Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Móricz Zsigmond:
(A Bédi-ház derék szobája a piac felől. Az ablakai a piacra nyílnak, s látni rajtuk a tornyot, az üres nagy vásárteret. Ajtó is van a piac felől, most vágták, hogy a vevőknek ne kelljen körüljárni az udvaron, ahol mindig lemarcangolták az asszony virágait. Inkább ide szerkesztették a műhelyt egy sarokba, amely hirtelen fallal van elrekesztve a nagy szobából, s itt van az elárusító bolt, nagy, pántos, vásárrajáró ládákkal, rudakon lógó csizmákkal. Kedves, jó és bizalmas, úri hely. Itt is tanyáz a család egész áldott nap, s itt fogadja a háziasszony a vendégeit. Pedig nem utolsó embereket. Édes Gergely tiszteletes urat, aki nevezetes poéta Magyarországban. Vállyi Klára kisasszonyt, aki vizitában van itthon Bécsből, ahol minden főrendű magyarokkal olyan bizodalmas barátságban van, mint akár e ház derék asszonyával, Fábián Juliánnával. Mert ez az a Fábián Juliánna, tulajdon az, aki a komáromi verseiről egyszeribe olyan híressé vált a két haza literátusai előtt, hogy a komáromiakat a guta üti az irigységtől. Bizony ebben az öreg házban, itt a nagy, bőrszabóasztalon írja, írogatja azokat a híres verseket gróf Gvadányi József volt lovas generálishoz, amelyekben még a késő maradékok is örvendezni fognak. Jobbkézről ajtó visz a lakás belsejébe, balfelől meg egy kis kiugrás van a piacra, egy kis asszonyos jóhely, ahol Fábián Juliska asszony a csipkés főkötőit csinálja. Mert azokról idehaza még híresebb, mint veszekedett rigmusairól, a főkötőit úgy megteremtettézi, gyöngyökkel, csipkékkel, rezgőkkel, aranyszállal és valami akkurátus formával, hogy máma Komáromban inkább meghalni kíván egy-egy módos fiatal lányasszony, mint a Bédiné főkötője nélkül menni férjhez. Virágos muskátli van bőven a kis ablakokban, a ház ajtaja fölött kakukkos óra kityeg. Falra akasztva nagy vásári bunda, két régi török kard, fustély, kulacs. A firhangok slingelt szélűek, új módin, dobogó emelvény is van az asszonyzugban, s rajta szép kis régi üvegtéka a sok drága csipkeholminak. És mindeneknek díszéül, egy szép hárfa áll...
Bédiné a nagy asztalon írogat, nagy fakalamárisból, lúdtollal. Azért itt, mert betintázódnék a himihumija, ha a maga kis asztalán vesződnék evvel a nehéz szerszámmal. Mert nehéz ám. Látni, mely döcögve mozognak a betűk, míg nagy igyekezettel rakogatja őket egymás mellé. Bédi uram alkuszik egy áthozott siket vevővel, aki csizmát próbál, és egy szót sem ért a leghangosabb kiáltásból sem, csak az ember szájáról hámoz le valami értelmet.)
Bédiné (a lapnak a végére ér, porzót hint az írásra, lefricskázza, fordít a kemény diósgyőri íven, s újra nekiveselkedik, hogy tovább ír).
Vásárló: Kicsi... (S feláll, topog a nagy csizmában, és igen-igen gondterhes az arca.)
Bédi: Nem baj a.
Vásárló: Hán?
Bédi (kiált): Nem baj! (Odanéz a feleségére, restelli, hogy ennyire zavarja.)
Vásárló (a füléhez teszi a nagy, bütykös tenyerét, s bambán szól): Hogy mongya majsztram?
Bédiné (először figyel fel az írásáról): Csak ezt a majsztromozást ne hallanám... Ez sírba visz...
Bédi (dühösen ordít a fülébe a vevőjének): Majd kitágul.
Vásárló (megérti, nevet rá): Aha, sohanapján.
Bédi: A gutta kerüljön meg... (A vásárló lefelé húzza a csizmát.) Hogy lehet ilyen sovány embernek ilyen nagy lába!
Vásárló (örömmel látja, mikor Bédi egy rettenetes nagy csizmát vesz elő. Kiszedi a kapcákat, kegyetlen sokat és félős tisztaságúakat. Újra feltekeri ezeket a lábára. Csönd van, csak a falióra ketyeg).
Bédiné (hangosan, iskolásba csapó hangon recitálja el a leírni való rigmusait):
Nemes Szabó Istvány éltes felesége,
Midőn futna, leve életének vége.
A szomszéd tűzfala szegényt béboritá,
Összetört testéből lelkét kiszoritá.
