Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Figyelő
A billentésnek, a ritmusnak, a zongora hangzásbeli szépségének, a hangleheletnek és dübörgésnek, a hangpergetésnek és hangfolyamatosságnak a zongorázás legnagyobb nehézségei leküzdésének mestere és művésze.
Produkciója az emberi zongorázó-lehetőségek határa. Egész műsorát tökéletesen játszotta, nem volt lehetséges választanom, melyik darabot mutatta be jobban a másiknál.
Bemutatás; ez a szó fedi leginkább produkciója fajtáját. Beethoven két szonátáját úgy állította elénk, mint az írva van. Nem ráncigál ki belőlünk egyéni önkényességek érdekességet jelentő voltával olcsó hatásokat, az élvezést és megértést ránk bízza, ő nem azért van, hogy mintegy magyarázva interpretáljon, hanem bemutassa, amit Beethoven komponált. Ő semmi más, mint egy kotta, mely nem kompozícióknak, vagyis zenei éleményeknek mindenkitől leolvasható és megérthető konvenciós jelölése, hanem, amely kompozícióknak a megszólaltatója. Az előbbi tökéletlen, hiszen oly dinamikai finomság, mint, teszem a lágy ujj sokféle billentése megjelölhetetlen, mert mérése lehetetlenül bonyolult. De nemcsak ez, a kotta csak az abszolút hangmagasságokat és a hangoknak egymáshoz való, legjobb esetben egy metronóm fix időegységéhez mérhető időtartamát jelöli. Ennyi pedig egy kompozíciótestnek a külső felülete volna, annak anyaga, színe, szaga, húsa és vére nélkül. Ideális kotta az olyan, mely mindezt magában foglalja, nem egy természeti jelenség fotogramja, hanem, maga a természeti jelenség, maga a tökéletesen megszólaló kompozíció, mely a komponista éleményét teljesen feltáró kifejezéskomplexum.
Ha volna megrögzítőszerkezet (úgy tudom, a pianola, fonola stb. rendszerek nem képesek billentési finomságok tökéletes megrögzítésére, illetőleg visszaadására), mely a zongorajátszás finomságainak minden kis részletét megrögzíteni, illetőleg visszaadni képes volna, úgy Lhévinne játékát kellene megrögzíteni, és azt mint egyes kompozíciók tökéletes kottáját forgalomba hozni.
Mondanom sem kell, hogy a tökéletes kotta egyszersmind a tökéletes előadás.
Az emberek tüzelő arccal, villogó szemekkel, lihegő lélegzettel, magukat minduntalan elnevetve, szinte nyálat csurgató nyitott szájjal lesték a hangokat, és a nyaktörőségek elegáns maguktól-érthetősége nyomán bennük végbement lelki-érzékleti folyamatok élvezést váltottak ki belőlük. Azt hiszem, hogy minden élvezet, még általánosabban, minden jóérzés lelki vagy testi szerkezetünk valamilyen, illetőleg valamennyi munkamegtakarítása. Az emberi produkciók élvezési lehetőségének alapja az, hogy a produkciót ember cselekszi.
Elképzelhetjük tehát, hogy mi is meg tudjuk csinálni ugyanazt, élvezésünk pedig akkor teljes, ha annyira beleérezzük magunkat a produkciót cselekedő személyébe, hogy egyek leszünk vele, mi magunk csináljuk a dolgot, természetesen: tudattalanunkban. Azt cselekedjük, ami tudatunknak oly nagyszerű, de munkát nem végezünk vele, munkaeredményt kapunk, de a munkát végző erőmennyiséget, legalábbis nagy részében nem mi szolgáltatjuk, a vágyunk, hogy az ilyen produkciót mi magunk cselekedhessük, meg is valósul ilyen produkciók élvezésekor, énünknek a produkciót végző személlyel való tudattalan azonosítása révén.
Mennél finomabb az érzékelési képességünk és az érzékeléseket gondolatokká sűrítő gondolkodásunk, egyszóval esztétikánk, annál nagyobb tartalmú lehet megfelelő előadások érzékelésekor élvezésünk beérzés útján. Lhévinne József zongorázása ilyen alkalom a legfinomabb "igények" legteljesebb kielégítésére. Ezért véljük benne látni a mostani idők legnagyobbszerű zongorázójelenségét.