Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Figyelő

Szini Gyula: Móricz Zsigmondnak

Kedves barátom,

bár nem lehetek bíró abban a pörben, amelybe a Nemzeti Színház igazgatójával keveredtél, mégis szükségét érzem annak, hogy megírjam neked ezt a levelet, amelyet kevésbé exponált időben talán csak magáncímedre irányítottam volna.

Nem olvastam még "Csokonai" című vitás darabodat, de eddig való munkásságodból szabad irányodban annyi elfogultságot merítenem, hogy azt hiszem, látatlanban is, hogy Tóth Imrét, a kiváló színpadismerőt ezúttal félrevezette épp az a "flair"-je, amivel eddig a Nemzeti Színház nagysikerű darabjait, köztük a te műveidet is, szerencsésen fölfedezte.

De nem azért írom ezt a levelet, hogy előlegezett bizalmamról biztosítsalak, vagy hogy mint "jó ember" segítségedre siessek egy olyan ügyben, amelyben nem szorulsz védelmemre. Nem vagyok jó ember, mert kérlelhetetlen tudok lenni a tehetségtelenekkel szemben, még ha nem is tehetnek róla. Viszont azonban a rátermettség, tudás, géniusz hatalmas erővel ébreszti romlatlansága öntudatára a szép és jó iránt való érzékemet.

Még nem vált nyilvánossá darabod sorsa, és nekem sejtelmem sem volt Tóth Imrével való kontroverziádról, amikor kezembe került a Nyugatnak az a száma, amelyben "Nemezis" című művedet kezdték közölni. A szavak, a te szavaid már az első mondattól megfogták a szememet, és hipnotikus erővel ragadták egészen a "folytatása következik" határáig.

És bár szemedbe kell megmondanom, és bár azon újság hasábjain, amelyben műved megjelent, ki kell jelentenem, hogy kevés oly szenzációt és örömet éreztem irodalmi művel szemben, mint "Nemezis"-ed olvasásakor. Még nekem is, aki jó néhány év óta bámulatos munkásságodnak figyelmes szemlélője vagyok, meglepetés és reveláció volt ez az olvasmány.

Hétköznapi dolgokról, hétköznapi emberekről olyan mindennapi szavakat együvé róni, amelyekből az élet örök melódiájának új hangja, örök fényének új szikrája pattan ki, szerintem a legnagyobb művészet, és csak tévesen nevezik realizmusnak. Ez a művészet műved minden sorát, minden szavát, minden írásjelét csodálatosan új elevenségre galvanizálja.

Ebben a gyöngeségekre, ideges stilizálásokra, érdekes és különös grimaszokra hajlamos korban a te meleg, szenzuális, itt-ott brutális férfihangú művészeted a cselló komolyságával és őszinteségével búg belé. A kacér leány, egyike a legrégibb irodalmi típusoknak, például olyan új élethűséget kap művedben, hogy ez már maga is külön szenzáció volt számomra...

Ó, kedves barátom, azok közé tartozom, akik már ráuntak az irodalmi harcokra. Nem akarok lándzsát törni senki mellett és senki ellen. Sikerült annyi függetlenséget és elfogulatlanságot megőriznem a magam számára, hogy nyugodt és keserűség nélkül való élvezője vagy bírálója vagyok még azoknak a tehetségeknek is, amelyek tőlem idegenek vagy velem szemben ellenségesek.

Mindent összevéve nagyon meg vagyok elégedve korommal, és néha azt hiszem, hogy a magyar irodalomnak kevés korszakában volt együtt annyi jelentős és különböző tehetség, mint most. Legföljebb azon csodálkozom vagy mosolygok, hogy ennek ellenére irodalmi viszonyaink még milyen ázsiaiak, szellemi vásárunk milyen piaci és közönséges, és az emberek általában véve milyen közömbösek írói küzdelmekkel és sorsokkal szemben.

De mint mondtam, harcolni nincs kedvem. Az igazságot, amelyért hiába halna meg az ember, úgyis csak az idő szokta szolgáltatni irodalmi pörökben. Ebben a tudatban szorítom meg a kezedet, amelyben bízom, amely erős, és amely maga fogja kivívni igazát.