Bédi (odafigyel, s a fejével kicsit ütögetett a versre, helybenhagyóan): Úgy vót... Úgy... A nagy földrengéskor vót, de úgy vót.
Bédiné: Küldd már a pokolba eztet az embert.
Bédi (a vásárlót megböki): Ez jó lesz!
Vásárló: Hán?
Bédi: E jó lesz!
Vásárló: Úgy gondolom. Így szeretem, hogy férjen bele kapca.
Bédi: Eriggy már az anyád keservibe.
Vásárló: Hán?
Bédi: Gyűjjön kend a műhelybe, ott majd megalkuszunk.
Vásárló: Hán?
Bédi: Műhelybe!... Ne kiabáljon itt!... Verset ír a feleségem.
Vásárló: Nyerset?
Bédi (megfogja, s a félcsizmában belódítja a műhelybe): Gyere má ország bolondja, gyere!... Csak írjál, galambocskám, írjál... (bemennek).
Bédiné (egyedül marad, megkönnyebbül, s teljes komócióval veszi az árkust és elölről, magának olvassa a versét, olyan tele szájjal és jó ízzel, ahogy csak egy költő tudja élvezni magát).
Gyenge Musám, vegyél gyászruhát magadra,
Mert így illik menni mostani utadra.
Vedd ki táskácskádból a holtak lajstromát,
Akik Komáromnak szenvedték ostromát.
És a földindulás áldozati lettek,
Hallgassad, mely kinos móddal temettettek...
Aj, Istenem, milyen égi adomány is a poézis nemes tálentuma.
Karai János úr, volt táblabirája,
Leve egy perc alatt az halál prédája.
bément, hogy majd fehér ruhát vesz magára,
Azonban végveszél szakadt a nyakára.
Az alsó szelektül a háza megrendült,
Nem is látták többé, úgy a nyakába dült.
Manca és Sári (az utcáról jönnek, tisztességesen köszönnek): Szerencsés jónapot, jó egészséget kívánunk.
Bédiné: Csend!... (rájuk int.)
Így Torkos János úr hitvesének élte,
Elfogyott, mikor még talán nem is vélte.
Rászakadt hirtelen a más háza fala,
Nem tudták hova lett s ő alatta vala.
Nemes Szombathyné ablakából nézte,
Amint a jó asszonyt kőhalma tetézte.
*
(Prózában): Mert tudod, rászakadt a fal!
Mint jólelkü asszony védelmére szaladt,
De szint akkor halál kaszájára akadt.
Rá omlott szép festett háza boltozása,
Kit osztán hív férje zokogva kiása...
Manca: Rittig, anyámasszony is eleget mesélte, így vót.
Bédiné: (szigorúan ránéz, szünet) Így vót... Így nem vót, mert csak a nemes poézis tette ilyen széppé. Nem is vót festve a háza, azt csak a Múzsák súgták nekem...
Manca (frissen): Azért gyöttünk, asszonynéném, hogy Sárinak főkötőt...
Bédiné (leinti, s tovább olvas).
Nemes Tóth Istvány úr, város szenátora
Vala ezt is végzé az isten ostora.
A Dunáho szaladt, hogy ott majd hajóra... Tán férhe mégy?
Sári (nagyon szemérmes kislány, elpirul és lesüti a fejét).
Manca: Aha, férhe.
Bédiné (olvas): Ülteti cseléggyét, de érte végóra.
Mert amidőn azok legjobban futottak,
A dülledő házak reája omlottak... Kihe? A Berza fiúho?
Sári (halkan súgja): Igenis.
Manca: Hát főkötő csinálásér instállnánk meg kedves asszonynénémet, mármint kedves keresztanyámat.
Bédiné: Főkötő, főkötő.
Sári (halkan). Gyöngyöset.
Bédiné: Jó fiú az a Berza gyerek, csak olyan tökkelütött filozófus ne volna.
Manca: Ó, eleget tud ahho, hogy megházasodjék. Ugyi te. Annál jobb ember lesz belőle, minél butujabb, ugyi te! Nem is házasodni való az olyannak, akinek majd elrepül a feje az okosságtul, ugyi te.
Bédiné: Neked igen, mert neked nagyon fel találta vágni a bába a nyelvelőd... Hát gyöngyöst.
Sári: Igenis... (lesüti a fejét, s a kötényét tépdesi.)
Bédiné: Hát szépen fog rá maradni, a mesterségit is érti, a' jó mesterség, a szitás, mer szitálni mindig kell... Hát gyöngyöst... Mikor lesz az esküvő?
Sári (igen halkan): Vasárnap.
