváltva, éjjel-nappal dolgoznak az emberek. Tehát mikor az amerikai nappalos volt, az éjszakáit ott töltötte nála... Egy hétig ő, egy hétig az amerikai... ez a véresszemű, hunyorgató, torzonborz, iszákos bányamunkás, akit Amerika valamennyi kőszénbányájából kilódítottak, ez a züllött fickó, akit már üstökön ragadt a delírium... ezzel csalja meg, ezzel osztozkodott.
Undor hidege rázkódtatta meg.
És ő hitt neki. Gyanakodott bár, de hitt neki, hitt a szép arcának... a boszorkány-gyermekszemeinek... hitt az ölelésének, a búgó nevetésének, a tüzes csókjainak... és most annak a piszkos szatírnak az ölében kuncog...
Hideglelős borzongással húzódott el másnap mindenkitől. Egyetlen fölösleges szó nélkül, automata érzéketlenségével végezte munkáját. Mikor a bányából feljött, a hivatalszobában Kovácsot találta Sztojakovitsnak, egy fiatal bányamérnöknek a társaságában.
- Jó szerencsét - üdvözölte Sztojákovits.
Fejbólintással felelt, s mogorva egykedvűséggel továbbhaladt az öltöző felé, de ebben a pillanatban magából kikelve, elfehéredett arccal eléje ugrott Kovács:
- Csak azt akarom mondani - lihegte -, hogy vannak emberek, akik lelkiismeretlenül meghurcolnak, megrágalmaznak tisztességes úri nőket, fűnek-fának dicsekednek olyan dolgokkal, melyek soha nem történtek meg és soha meg nem történnek... Hírbe hozzák, pletykálnak róla, és mindezt miért? Csak azért, mert célt nem érnek... mert nem érnek célt, csak azért, mert kioktatják őket, hogy egy úriasszony nem ringyó, nem holmi kokott, mint bizonyos varróleány, aki két garasért az ördögnek is lefekszik... Csak ezt akartam mondani!
Mire Baróczi felocsúdott, már megfordult, s úgy becsapta maga után az ajtót, hogy az eresztékekből kopogva hullt a vakolat.
Az első gondolata az volt, hogy utánaszalad, torkon ragadja... de önkéntelenül végignézett nyirkos, fekete sárral beszennyezett kezein, ruháján: félszegnek, gyámoltalannak érezte magát, és ez az érzés segített legyűrnie a bensejében lázongó indulatot.
Odafordult Sztojákovitshoz.
- Megbolondult ez az ember?
- Na-na - kezdte Sztojákovits füle tövét vakargatva -, talán nem egészen, azt hiszem más is megkergülne egy kicsit, ha a felesége megmérgezné magát.
Baróczi megingott.
- Na-na, azért nem kell megijedni. Semmi... a Pammer doktor azt mondja, semmi, minden rendben. Veronál - barátom -, veronál. Hat és fél gramm veronál. Kovács még este gyanúsnak találta, hogy a felesége olyan mozdulatlanul fekszik, később pedig nagyon furcsán horkolt, vagyis inkább hörgött... Akkor már megijedt, s a szobalányt elszalasztotta Pammerért. Pammer kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, kivett onnan egy fiolát (tudod, olyan kis üveget), s a tenyerébe öntött négy kis tablettát.
- Tíz mínusz négy az hat, hát erre kellett a veronál? - mondta Pammer, és kimosta őnagysága gyomrát. Brr! Én ezt úgy képzelem el, hogy a betegnek kifordítják a gyomrát, aztán nekimennek szappannal meg súrolókefével. Persze, eközben Kovácsné vígan aludt. Reggel vizet fecskendeztek az arcába, akkor pillanatra kinyitotta szemeit, és sikoltozott: gyilkosok, és akkor a te nevedet említette: "segítség, Baróczi!". Dél felé egészen fölébredt...
Na, nagy szerencséd van az asszonyoknál, úgy ragadnak rád, mint legyek a légypapirosra. Tudod, Kovács irtózatosan fel volt dühödve, gondoltam, vele jövök, nehogy valami bolondot csináljon. Szervusz, mosakodj meg...
Az ijedtség, mely az első percben majd leütötte lábáról, a szánalom, a feldicsekvő hiúság, a Kováccsal szemben való megtorlás gondolatán, a tegnap eseményeinek zűrzavaros lelki zivatarán keresztül Kovácsné alakja nyomult előtérbe. Megmérgezte magát... Mit akar tőle ez az asszony tulajdonképpen?
És mit akar Kovács, ez a nekivadult jámborság? Vele még találkozni fog! Ez a gondolat megvigasztalta, de Kovács kijelentette, hogy ő csak általánosságban beszélt, sérteni nem akart...
Így is jó, gondolta Baróczi. Minek is? Kovácsné miatt? Vagy talán Tili miatt? Kije neki az a leány? Senkije ez a senki, ez a hitvány, ez az utolsó... Kovács nem hazudott, az ördög is jó ennek a leánynak.
Dühös szavak lobbantak ki ajkai körül.
Lenne inkább az ördög szeretője, mint azé az alkoholtól püffedt pofájú gazemberé...
