Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdőfejekről hideg másodeső hullongott, lucsoktól fénylett a mező, s a friss barázdák göröngye sárrá hízva mállott szét latyakban.
Kolozsvár egykedvűen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató őrt küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a felvonóhidak tenyere csitítva tapadt az öreg kapuszájakra, s a faltetőkről a bámész emberfejek tarka virágágyát lehervasztotta a völgyükben abgelesztező németektől való félelem. A piac nagy tornya magasra nyújtotta kíváncsi nyakát, a fellegvár kis erődje lesandalított Montecuccoli táborára, de alattuk, a nagy kavicsokkal libabőrös utcákon, csöndben dugták össze fejüket a kis házak.
Egy nap aztán megnyíltak a város kapui, s a Bethlen-bástya ötszögű tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a fenesi tető felé, a várost császár védelme alá vevő roppant sereg pedig, bár Kemény János könyörögve biztatta sima szavú, érdes lelkű vezérét: Marosvásárhelynek! előre!, megfordult, s törököt se látva, mégis kolerás, lázas ronggyá tépve húzott északnak téli szállás iránt.
Hírére pusztává ijedtek a falvak, s ami otthon maradt, romboló, rabló kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye csörgött, párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt, s mögötte barma kullogott. Faluvégeken fákra húzott aggok ijesztő cégére kalimpált, útfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban, piacokon hajpörkölés, orrcsonkítás, fülmetszés, ujjközreszelés, emlőmetélés vidám munkája röhögött, gombos tornyú templomban istenkáromlás piszka guggolt a fal tövén, malacpörkölő tüzük csecsemőcsontokon, hamuvá lapozódott zsoltárokon éledt, erdei ösvényen embercserkésző német csizma csoszogott, beteggé bujált nők kóboroltak a cserjén - s az undort és pusztulást görgető részeg folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund generális csillanó sisak alól csipkés páncélra tömött parókaszárnyakat eresztő hideg feje őszi szonetten töprengett.
Az ebesfalvi kocsiszín mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált öreg hintó azonban sártengerek ragadós hullámain rázta a fiatal Apaffy Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes találkozás fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de mikor Marosvásárhely alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér vakandtúrásaitól népesült élénkké, a nap egy felhőfok tetejére hágott, s bágyadt kíváncsiságát szétöntötte a réten.
A sík egyetlen dombdudorodására hevenyészett kőalkotmány alatt piros, kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre vonaglik már, mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura, tárogató és khákáni dob szava mellett szemre vágott kucsmával, kifordított mentében, pattogó ostorral vágtat közéjük a tatárság öröme: csak az öregebbje ül a nyeregben, a többi rohanó paripáján állva, guggolva, háttal előre, oldalára csúszva, nyakán tótágas előre görbülő ívét rezgetve, hátán keresztbe zsáknak lógva, négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad erejét. Utánuk kaftányos, szakállas komoly lovasok mindenféle színű fezcsúcsot lüktető csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül kontyba kötött farkú, kis fejű keleti paripákon.
Az istállószagú, rengő, toppantó, toporzékoló, nyerítő vagy hangtalan, fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis tisztásán aranyozott szék áll, s a széken régi forma hosszú galléros mentében, zöld vont arany dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal ül a fiatal Mihály úr.
A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót lengető óriási turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal súlyos, fekete prémes kék posztómente hosszú szárnyai méltóságosan libegnek a lassan közeledőn, aranysújtásos bő selyemruháját szorító övben handzsár és kard topázszemű aranyos feje görbül, nyakon ragadt vezéri buzogánya csípejére támaszkodva reng.
- Erdel új királának fákláját az pasa szerdár úr ihon meggyújtja! - harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a közeledő Ibrahim pasa.
Mögötte hímzett párnákon drága ajándék súlyos ránca buggyan, érce tündöklik.
Hermelinpalást lendül a szolgakarról, gallérja a pasa hódoló csókját súrolja, s a zavartan piruló vállára kanyarul, az alázatban meghajló fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak száll, a karcsú derékra drágaköves öv kígyója tekerül, a tétovázó tenyérbe padisáhi buzogány tolakszik.
Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról, s mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény új arany ragyogását rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető mellett.
A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három "sáhi tug" s a levegőt nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan hajladozó csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered egy pillanatig az új fejedelem a döbbentő tömegű keleti fejek gyűrűjébe övezett kis magyar csapatra, de Ibrahim súgó szava s egy vállrándítás megemberelik: a drágaköves buzogány két térdére fekszik, kezei szétterülnek a levegőben, s mély hangja biztosan búgja:
- Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck, Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári legkegyelmesb fölségére friss áldomásidat szállatni, mennyeknek országában lakozó Atyám, ne késsél! - s a meghatott, buzgó ima szellője kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész tábort.
A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül bólogató lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra szerszáma csilingelt választ...
A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe, s Apaffy hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe felé:
- Az oszmán padisáh akarattyának mindenkoron engedtek-é?
- Mindenkoron, jó szűvvel! - morgott fel körül a kis csoport.
- Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent fogadással megadnom fogadám... az török nemzetbéliekkel békén éljünk... ittasan is ne légyünk terhekre...!
- Az padisáhi contrubitót megadjuk! - dünnyögték halkabban az erdélyi urak.
A pártfogó karok újra hóna alá siklottak Apaffynak, s a rezesen derengő széles horizont zökögve szűkült összébb és összébb jelen örömétől, jövő félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, míg szerteszét csókra kérőn, csókra nyújtva emelkedett a kéz, s csapatokra oszoltan görnyedt új uruk lábához az erdélyiek hódolata, a török zenekarok tárogatója, trombitája, csengős dobja felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt erdeit.
Az oszmán had sűrű sövényében azonban bort kotyogtató hordók hosszú szekérsora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás felé, ahol már barnán dagadt ki a sütőárkok hamva alól a sok óriás kenyér, s friss tűz nyársán kalimpált a nyúzott ökör. Székelyek, szászok, királyhágón-túliak napot röviddé óbégatott öröme fáklyafejet, rőzsehalmot gyújtva kurjongott a hosszú éjszakában, s köröskörül hajnal nyílását várva ült aggodalmas őrséget nyergében Ali óvatos népe.