Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Réti Ödön: Sötét vizeken

Réti Ödön: Sötét vizeken
III.

Kicsit megilletődve kopogtatott be. Egy leány ült a szoba félhomályában. Varrt és nem nézett fel rögtön.

Baróczinak őrülten dobogott a szíve.

Most felpillantott a leány és halkan felsikoltott.

- Jaj, én azt hittem...

Felállt és zavartan simogatta ruháját. Ugyanaz a fehér ruha volt rajta, csak most a blúza kissé félrehajtva a nyakáról.

- Az anyámat tetszik keresni? Vasalás... gallérok... Nincs itthon, egyedül vagyok. Hazajön nemsokára.

- Egyedül vagy - gondolta Baróczi, és míg szemei perzselve tapadtak a leány idomaira, ajkairól áradatként patakzott a szó. Szavak, melyek ravasz kedvességgel dicsértek, hízelegtek, és támadtak erőszakos szenvedéllyel.

Megfogta a leány kezét.

- Mily édes, csöpp kacsó, mily fehér és mily gyönyörű...

A leány lehajtotta a fejét és mosolygott.

Baróczi hirtelen átölelte, ereje teljes vadságával magához szorította és csókolni kezdte az arcát, a száját. A lány vonaglott a karjai között.

- Megfulladok - lihegte, aztán villámgyorsan és oly ügyességgel, mely Baróczit csodálatba ejtette, kiszabadította magát.

- Mérnök úr!

- Ismer?

- Régen, és úgy látszik, jól ismertem.

Komolyan nézett reá. - Látásból ismerem... Tudok mindent.

- Mindent? Mi az a minden?

- Kovácsné.

Baróczi nevetett, de aztán valóságos dühvel kezdett Kovácsnéról beszélni. Senkije. Nem kell sem a testének, sem a lelkének...

Leplezetlen gyönyörűséggel hallgatta a leány.

- Igazán nem szereti?

- Esküszöm - és újra bizonyítgatta ártatlanságát. A leány félbeszakította.

- De mást sem? Egyiket sem? Igazat mondjon!

- Senkit sem. Csak magát.

- Akkor csókoljon meg.

Odakínálta a száját. Kezeit ernyedetten elejtve, lankadtan viszonozta a férfi égető csókjait.

- Most menjen, siessen... az anyám minden percben itt lehet.

- Mikor láthatom?

- Nem tudom.

- Jöjjön el hozzám.

A leány megrezzent. - Nem, soha, sehova.

- Nem akar velem találkozni?

- Azt nem mondtam... Menjen. Siessen. Kérem...

- Hol? - sürgette Baróczi.

- Nem tudom.

- Hol?

- ...Nálam.

- Mikor?

- Majd, egyszer.

- Mikor?

- Ma...

Tíz óra után indult a találkára Baróczi. Az adandó jel - lámpa a padlásszoba ablakában - ott volt, s a függöny mögül sejtelmes biztatással üdvözölte.

Óvatosan haladt tovább és besurrant egy alacsony ajtón. Inkább tudta, mint látta, hogy lépcső van előtte. Míg tapogatózva felfelé haladt, hirtelen úgy érezte, mintha ugyanezen a helyen, hasonló körülmények között, ugyanebben a lelkiállapotban már járt volna, és már átélte egyszer ezt a hidegen fontolgató aggodalmat, hogy a sötétben valami titkos veszedelem várakozik reá: megtámadják, orvul leütik...

Az utolsó lépcsőfokokat is maga mögött hagyta. Kiszivárgó gyönge fényvonalak ajtó négyszögű kontúrját mutatták. Benyitott...

A szobában nem volt senki.

- A fészek még üres - mondta magában, s tekintete mohón csapott le a hófehér, felbontott ágyra... Szétnézett. Szegényes bútorzat: szekrény, tükör, mosdó, a tükör előtt frissen szakított margaréták. Kézimunkás terítővel letakart asztalon csillag alakban elrendezett fényképek. Az ágy mellett a falon, lombfűrészelt polcos keret, a polcon néhány darab színes selyempapirosba csavart cukorka szomszédságában csipkésszegélyű szentkép. Baróczit ez meghatotta. Közelebbről finom apróbetűs írást fedezett fel a képen. Kezébe vette és olvasta: Bársony Ottiliának - nagyon jó magaviselete jeléül.

- Ottilia? Tili... így szólítja, ha bejön... édes Tili, sokáig megváratott.

Siető léptek nesze hangzott a lépcső felől. Megzörrent a kilincs, belibbent a leány.

- Itt vagyok - suttogta és a karjaiba vetette magát.

-

A hét utolsó napján így búcsúzott el tőle:

- Most sokáig nem láthatjuk egymást, az apám a jövő héten nappalos lesz, az apám borzasztóan vigyáz reám, megölne, ha megtudná.

Mélyen a szemébe nézett. - Ezt ugye, nem akarja?

Játszi kalandot keresett Baróczi, s most a kényszerített várakozásnak e hetében oly meleg vágyódással remegett a leány után, hogy elcsodálkozott belé.

Sóvár melegséggel szorította a szívéhez. Tili kérdésekkel ostromolta: látta-e Kovácsnét, mit beszélt vele?

- Gyűlölöm ezeket a strucctollasokat - tört ki. Indulatosan fenyegetődzött öklével - gyűlölöm őket, tudja meg! - És kémlelte a szavai hatását.

Baróczi nevetett.

- Kinevet? Meg ne csaljon egyikkel se, mert...

Elnevette magát, s ez a nevetés bántó élesen hasított bele a szoba levegőjébe. Kezeit a fején kecsesen összekulcsolva, ingerlően himbálódzva egész közel lépett hozzá.

