Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
A koronázó város keserves sikátoraiban néma megállásba csöndesedő, suttogó tömörülésbe verődő, türelmetlen kiáltásokkal széjjelszakadozó úri csoport morogva vitatkozása kopogott szerte naponta, a régi százgyertyás lakomák helyén fejet összedugó csöndes vacsorák mécse pislogott, a diétán őrködő király vadászó nyergéből kihallatszó trónszékére szállt, szó folyt a bor helyett, s a hajdani vidám kupaköszöntgetők ajkán szederjes szitok ült. Német-magyar szolgamarakodás vére fröcsölt az est homályában, s kint az országút szürke szalagján fegyvert, golyóbist szállító szekérsor hernyója kúszott a buggyos, lebegős lovasok száguldtatásával játszó mezők sátrai felé.
Követek, főrendek tábláján mogorván tárgyaltak a magukra maradt katolikusok, s ha lovasok zörögtek el az ablakok alatt, félbeszakította mondatát a szónok. A protestánsok dühös tanácstalanság és prófétás ihletű csökönyösség között hányódva kilincseltek Lipótnál, Portiánál, s a zavarokban hisztériássá betegült nádornál. A katolikusok zajongva követelték a németek kivitelét, a protestánsoknak az ülés palotájába erővel berendelését, az evangélikusok összeröffenve állottak ellen, s mikor már a meddő handabanda, Wesselényi könnyei, Portia udvarias köntösű gorombasága engedésre kínozták őket, ijedten menesztettek futárt a megyére, hogy az új utasítás ellenállásra riogató vörös posztójától újra megvadulva tiltakozzanak minden hitegető puhítgatás ellen.
- Fábrikállják rongy articulusikat magánosan csak az hütünkön tapodók! - kiáltották a decretummal fenyegetőző nádor szemébe, és Szepessy Pál szállására gyűlve verték az asztalt: - Nem menünk diétára, nem!
Az ijedezővé riasztott király imádkozott, misét hallgatott, s ha a végső szükség a folyton kérvényező protestánsok elé kényszerítette, magyarázó szava csak érthetetlen suttogás volt, s a mozdulni nem akarókat megrettenve tiltotta el a folytonos előtte való alkalmatlankodástól.
- Quid hoc ad dietam? - recsegett fátyolosan a királyi szó: - Causa confessionis privatum malum est!
A kis csoport némán állott, de a távozásuktól kopogó folyosókról elégedetlenségük illetlen robaja behallatszott a belső termekbe is.
A két párt apró árnyalatokba olvadva járt-kelt, hallgatott, ült, hízelgett, esküdözött mind a maga igazára zöld szobában, szűk szálláson, utcán, mindenütt. Volt katolikus, ki csak Motecuccolira acsargott, s a protestáns dologból savanyú fintorgás közt nem csinált volna kázust, ez németet, eretneket egy szitokban küldött poklok fenekére, amaz a császári vezér ocsmány dúlongóiról hallva rosszkedvűen csak nyelt egyet, de ha az evangelicus szó ütötte meg fülét, dühödten csapdosta térdéhez kucsmáját, a negyedik sürögve-forogva buzgott, hogy a magányos szállások fiók-diétáját valahogy behozza az országgyűlés házába, "pökök reájok!" sürgette az ötödik a törvényalkotás munkáját. A protestánsok vallási sérelmeik tárgyalása előtt semmiről sem akartak tudni, de volt köztük, ki nyerendő grófi koronájának gombjait számlálgatva, hitfeleinek hízelegve hazudott, s Wesselényi előtt mindenért jótálló döngetéssel verte a mellét. Büszke, makacs fennhéjázásukban azonban mindnyájan megegyeztek.
Rekkenő nyárrá tüzesedett a lanyha tavasz, új törvényekkel hizlalta serényen a katolikus toll a Corpus jurist, s a protestánsok riadt nyája csak egyre bócorgott királytól Portiához, Wesselényitől Zrínyihez.
Lipót, uralkodói terhébe tört krisztusi megadással suttogta el újra Lippay mondatait. Portia merevsége már csak szigort emlegetett. Wesselényi nekihevülve rivant reájuk, ő is úgy tenne, ne engedjenek, s másnap sírva könyörgött, puhuljanak meg.
- Egy kezemben vessző, másban kegyelem! - toppant ismét eléjük fenyegetően. Majd üstökcsavargató szelíd meggyőződéssé lágyulva dorombolt szava:
- Ne, e...! Bocskaytok nincsen, Bethlen meghalt, Apaffynak fegyvere nyugszik... ne... ne! Kiben bízhat kegyelmetek?
