Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Réti Ödön: Sötét vizeken

Réti Ödön: Sötét vizeken
II.

Az igazgatóék lakásából valami elcsépelt operett-ária szűrődött ki... Kovácsné lázasan igyekezett, hogy jókedvűnek lássék. Fogait mutogatva jobbra-balra bólintgatott, ide-oda lépegetett, tréfálózott, hangosan nevetett.

Pammerné - az orvos felesége -, odasúgott az igazgatónéhoz:

- Úgy látszik, sikerült neki.

Az igazgatóné email festékkel bevont rózsaszín arcán hervatag mosoly fakadt.

- Azt hiszed? Nagyon erőlködik szegényke, hogy elhitesse velünk, ismerem én őt jól, ha célhoz ért volna... egész más... tudom a legutóbbi esetét, akkor hallgatott, elbújt, összehúzódott, mint az a jóllakott macska, ott a szőnyegen.

Pammerné ájtatos arcot vágott, és egy másik csoporthoz csatlakozott, ahol élénken vitatkoztak afölött, hogy az idei Borbála-bálra az aknásznékat meghívják-e, vagy sem. Általános és felette izgatott vita indult meg, az egész társaság az igazgatóné körül csoportosult, aki minden hivatalos és társadalmi kérdésben az első fórum volt.

A férfiak hallgattak, és a főaknász bájos feleségére, meg a csinos aknász leányokra gondoltak.

A folyton növekedő zsivajon, mint valami rezgő fátyolon keresztül, Baróczi is egy lányt látott maga előtt... fehér a ruhája... fehér nemezkalap simul fekete hajra... fekete szempár ragyog ki finom arcocskából... léptei lágyak, csípője ritmikusan ringó...

Kéjes borzongás futotta végig. Eszébe villantak a becsmérlő szavak. "Minden férfi ismerheti, aki csak akarja." Haragosan pillantott Kovácsnéra, és elhatározta, hogy most már csak azért sem kell neki ez az asszony, felkeresi azt a leányt akárhol, akárki és ne álljon senki az útjába!

Másnap, mikor hivatalos teendőit elintézte, először is, mint a nyomozó detektív, megállt azon a helyen, ahol a leánnyal találkoztak, aztán töprenkedve, sokáig nézett abba az irányba, melyen őt továbbhaladni látta. Rég nem érzett vidámsággal gondolt az érdekesnek ígérkező kalandra.

- Ha nem csalódom - gondolta -, valamelyik aknásznak vagy bányásznak a leánya. Lehet, hogy a Karolina-tárna mellett lakik valahol, vagy a Barátság-tárna környékén, de az sem lehetetlen, hogy a távol fekvő Krenner-tárna tájékán. Elindult a Karolina-tárna felé. A telepnek ez a része feküdt a legmélyebben s állandóan füstbe volt burkolva. Komor csönd ülte meg az egy mintára szabott, csupán számmal ellátott, koromverte munkáslakásokat. A férfiak fele része aludt ilyenkor, a másik része a bányák mélyében túrta a kőszenet.

Az ajtók előtt vizenyős foltok, az időnként kiöntött piszkos víz nyomai, szanaszét lerágott csontok, ételmaradékok, kávéalja. Ezernyi légy. Egyik ajtóból valami szürke levet loccsantottak ki az orra előtt. Vidámsága egyszerre kellemetlen, szégyenkező érzésbe lohadt.

Egy nyitott bódéhoz ért. Szemüveges öregember valami bizonytalan színű posztót szabdalt csattogó ollójával. Két inasgyerek lustálkodott mögötte. Reánéztek, megbökték egymást és kivigyorogtak.

Ide beszól - gondolta Baróczi, és megkérdezi... De mit is kérdezzen? Nem ismernek egy magas, karcsú leányt? Fehér a ruhája, feketeszemű, fekete hajú, gödröcske mosolyog az arcán...

- Ostobaság, butaság - korholta magát.

- Ezektől? A hörcsögképű szabótól, a bamba, vigyori inasoktól?

Keserű ízt érzett a szájában. Mielőtt kész haditervvel elindult volna, titkon az az érzés biztatta, hogy csak el kell indulnia, menni-mendegélni, és majd egyszerre, mint varázsszó hívásra megjelenik előtte a leány.

Sietve ment tovább. Nem, ezen a rettenetes helyen, abban a piszokban nem lakhat ő.

Nagy, kavicsos térre jutott, melyet minden irányban keskenyvágású sínek vonalaztak be. Fekete kocsik mozogtak előre-hátra, káromkodással és pisztolylövésnél hangosabb ostorcsapásokkal serkentett, lóalakú csontvázak által vonszolva.