- Mondja édes, mit csinálna velem, ha hűtlen lennék? Megölne? Mondja édes, ugye megölne?

Baróczi intett, hogy igen.

Összecsapta a kezeit, rémült tekintettel nézett reá és felkiáltott:

- Szent Isten! Milyen vadállatok az emberek, hát meg tudna engem ölni? Ez az a nagy szeretet... csak mindjárt ölni, ölni... de hisz én nem csalom meg...

Zokogást mímelt, a férfi ölébe kúszott s csókolni, harapni kezdte a fülét, a nyakát... Kacagva hancúroztak, kergetődztek, a leány haja leomlott, Baróczi a csuklójára csavarta, húzta, tépte, Tili sírt, véresre harapta a férfi karját, aztán kacagva, duzzogva bekötötte egy zöld szalaggal... Leült a tükör elé.

- Most fésüljön meg.

Baróczi fésűt vett a kezébe, s belesüllyesztette a fényes, dús hajzatba.

- Jaj, ne tépje - sikoltott Tili. Ugyanabban a pillanatban már el is engedte Baróczi, s Tili a tükörből látta, hogy átnyúl a feje fölött, s a piperetárgyak közül egy dobozt vesz fel.

Ijedten kapott utána, de Baróczi elhárította magától, és felpattantotta a dobozt.

- Az apám cigarettatárcája. Az apám feledte itt tegnap... Miért néz reám olyan borzasztóan?

- Járt már az apja Amerikában?

- Miért kérdi ezt?

- Ezért.

Odatartotta a leány szeme elé. A doboz fedelére e szó volt vésve: "Pennsylvánia".

- Hol szerezte ezt az apja?

- Mit tudom én, hol szerezte, kapta valakitől, lehet az is, hogy Amerikában, lehet, hogy járt ott valamikor, valamikor régen, mikor én még nem is voltam a világon. Nem vagyok én olyan öreg. Olyan öregnek tart engem. Ez szép, köszönöm.

Baróczi elszégyellte magát. Miért ne lehetne ez az ezüstdoboz Tili apjáé? De akkor miért ijedt meg, miért sápadt haloványra?

- Maga most azt hiszi, én dohányzom.

Esküdözött, erőnek erejével bizonyítgatta, hogy ő nem cigarettázik.

- Látom, nem hisz nekem.

Baróczi már kezdte unni a dolgot. - Dehogynem hiszem, különben is, cigarettázzon, ha kedve tartja.

- És maga nem bánná? Igazán nem? Nem utálná meg a csókomat? ...Nohát, akkor bevallom - szepegte -, hogy én dohányzom.

Baróczi elővette a tárcáját, cigarettát dugott a leány fogai közé és meggyújtotta. Tili mohó gyorsasággal nagyokat szippantott, csakhamar köhögni kezdett, összeborzongott, elfehéredett... Kinyitotta az ablakot, s kihajította a cigarettát. Elfintorította az arcát.

- Jaj, de erős volt ez a szivar, kering a fejem... Milyen alacsony is ez a ház - szólt maga elé mélázva -, szeretnék harmincemeletes házban lakni a harmincadik emeleten, vagy még magasabban... egész az égben, igen ám, de akkor hogy jönne fel hozzám? Hopp, várjon csak!

Odaugrott a szekrényhez, felrántotta az ajtaját. Harisnyák, félcipők és egyéb ruhafélék egész zuhataga hullott le a padlóra, átnyalábolta, visszalökte.

- Hová is tettem? - Fejét a tenyerére hajtva gondolkozott.

- Hopp! - Felkapta a retiküljét, egy kulcsot halászott ki belőle, s ünnepélyes arccal, kecsesen meghajolva Baróczi felé nyújtotta.

- Drágámnak, az alsó ajtó kulcsa.

Baróczi arcára a hála s a gyanakvás vegyes érzése rajzolódott.

Tili sírásra lágyult hangon panaszkodott:

- Most csináltattam, azt hittem, megörül neki.

Baróczi engesztelő becézgetéssel ölelte magához.

Elnémított gyanakvása újból csak akkor támadt fel, mikor Tili a hétvégén ismét így búcsúzott tőle:

- Most sokáig nem láthatjuk egymást...

Bosszúsan tiltakozott: találkozzanak nappal, nála, vagy akárhol.

Tili megfogta a kezét, s fájdalmas szemrehányással nézett a szemébe.

- Azt akarja édes, hogy megöljön az apám?

Lesújtva távozott tőle Baróczi, és egyszerre tudatára ébredt, hogy ostobán, nevetségesen szerelmes. Megdöbbent, s hirtelen fellobbanó dacossággal elhatározta, hogy szakít vele, többé nem megy el hozzá, sem egy hét múlva, sem soha többé. Szép órákat töltött vele, gyönyörűséges időket éltek át - az igaz -, és nem mindennapi este volt ez a fiatalság üde hamvasságában díszlő, szerelemre termett leányvirág. Mindegy. Szakít vele.

De érezte, hogy nem bízik az erejében, segítség után kell néznie, valaki után, akit kínai falként maga és a leány közé állíthat. Kovácsnéra gondolt, sietett őt oly tulajdonságokkal felruházni, amelyek neki tetszettek... Formás asszony, ízléssel öltözik, bánatos arca, kutyaszerű hűsége határozottan érdekes... Úgy lesz, visszatér azoknak a társaságába, akiket ki nem állhat, akiket az utolsó időben szíve szerint elkerült. Visszatér közéjük, és jöjjön, aminek jönnie kell. És úgy gondolt magára, mint aki valami óriási áldozatra készül, Kovácsnéra pedig, mint akiért ezt az áldozatot hozza.