Összeszorított öklével a homlokára csapott: miért jut eszébe újra meg újra ez a leány? De állandón ott lebegett előtte, mosolygó szemeivel szemébe kacsintott... Kéjes képzeletekben maga mellett érezte rózsásbőrű forró, fehér testét, puha karjainak erős ölelését.
Földre sütött szemmel, mindenre gyűlölettel gondolva barangolt, cél és irány nélkül és számolta az időt: elmúlt egy hét... szerda... csütörtök... és hétfőn ismét az amerikai következik... förtelem...
Vajon mit gondolt ez a leány, miért nem megy? Az igazat nem sejtheti, várta őt bizonyára, nem álmodhatja, hogy ő mindent tud... a gyalázatos... Bizonyosan azt hiszi, Kovácsné miatt... már megint idetolakodik ez az asszony...
A vasútállomás mellett haladt el. A szénszállító vonatok tépő füttye, a fékkel megszorított kerekek nyöszörgő nyikorgása, a feje fölött csikorogva elhúzó csillék lármája jótékony narkózisként csillapítgatták.
- Minden hangulatnak megvan a saját zenéje - gúnyolta önmagát. Házmagas kőszénrakások között ment tovább. A kőszénhalmokat szemlélve nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy valamennyi alatt az ő teste fekszik dermedten, mozdulatlanságra kárhoztatva, míg körülötte mindenki él, vidám és szeret...
Egy széndomb mögül különös hangot hallott. Odament. Dühvel, utálattól tántorodott vissza. Az amerikai feküdt a földön, jóízűen horkolva, legyek egész raja lepte el az arcát, nyitott száján ki-be repdestek.
Az eső kövér cseppekben kezdett hullani, hazafelé indult. Egy bolt előtt Lászlóné kiáltott reá.
- Halló! Szökünk? - megfogta a kabátja ujját. - Mi lelte magát? Maga szántszándékkal kerül bennünket, engem és mindenkit. Az igazgatóné is panaszkodott.
- A kaszinóban elfutottak előlem, mint valami kolerástól - dohogta Baróczi.
- Hálátlan! Mi csak egyedül akartuk hagyni Kovácsnéval. Mondja édes Baróczi, mi történt maguk között? Mondja gyorsan, míg az uram a szivarjait kiválogatja.
- Semmi.
- Helyes. El voltam készülve erre a feleletre, tudom, hogy maga diszkrét, ha nem tudnám ezt, bíznék-e én magában. Nekem megmondhatja. Nekem... Bújjon ide az ernyőm alá.
Hozzásimult.
- Mi történt maguk között?
Baróczi hallgatott.
- Beszéljen hát - sürgette, s könyökével apró, sűrű ütéseket mért a mellére. - Különben ne szóljon, mert úgy sincs erre elegendő időnk. Sem alkalom. Jöjjön el hozzám egy csésze teára... szombaton. Eljön? Vagy pontosan be akarja várni a két évet, melyet nekem kiszabott? Ott majd megsúghatja.
László eközben kijött a boltból.
- Mit súgjon meg? - szólt mogorván.
- Kovácsnéról kérdezem, de hallgat, mint a sír.
László morgott valamit, belekarolt a feleségébe, és odébb vonszolta.
- Igaz, Baróczi - kiáltott vissza élénken Lászlóné -, szombat este szívesen látjuk egy csésze teára.
-
Szombat. Megelégedéssel tekintett vissza az elmúlt hétre, álmatlan, hosszú éjszakák felé, vágyakozásokra, melyeket szégyellt, s amelyekért szerette volna megtaposni a saját testét. Elmúlt...
Ma az utolsó nap. De ez már nem számít. Ma este Lászlónéhoz megy. A szőke Lászlónéhoz, aranylombú asszonyfához, csak a kezét kell kinyújtania édes, tiltott gyümölcsök után... Felizzott a vére.
Igen, ma az utolsó nap, és ő Lászlónéhoz megy.
Nagy gonddal öltözött, szépen, hódító eleganciával. És önérzetes mosollyal integetett a tükörbe. - Megyek Lászlónéhoz.
Kacagás derűs trillája hangzott eléje Lászlóék lakásából... Milyen jókedvűek... S egyszerre ernyedt csüggedés lomhadt minden ízébe. Bepillantott az egyik ablakon. Együtt volt az egész társaság, az asszonyok szokatlanul kiöltözve, Lászlóné mélyen kivágott esti ruhában, egy sarokban, mesterséges pálma alatt Kovácsné ült mártír arccal...
...Kovácsné...
Lassan megfordult, körülnézett, s lopva, óvatosan körülkémlelődve, folyton gyorsuló iramban haladt tovább. Erőszakkal visszafojtott szenvedélye kirobbant és forgószél erejével söpört el hazug büszkeséget, csalafinta okoskodást. Vitte, magával ragadta... és már ott állt a kis ház előtt.
Megnyomta a kilincset. Nem engedett. Habozva állt egy pillanatig, majd hirtelen elhatározással belelépett az ajtó előtt feketéllő pocsolyába, lehajolt, s remegő ujjaival turkálni kezdett a bűzös iszapban.
Végre! Felemelkedett: a kulcs a kezében volt. Lefreccsentette róla a szennyes vizet, kezét beletörülte a falba, aztán bement.