Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Móricz Zsigmond: Nemezis

Móricz Zsigmond: Nemezis
V.

Már csak az öreg bácsi ült meg nem zilált nyugalommal. Alkohol megáztatta agyvelőtekercsei puhák voltak, s maguktól foszforeszkáltak ki véletlen játékú gondolattársulásokat. Erőszakos és durva jelenségek hathattak rá újsággal csupán, még mestersége gyakorlásában is beleveszett már az olcsó asszociációkba, s mosolygó tunyasággal rendelte a hashajtókat és a mandulatejeket, s a saját adomáival mulattatgatta a betegeket. Harminc év alatt a kisváros szellemének elsimító renyhesége elvégezte a munkáját. A kész sínek és a megszabott mindennapiság kiformálták a békés polgárt, aki csak mosolyogni tud már mindenen, galvanikus mosollyal, álmos szemű éberséggel, éjjel virrasztó, nappal féléberen szunyókáló kis elmeméccsel.

A többiekben azonban lassan pezsgett a belső izgalom. Böske még mélyebben ráhajlott a kézimunkájára, s elkomorodott, arca megmélyült, árnyékokba szakadozott, s a vénség okossága, rideg kegyetlensége szikkadt rajta. Már nem nézett oda többé Péterre. A pillanatnyi hangulat édessége elröppent, mint ősszel elfut a kis napsugár, amelynek csak színe volt, csak mosolya rezgett a színeváltó leveleken.

Péter szapora pislogással, sanyarú arccal hallgatta az öreg doktor mizserálását, s odabent volt egész öntudatlan lényével a zongorás szobában. A zongora azon a falon állott, amelyik a két szobát elválasztja egymástól, s így innen senki nem látott semmit, mi történik bent. Az anya aggodalmas arccal nézett a nyitott ajtó felé, félt a botránytól, a kompromittálástól, félt az ura vérétől, amely ott sistergett tovább a kisebbik lányában, s vigasztalgatta magát ki nem mondott érvekkel, hogy hiszen istenem, mi történhetik... Ha Péter itt nem volna, akkor órákig is el lehetnének... Meg ha Böske itt nem volna, mert Böske nem tűri az ilyesmit... Meg ha ő itt nem volna, mert őt is kétségbeejti, hogy a füle hallatára... Meg ha az apja itt nem volna, mert mégis apa...

Egyszerre mind a hárman kihúzták a derekukat, s mint a vadat álló vizsla, hegyezték a fülüket. Itt volt a baj. A baj nem várat magára. Vali tévedezni kezdett a zongorán. Hibák szakadoztak a muzsika olcsó, de hasznos, erkölcsőrző ruháján, s Péter megsemmisülve, Böske feldúlva, az anyjuk kétségbe rémülve érzett vértódulást a fejében.

Péter felpattant, mert meglátta a Böske arcán a véreb szimatját, ugrásra kész elszántságát, s önkéntelen frissességgel előzött.

Közelebb volt az ajtóhoz, egyetlen lépéssel már ott állott. Ott állott egy lépéssel, akaratlan mindenre elszántan. Ott állott, hogy bevágja a gyűlölt vénlány szerencséjét, a káröröm diadalát. Ott, hogy fedezze a kislányt, aki szép volt, akinek frufrura van vágva a haja, és aki valami isteni gonoszság varázsával hatott rá, és akivel vágyott arra a bűnre, ami odabenn a kisistergés pillanatában már el is küldte a kénkőillatát...

Csakugyan csókolóztak.

A kislány keze automatice verte a billentyűket. A férfi ráhajlott, az arca alá bújt és ölelte. És Péter összerántotta a szemét, hogy meglássa azt a gyanúst, azt a rémletes valamit, azt a lehetetlen mozdulatát ez ölelésnek, amely egy pillanat alatt mintegy puskaporos tornyot robbantotta fel a vérét...

S a vér szétvetette nyugodt konstrukcióját, a szája lefittyent, s a nyála megeredt, a tagjaiban megoldódtak a kötések, s az erkölcsi egyensúlya foszlányokban robbant szét a világűrben.