Továbbhaladt. Rozoga, düledező ház előtt két kislány hintázott szikladarabon keresztbefektetett deszkán. Nyolc éves lehetett a kisebbik, lenszőke, zöldszemű, kócos, a másik vaskos, tömpeorrú, talán tíz.

- Keres valakit? - szólította meg a kisebbik, s leugrott a hintáról.

Baróczi fellélegzett.

- Kislányok, nem ismertek egy leányt? Olyan nagy leányt, szép... fehér a ruhája...

És gondosan leírta.

A leányok integettek a fejükkel.

- Nem ismerünk olyat.

Baróczi újra kezdte a magyarázást... A kisebbik közbekiáltott:

- Talán a lányokat keresi... arra ni... ott fenn a dombon, abban a sárga házban, ott laknak, húszan vannak.

- Harmincan- mondta a nagyobbik.

- Húszan!

- Mit tudod te azt, te még kislány vagy.

- Húszan vannak - ismételte makacsul a kis kócos. - Nesze! - hirtelen mozdulattal odakapott és fellebbentette a szoknyáját.

- Disznó!

Torokszakadtából kacagtak, visongtak mind a ketten. - Húszan, harmincan!

Baróczi fejcsóválva haladt tovább. A leányok utánakiáltoztak:

- Fiatal úr, húszan vannak... harmincan... disznó... disznó...

Ahova most érkezett, az a rész már a Barátság-tárnához tartozott.

A fákkal szegélyezett, kanyargós szerpentinút felett elszórt házak, a tárna nevéhez illeszkedően barátságosabb hangulatot keltettek benne. Most már elhatározta, hogy benyit az első lakásba, ha ott nem tudják útbaigazítani, megint másikba...

Egy kanyarulatnál holtrészeg asszony feküdt előtte a földön. Keresztüllépte. Felérkezett a házak közé. Most válogatni kezdett, ide nem megy be, nagyon komor, a másikban egyéb kifogást talált. Végre kiszemelt egy parányi házat, mely kertecske közepén feküdt. Az ablakban muskátli piroslott, a kerítés mögül napraforgók bólogattak feléje, valaki énekelt:

Csicsíja babája,
Elmönt a papája...
Elmönt a vásárba,
Szöged várossába...
Hoz neki tilinkót,
Fehér bárányt, kis gidót...

Keskeny deszkapadon beesett szemű, vézna, koravén asszony ült. Ölében nyitott mellére bújva, két viaszsárga gyermek. Az egyik aludt, a másik sírásra hangolt arccal kaparászott csontos ujjacskáival anyja emlőjén.

- Jó szerencsét - köszöntötte Baróczi.

- Áldás, szöröncse - felelte az asszony és tovább énekelt. - Hoz neki friss cipót, radnai olvasót...

- Ikrek?

Az asszony alig észrevehetően bólintott és tovább énekelt. - Kalárist a nyakába, pántlikát a hajába, halas bicskát, kis tarisznyát, tele-tele vásárfiát...

- Szép gyerekek.

Az asszony most felnézett, aztán a gyermekeire, és helybenhagyólag bólintgatott.

- Mennyi idősek?

- Hat hónaposak.

Ahogy elhallgatott, sírni kezdett a gyermek.

- Nö sírj, nö sírj... csicsíja babája... Sír ez mindig, egész nap, folyton folyvást, hacsak nem dalolok neki. Éjjel alszik, de ez a másik mög éjjel sír folyton folyvást.

- Sokat fárad velük?

- Sokat bizony.

A gyermek keservesen sírt. Az asszony türelmetlenül kifakadt:

- Ej, hallgass már, hát sohse lögyen neköm békém... Csicsíja... - Hallgatás után megszólalt Baróczi:

- Egy leányt keresek, a nevét elfeledtem... Magas, szép, feketeszemű...

- Sok helyös lány van a telepen, aztán van itt mindön fajta: van itt angol, német, olasz, még kínai is.

- De ez nagyon szép, finom, fehérarcú...

- Talán a Bársony lányt gondolja, az izét... a körösztneve olyan furcsa, az a legszöbb mind között, bogárszemű, helyös teremtés. Ott laknak ni, ahol az az új ház épül.

Baróczinak megdobbant a szeve.

- Magas, szép, karcsú, feketehajú, szép...

- Az, az...

- Köszönöm. Jó szerencsét.

- Adjon Isten.

- Ott, ahol az a ház épül.

- Ott.