- Eddig sem bizakodtunk azokban, kiknek leheletek csak orrukban volt, hanem bizakodtunk abban, kinek ma is azon mindenható ereje vagyon, hogy valamint amaz dücső fejedelmeket az ű tiszteletinek ótalmaztatására előlállatta, úgy mast is az cséphadaró mellől Gédeonokat, az juhok mellől Dávidokat állathat elől Isráel szabadítására! - vágta rá rezgő hangon a nagyszombati prédikátor, s a dacos fejek kucsmába süppedtek, és elrecsegő sarkuk haragos örvényt túrt a nádori kert kavicsos útjain.
- Veszedelmünkön pityergő crocodilus! - Mesterségesen éneklő madár! - morogták eltávozóban, s megátalkodottságuk nem káromolt, nem zajongott már, csak összepislogott.
Zrínyi, új gyerekáldással nehézkes feleségén, szerelmes várán kalandozó gondolatai után kívánkozva, unt kötelességtudással emelkedett a szállása falai közé örvénylő elszánt zuhatag elé, állt a protestánsokat hitegető Wesselényi mögött, írta a leveleket kegyelmes megbízójának, Portia grófnak, s ült be néhanap a törvényőrlő malomba zakatolását hallgatni szórakozott kardra-dülleszkedéssel.
- Megént ez rútabb s kínosb szemétben rugódozom, penég nem kévántam! - dünnyögte maga elé.
A morgó morajlást fel-felugráló, kardot rázó, ököllel motolláló haragos viharrá híva sivította most harsányan a szónokló Batthyányi Kristóf a kezében lobogtatott füzetecske címét:
- Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur, Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno 1661.
- Másfél decennium telék ki idáig szinte - évődött magával Zrínyi félhangos figyelmetlensége -, hogy báni bot nyomja markomat, s az szentgyörgy-havi varasdi gyűlés gravámeni szórul szóra azont kesergették, kit bánságom elseje... de heában mondám magamnak: nem mensz diétára! nagy mennykű cicerós pennával íratott epistolában hívának evangelicusoknak kérésekre személlyem távultartását eszekben vett rendek... Mi végre?... Mastan Portiátul palatinushoz, Wesselénitül evangelicusokhoz varga-bötűző utamon járom az tanácsúr táncát, de ugyan bolondultul... Mérthogy éppen én szelégyítgessem üket? Merthogy catholicus hütöm semmi üdőn nem vén evangelicus templomgombot célul az lövöldözésbe?... Zrini-Ujvárral nőlt emberségem is? Vagyhogy gyapjat tojik előttem minden farkas?... avagy... hűvségemet akarják igyen kímlő fontra vetni? Hm!... Posom mezején hatezer német... Ellenem-é vagy evangelicus fejekre kóknak?... Ejh! untat ez zakata! - emelkedett föl hirtelen, menésre készen.
- Articulum contra ducem!... Ad calumnias Montecuccolianas responsionem dare!... Articulum! - süvöltözött mindenfelől a tehetetlen összeroskadásában kopott szakállát, üstökét babráló s könnytől, mitől káprázó szemét dörgölő palatinus-praesidens felé, míg Zrínyi tépelődésének halkan sikló sajkája körül a rendetlen vita dörgő hullámainak taréján szitok és megtorlás tajtékja habzott.
Az ajtóból még egyszer visszatekintett.
Wesselényi kérő-fájdalmas arccal állt emelvényén... s bömbölve fúrta bele hirtelen mű-meggyőződésének lelkes baritonja a pillanatra csillapuló zajba:
- Dux hanc mendosam scripturam fecisse palam et publice negat!
- Nyelves aggné s omnis in ferro salus az symbolumod! - morogta Zrínyi, s nagy csöndben kilépett.
Az udvaron, míg emelkedő lába elé görnyedve tartotta a kengyelt a lovász, a szolgák kártyázó csoportjából futva igyekezett feléje Angelo, dolmánya alól írást húzogatva.
Zrínyi nyergébe zörrent:
- No!
- Nimöt inas hozá imént! - nyújtotta föl a levelet Angelo.
A papírdarab recsegve lengett a bán szakadozó nevetése előtt, s gombóccá gyűrődve tűnt el dolmánya zsebében:
- Számot adnom az "schantz"-ért?... Éppen jókor, dücséretes dux! - s a szokottnál keményebb sarkantyúékbe kapott paripa borzadó prüsszentéssel szökött a kapu felé.
A széles asztalon, földön, polcokon, széken, kereveten kövér teológiai munkák, karcsú költők, szigorú históriák, nyűtt hadi könyvek, kunkorodó térképek mogorva, aranyos sarkai, ciceró-betűi, apró sorai, geometriás ábrái, sisakos vezérei, kanyargó folyói tarkálltak, feketélltek tudós zagyvaságban a szőnyegektől süppedő szoba komoly lakója körül, akinek elmerült munkáját a nyári nap ellen álomra csukódó firhangos ablakszemekkel nézték a svéd, német és török fegyverrel, pörkölt cafrangú zászlókkal, babérral, rámás királyokkal, költőkkel zsúfolt falak.
