Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Réti Ödön: Sötét vizeken

Réti Ödön: Sötét vizeken
I.

Baróczi azt hitte, meg kell fulladnia. A kokszgyár kénes gáza beszorult a szobájába, beleette magát függönybe, bútorokba, a ruhájába, ránehezedett a mellére, izgatta, marta az idegeit.

Savanyúan gondolt a zsúrra, ahol az igazgatóné már bizonyosan várja: satnya virágokkal feldíszített lakásában, mely éppen olyan levegőtlen, kénesszagú, mint az ő legénylakása.

És a társaság? A kicsinyes, nagyzoló asszonyok, a negédesen rátarti leányok... Kovácsné... Csepp kedvet sem érzett, hogy közéjük menjen.

Határozott: kimegy a hegyek közé, nem törődik senkivel, semmivel, kimegy az erdőbe, az áldott, tiszta levegőre, teleszívja a tüdejét fenyőillattal, végigfekszik az árnyékos gyepen, és nézi a ragyogó, füsttelen eget.

És már ment is: felvidulva, rugalmas léptekkel, pálcájával erőteljeseket suhintva a levegőbe. Ez a nap az ő napja lészen!

De ahogy befordult a másik utcába, hirtelen - mintha visszarántották volna - megállt. Kovácsné jött szemközt vele az örvendetes meglepetés sietős mozdulataival.

Baróczi fanyar erőlködéssel mosolyt erőltetett az arcára, s kalapot emelt.

- Kezét csókolom.

- Jó szerencsét, mérnök úr. Éppen magát keresem. Tudtam, éreztem, hogy találkozunk. Siettem és oly ideges vagyok. Valami mondanivalóm volna... inkább kérés, és elhatároztam, ha másképpen nem találkozunk, elmegyek a lakására... ne ijedjen meg... kihívattam volna, vagy megkerestem volna a kaszinóban, vagy akárhol.

Szünetet tartott, hogy lélegzetét rendezhesse.

- Ugye sejti, mire akarom kérni?

Baróczi türelmetlenül feszengett előtte.

- Nem, egyáltalán nem.

- Megzavartam?

- Dehogy.

- Gondoltam, úgyis elmegy az igazgatóné zsúrjára, és ha már megy, arra akartam kérni, menjünk együtt.

Félénk alázatossággal nézett fel Baróczira.

- Ugye, meghozza ezt az áldozatot?

- Minő áldozat? Megtiszteltetés... nagy megtiszteltetés.

Udvarias szavakat keresett, míg befelé válogatottan durva kifejezésekkel illette magát, hogy éppen erre kellett jönnie, egyenesen ennek az asszonynak a karjai közé.

- Igazán nem haragszik?

- Dehogy, miért?

- Ugye, megért engem? Már nem tudom elviselni a barátnőim gúnyolódásait. Nem sejtheti Baróczi, mennyit kínoznak engem.

Hangjából igaz szomorúság csendült ki.

- Az egész telepen azt beszélik, hogy én a maga szeretője vagyok, és...

Baróczi megadással hallgatta tovább, hogy mit beszélnek róluk az egész telepen. Tudta már könyv nélkül minden változatban, különböző alkalmakkor legalább hússzor elmondta neki ezeket Kovácsné. És ő most is unott arccal, gépiesen válaszolt, mint már annyiszor:

- Miért bántja ez magát, ha nem igaz.

Kovácsnénak haragos láng villant fel a szemében.

- Hát elég ez nekem? A hírnevem...

Retiküljéből kis csipkekendőt vett elő, idegesen babrált vele lesütött szemein, majd pirosra gyúlt arccal s olyan hangon, melyben szemrehányás, végső elkeseredés panasza sírt fel, folytatta:

- Ha igaz volna, nem beszélnének...

Baróczi konokul hallgatott. nem akarta ezt az asszonyt. Kövérnek, közönségesnek találta, kitartó udvarlása émelyítette, s azáltal, hogy erőnek erejével vele akart mutatkozni utcán, társaságban, félelmetessé, majdnem gyűlöletessé vált előtte.

Baróczi el volt kényeztetve. Jó alakú, napsütötte arcú fiatalember volt. A járása kackiásan öntudatos. Gőgös tekintete minden átmenet nélkül, gyermekien nyájas-melegre tudott felolvadni. Fél éve jött a telepre, s az asszonyok az első perctől kezdve versengtek érte. Kovácsnét, aki érzelmeit egyáltalán nem tudta eltitkolni, lesajnálták, gúnyt űztek belőle. Ezen a világtól elzárt bányatelepen minden valamire való férfi dicsekedhetett (és dicsekedett is) hódításaival. Baróczi azonban nyíltan megmondta, hogy egy asszony van csak, aki tetszik neki, s ez Lászlóné, a legújabb asszony a telepen. A szőke Lászlónéra feni a fogát, és hajlandó még két évig várakozni reá, mert számítása szerint annyi idő kell, míg ráun az urára.

Kovácsné éppen olyan jól tudta ezt, mint akár Lászlóné, de nem adta fel a reményt, hogy előbb-utóbb és még idejekorán rést talál a szívéhez. De szerelmes tekintetével most is hiába kereste a szeretett férfi tekintetét, az ajkairól áradatként pergő gyöngéd, hízelgő szavak hatástalanul hangzottak el.

- Ha most idegen látna bennünket, azt hinné, feleség és férj vagyunk, annyira meglátszik, hogy unatkozik mellettem.

Elhallgatott. Két nő közeledett feléjük a keskeny úton. Az egyik korosabb, elvirult, de még kemény tartású, a másik fehérbe öltözött fiatal leány, nyúlánk, ifjúsága virágjában pompázó.

Baróczi kiegyenesedett, s magafeledkezett gyönyörködéssel bámult reá. A leány meglassította lépteit, s míg elhaladt mellette, hosszasan a szemébe nézett.

- Jól megnézték egymást - szólt Kovácsné sértődötten.

- Szép leány - felelt Baróczi és visszafordult. A leány ugyanabban a pillanatban szintén visszafordult.

- Szép leány - ismételte Baróczi.

- Csinos, különben ízlés dolga.

Most mindketten hátrafordultak. A leány is visszanézett, és rámosolygott Baróczira. Kovácsné elsápadt.

- Úgy látszik, ismerik egymást.

- Nem, most látom először.

- Csodálkozom, ezt a fruskát minden férfi ismerheti, aki csak akarja.

- Úgy?

- Igenis, úgy!

Némán haladtak tovább egymás mellett.