Azok elmozdultak egymástól. Csak egy árnyalatra. Elpattant az érintkezés áramkeringése, s a kislány tovább játszott. Játszott egyet azokból a kisvárosokba gyártott muzsika portékákból, amelyeket éppen úgy tartanak raktáron a zászlós kottafejek boltjában, mint szöveteket a pesti rövidárusok, direkt a kisváros számára...

- Tetszik magának ez a keringő?

Péternek ott dobogott a szíve a hangszalagjai között, a kislánynak, akivel történt a vérforraló eset, olyan tiszta volt a hangja, mint uzsonnakor - ha lánybarátnéi vizitelik meg.

S Péter mégis útjába ugrott a félpillanatok ösvényén Böskének, mint oktalan hősök, akik ösztönükre bízzák magukat, mikor akkora bravúrokat és olyanszerű nemes szertelenségeket vetnek a világ folyásába, amilyenek semmi okosságnak és semmi elhatározásnak gyermekei nem lehetnek.

Péter jótette végtelen volt és ideális volt és haszontalan volt.

Böske semmit sem látott és már mindent tudott.

Vali felpattant s üdén és nevetve és semmit el nem árulva, mindent lehazudva perdült ki a síkra A professzor ottrekedt a zongora sarkában, férfi rafinálatlansága mint nehéz vasvért kötözték le éberségeit. Az arcán ott volt az elmúló kéj visszamaradt foltjainak végső csillogása.

Vali szólt.

- Jöjjön ostáblázni, Péter.

Péter ment.

Az anya szeme, látta, mint sötét reflektor haladt a kisleány után, aki úgy libegett a sötét árnyékú szoba mélyén, mint a színpad sötét bársonyfüggönyén az ezernyi néző szem fantáziája, amit egy szegény, elnyűtt, sörivó kis táncosnő riaszt fel a nemlétből.

Péter ekkor kirugódott, a szája, mint kivájt ürgelyuk, fekete nyílással lehelte ki a teste mélységén rejlő sötétet. Meg volt újonnan lepve, ma annyi szenzáció rohan keresztül-kasul rajta... Bentről ideges finomságú érzékei, amelyeket sokszoros éberségre vontak fel a feltorlódó lelki dolgok, halk zokogásnak, lefojtott sírásnak pisszegését leste ki...

Böske volt odabenn a zongoránál, s fölötte áll a megilletődött professzor... S Péter nesz nélkül magában hatalmasat kacagott, akkorát kacagott, hogy kivetette vele a ház plafonját, s a szabadig felszakadt nyíláson felvetette bohócsipkáját, akkorát mulatott a megértése ötletében.

Egy jó mesterfogás, amit annyiszor lehet kijátszani, ahányszor kell... Böske sír, a professzor meg van hatva. Vigasztalja, megérinti. Megsimogatja, megöleli, megcsókolja...

Péter egyszerre olyan víg volt, mint a bura alatt éterbe dobott egér, ficánkolt és belebújt a kislány arcába. A sakktábla fölött belebújt a fekete haj villamos árnyékába, s a szemének sugarait odakapcsolta a lány kis mécsbogaraihoz, amelyek annyi melegséggel szikráztak, annyi idegen fénnyel, annyi nem neki szánt, senkinek sem szánt, mindenkinek jó, de neki különösképpen igen-igen boldog kis fényébe.

Már jó, már itthon is vagyunk, már beleérkeztünk a csendes öbölbe, a veszélyes óceán és a veszélyes szárazok ölelkezésének kis boldog sarkába, ahol lenni jó.

Húzott, kockáról kockára s örvendett, hogy a másik pár szintén jól van, messze van, kilépett a veszélyes összekavarodottság útvesztőjéből. Éljenek ők is hát maguknak. Csak éljenek és legyenek boldogok. Összebújt a kislány sütő, forró lényének izzásával, s hagyta, hogy megpiruljon a tűznél, mint a kenyérszelet...

És olyan szerfelett jólesett neki, hogy él...

(Folyt. köv.)