Bédiné (felcsattan): Mikor?
Sári (még halkabban): Jövő vasárnap!
Bédiné: Még jó, hogy nem holnapután! Hát most kell jönni? Hát egy gyöngyös fejkötőt csak úgy lehet összesip-suppolni?
Manca: Abbizony nem rigmus!
Bédiné (szigorú szemeket vet rá).
Sári (suttogva): Szégyellettem eljönni.
Manca (Bédinének a nyakába ugrik s hízeleg): Ó, keresztanyám, most se jött vón, ha én nem cipelem... Csinálja meg, csinálja meg, aszonta, egész életibe köszönni fogja, első gyerekihe elhíjja keresztanyának!
Bédiné (megveregeti a Manca hátát, megsimogatja a Sári állát): Jó van no. Lehet is veletek okosan beszélni. Pedig ihol e, lássátok, mennyi a dolgom. A nemes grófnak, méltóságos gróf Gvadányi Józsefnek, kegyes patrónusomnak és fő-fő barátomnak kell leírnom kétsarkú versekben a komáromi földrengést.
Manca: Ó, aztat is lehet attul!
Bédiné: Nehezebb ám lúdtollal betűket percegtetni, mint tűvel gyöngyöt varrogatni!
Manca: Meghiszem azt, két napig tanultam, még se tudok egy öreg Á-t se.
Bédiné (Sárihoz): Te se tudsz írást, olvasást?
Sári (elszörnyedve): Nem hagyott engem idesanyám ilyesmikre szokni?
Bédiné: Szamár vagy anyáddal. Ismered a Vállyi Klára kisasszonyt? Annak se hagyták, hogy megtanulja, mégis dáma lett belőle Bécsben... Azóta jött magához az erkölcse, mióta most két esztendeje megtanult írni-olvasni!... Bizony! Még milyen híres poéta lett! Már könyvbe kinyomtattatják a verseit... Ma már nem elég a jányoknak kötni, horgolni, slingelni: betűt is kell tudni. Látjátok, Juliska úgy ír, mint egy préceptor, meg hárfáz, gitároz. Pedig Vajda Pál se módosabb, mint a te apád... De az nem is lesz ám senkiféle szitás felesége. Azt én adom férhez. Már van is kihez.
Manca: Nekem kommendálhatna keresztanyám valakit.
Bédiné: Majd Dunába hordok vizet. Ejnye, ejnye, hát evvel már mi lesz. Megájjatok, mert megírom a grófnak, hogy...
Megint nem mehetek tovább a munkámba,
Mert ime két leány jött bé a szobámba,
Hogy jövő vasárnap lészen mennyegzőjök...
Manca: Jaj, nekem is?
Bédiné (legyint): Ez csak poézis!
Nem volna pedig még nékik fejkötőjök,
Hogy varrjak nékiek esedeznek, kérnek,
Még olyat is, mivel nem birnak, igérnek.
Csakhogy a főkötőt hamarabb láthassák,
Fejükről a megunt pártát lehányhassák.
(Manca kacag, Sári az arcát takarja. Bédiné feláll.)
Azért kedves grófom, mihent elkészítem,
E két éhes leányt, ha kielégítem:
Tű helett kezembe vészem a pennámot,
És foltatni fogom nagyhírű munkámot.
Dixi Daróci,
Exekváljon Rákóci.
Manca: Jaj, keresztanyám, ilyen figurát!
Sári: Úgy pattog a szájábul a vers, mint a fakarika!
Manca: Ez ám a poéta, nem az a tüdőszín mentés, aki mindig úgy jár a városon, mint akinek tyúk ette a kenyerét.
Bédiné: Ej, te kalefaktor! Arról a tüdőszín mentésről csak hímet ne varrj... Ajjaj... Iszen én is megteszem asszonyfővel, ami egy asszonytól telik... de ez a te tüdőszín mentésed (Megsimítja a Sári állát) ez gyermekem, mint a hattyú a kacsák közt...
Forró sóhajtások, lelkemnek
Elszakgatott darabjai...
Itt lengjetek, hol kedvesemnek
Nyugosznak áldott hamvai...
(Meg van hatódva, s egy kis nemes hangulat csap át a kispolgári szobán.) Csokonai Vitéz... Nemes ifjú Debrecenből...
Manca: Debrecenből!... Keresztanyám, kommendáljon el neki.
Bédiné: Na. Téged egy poétának... Van is már neki választottam... Ez a selyem jó lesz-é?...
Manca: Jaj, de gyönyörű, ugyite, be gyönyörű... Tudom, hogy a Vajda Juliska...
Bédiné: És ha a Juliska... Evvel a gyönggyel...