A kopaszra nyírt fej okos szemei befelé világító ihletben emelkedtek a belépőre, de rögtön bocsánatkérő széles mosoly borzalta össze a keskeny ajak viharos vonalának végén simára kefélt sertéket, s a méltóságosan fölálló szertartásos tisztességtudással illesztette a tar koponyára a nagy parókát:
- Salve, Domine!
Zrínyi leült, s a fegyvereket nézegetve várt.
Az iratai között keresgélő vezér lompos vendéghaja halk libbenésekkel szántogatta a zizzenő papírt, a nagysokára előhalászott terv körül aztán gondolkozó, mérlegelő rezzenésekkel táncolt a föl s alá sétába kapó széles vállain ide-oda.
- Obrist Holst úr jelentése kapcsán... a Hofkriegsrath praesidensének legkegyelmesb megbízásából... véleményt kell adnom... egypár pontra vonatkozóan... némi fölvilágosításokat... - szólt oda közben-közben Zrínyinek, papírról a bánra, bánról a levegőbe s ismét a tervre merevítve szemét.
A ceremóniás, körülményes kérdésekre Zrínyi sarkantyút rázogató, tollforgót babráló, kardfejet ütögető úri nemtörődöm közvetlenséggel válaszolgatott. A vezér lassú, összeadást kivonással ellenőrző számvetéséhez közönyös gyorsasággal ontotta a százszor is rúd, lánc, lépés mértékébe vett sok szél-hossz adatait, s előre bemondta a latolgató éjjeleken felejthetetlenné rögződött eredményt.
- Einen Moment, Herr Bane! - emelkedett Zrínyi türelmetlensége előtt levegőbe a tétovázó toll, s a számolgatás újra kezdődött.
Toll, terv, papírlapok egyszerre csak az asztalra repültek, s a karszékébe telepedőnek végső biztonságú ítélete érdesen hangzott a bán felé:
- Javíthatatlan... védhetetlen...!
- Mégis áll! Mégis megvédtem! - vont vállat csöndes szóval a bán.
- Azért csak méltóztassék elbontatni! - sietett akadékoskodása következményét levonni Montecuccoli.
- Nem teszem! - peccent ridegen a válasz.
A vezér hosszú, ápolt körmei ideges riadót berrentettek el egy fóliáns kopogó oldalán:
- Kár a szóért is e makacs céltudatlanság harmadrangú erődje miatt!
Zrínyi kiegyenesedett ültében:
- Több haszna van, mint a séta-hadviselésnek, mégis! - s Lipót két legnagyobb katonájának szemében, az udvariasság és játszi közöny köntösét lerúgva haragosan villant össze a nyugat-európai marsírozó, óvatos hadművészet s a vérpocsékló, vakmerő százados magyar guerilla-harc megférhetetlen elve.
- Nagyságod tehát szintén azok közül való, kik erdélyi expeditiómnak mindenki előtt való szünetlen rágását abbanhagyni nem méltóztatnak? - ösztökélte marakodásnak egy pillanatra olasz vére a hiú, nagy embert, de erőt vett magán, s fővezérsége gőgös tornyába vonulva megvetően szólt le a kicsiny magyarra: - Nagyságod legalább itt van és számot adhat!
- Számot adni - fröccsent a megnyúlt arcba a kacagó kicsinylés -, illustrissime ac optime dux? Hm!... Számot adni csak királyának tartozik a horvátok bánja, s a respublika utolsó burgerének is megvan a joga Erdélyt puszta parlaggá sétáló, Keményt holt-tetemmé pártolgató, Felsővidéket ignominiák mezejévé mocskoló nagyságod expedicitójáról véleményt formálni.
Montecuccoli sápadt méltósággal emelkedett föl ültéből:
- Ily fekete gyűlölettel nem tárgyalok!
- Gyűlölet? - rántotta talpra Zrínyit is az indulat -, s ha az is, tapasztalat gyümölcse! De kegyelmed már úgy hozta magával magyar ellen fenekedő gyűlöletét, mikor Bécsbe botlott!... Fiatal fejem... emlékszik nagyságod?... barátságát ajánlta egykor győztes, tudós generálisságodnak, ki méltatlanoknak nevetve mutogatta a corporálból lett generál kegye körül nyalakodó magyar zászlósúr levelét!?
