Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Figyelő
Sokadmagammal nem hittünk eddig a Reinhardt sokszor megbukott és szívós állhatatossággal mindig újra föltámasztott és újra fölerőszakolt drámaírójában, a müncheni milliomosban: Carl Sternheimben. És most - mintha ismét lebírhatatlannak bizonyulna a Reinhardt hihetetlen szuggesztiója... ez a Sternheium kezd megkapóan tehetséges lenni.
A Bürger Schippel furcsa, sokszor a karikírozás olcsóbb eszközeitől sem visszariadó jeleneteinek összevisszaságában - a darab, mint egész, igazán nem jó - van kettő, aminőt Wedekind is csak legjobb pillanataiban írhatott volna meg.
A herceg - egy igazi, mai herceg - egy rómeói erkélyjelenetben szerelmeskedik a polgárlánnyal, aki gyönyörűen megvallja neki, hogy ő a hercegben csakugyan - a herceget szereti. Az okos herceget ez cseppet sem ábrándítja ki, mert ő meg, ugyancsak tudatos gourmendise-zel, a polgárlány szerelmének különös illatát szürcsöli.
Ez a jelenet a maga mindent kimondó, mindent leleplező cinizmusában olyan romantikus és olyan megható, hogy csak választékos művészkéztől telhetett. "Also doch Shakespeare..." - mondja a herceg, és a leánynak könnye csordul ki, meleg, sós könnye: a szerelemtől, mely minden tudáson és cinizmuson túl is mindig: könnyes és meghatott romantika. Ez a jelenet - ritka finom és illatos keverék - egymagában is teljes értékű bizonyíték.
A másik? Ez több, mint egy jelenet: egy figura, hallatlanul furcsa és hihetetlen és mégis teljes élettel elhihető. A Bürger Schippel. Ahogy szemtelen alázatosságának furcsa szögleteivel belevájja magát, ahogy belerobban a polgári miliőbe, ahogy megindító és ellenszenves, hős és komikus úgyszólván ugyanabban a pillanatban: mindez egészen érdekes, egészen kitűnő. Jelenetről itt csak azért kell beszélni, mert a figura komolysága és vonzalmunk, fájdalom, jóformán csak egy jelenetig tart. Aztán olcsó karikatúrává süllyed ez is. Pedig az író - bizonyos - győzte volna szusszal tovább is... istenem, csak ne szégyellnők annyira a komolyságot!