Montecuccoli a bán elé toppant, s úgy sziszegte arcába:
- Corporálból is generált tesz a helyes hadi művészet... de végbeli bicskás szajha lángész nem leli helyét a magas tudomány vezérelte hadban.
- Az igaz! - csuklott dühösen a bán nevetése -, nem értek e "soha meg ne harcolj" titokzatos bölcsességű magas tudományhoz: miként kell csatát még szándékban visszanyelni, barátot fegyverrel pingált faképnél hagyni, ellen harácsát kukkinsloh-on nézni, babér helyén barmot gyűjtögetni! De adja vissza nagyméltóságod égi tudománya Erdélynek Keményt, a békét, bőséget, és én, én fogom Marsnak, Herculesnek, felséges atyánknak hirdetni, ki illatos Indiából szállt le közénk... Eh, csak szófia... tettekkel beszéljünk!
Az ajtónak induló után ordítva reszketett a sötét ígéret:
- Fogunk, öcsém uram!
- Pólyában vénhedett... taknyos... pennás... akadémiás... generál bolond! - döngették a távozó Zrínyi lépései a várfolyosó kongó kőkockáiba.
A város utcáin útnak öltözött lovasok ügetése keresztezte útját, nyitott kapujú udvarokról rakott társzekerek, öreg landkocsik bámultak ki a szemre vágott kucsmával vágtatóra, szállása udvarán fáradt paripák feje lógott földnek, s egy nyitott ablakból rikácsolva szállt a nyergéből kiforduló felé:
- ...sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk! De nem az nyeri el az pálmát, az ki jól kezd futni, és meddig az célt eléri, meglankad, hanem mindvégig az, ki jól végezi pályafutását...
- Ihon uram! - mutatott az ajtóra a kivételes pompájú bársonyos, prémes tolongás közepette szónokló Vitnyédy.
- Jó napot, mi újság, úr...? - fúlt bele Zrínyi üdvözlése a szeretet, lelkesedés, elszánt gyűlölet bömbölő lávájába:
- Vivat! - Éljen az bán! - Újság? Infámia! - Causánk istápja, éljen! - Lölkünk-vesztő latrok! - Vivat! - Elmenünk!
De Szepessy Pál előlépett, s míg a kis fekete ember szenvedélyes szavait apró tagokká szaggatták szögletes mozdulatai, halk süstörgéssé hűlt a láva izzása.
- Méltóságos fejedelem, nemes Horvátország bánja, magyarok eleje, búcsúvételünk ű szavával jüvénk nagyságod eleiben. Abban hütben gyölekezénk dietára, hogy égben kiáltó gravámeninkre írt nyerendünk s nyavalyáktul üres confessio-vallást vihetünk az tokos tapodta, catholicus sanyargatta megyéknek, s ihon, erdéli hadat, generalis hadi állapatot emlegetvén, mindeneknél fölségesb confessiónk causáját hátra vetnünk szuttyongatnak. Keménységben feketült az catholicusoknak lölkök, Portia úr csak practicás Disznós Geci, s királ ű fölsége fülét siketségnek ű gyapotjával duggatták bé nyavalyában zabált biblia-sütő ellenségink. Elmenünk tahát ki-ki haza, de nem annak elmulatásával, hogy nagyságodnak próbált favoráért keserült szüvünk minden indulatival, nagy hálákat ne adtunk légyen. Az Úristen látogassa meg nagyságodat bév áldomásival! Vale, princeps dominorum Hungariae! - s a kemény ember hosszú fekete szempillái gyors pislogással morzsoltak két apró gyöngyszemet szétfolyó könnyé.
- Vale, vale! - morgott, suttogott a fülledt csöndben.
- Én más hütöt vallok - pattant ki Zrínyiből még forró dühe -, de kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, kegyelmetek gravamene én gravamenem... - s gondolatot keresve keserű csöndesedéssel tette hozzá: - Vajh, lenne 100 000 pápista, 100 000 lutheranus, 100 000 kálvin-hütű vitéze az királnak: űvelek mentté lehetne az haza!... Isten velek!
Néma meghajlások, kulcsos kézszorítások, halk hálaszó, mogorva lemondás, magtalan ijedelem, szótlan elszánás között búcsúzott az el-kitóduló szomorú csapat.
Az ajtó bezárult, s az egyedül maradó Zrínyit terv-cséplő sétában kergette szobáról szobára károgó csőrű gondolatserege hosszú órákon át.
A báni szállás délutáni nyugalmában aztán hirtelen csak öreg vasalt ládák szája nyílt csikorogva, csattogó pálca alatt port pöfékelve táncolt mente, nadrág, szerszámszíj feketült gyors kefe nyomán, zabla csilingelt pallérozó zacskóban, s landkocsit mosott az otthoni szeretője ölelése elé fütyülő legény.