Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: Nemzeti Színház
Ugyanazon a napon, mikor Farkas Pál darabját először előadták a Nemzetiben, a Népszava egy igen alapos cikkben bizonyította be, hogy az illusztris szerző a francia forradalomról szóló történeti munkáját "idegen források" után írta meg. Az idegen forrásokból a tudós szerző nemcsak a történeti tényeket, ezek csoportosítását, glosszálását merítette, hanem a stilisztikai fordulatokat is, metaforákat, megírásbeli szépségeket. (Nem baj, még mindig jobb, mintha egészen a maga fejéből írta volna!) Az emlékezetnek az a túltengése, mely Farkas Pált e történeti tanulmányának megírásánál üldözte - vagy mondjuk precízebben: nem hagyta cserben -, új drámájának kvalitásairól is sokat megmagyaráz. A gyermekkori olvasmányok, szépirodalmi és történelmi olvasmányok gyöngéd visszfénye rezeg a darabon. Azoknak a boldog éveknek a kultúrája, mikor a drámai akcentust még "az ördög és pokol", a történeti szellemet a zajtalanul nyíló, láthatatlan tapétaajtó képviselte, amikor a hősiesség "karjait keresztbe fonva" jelentkezett, és a poézis... "ez az öreg, lombos gesztenyefa jelentette nékem mindazokat a játékokat, amelyeket abba kellett hagynom, az ifjúságomat, amely megszűnt, a szabadságomat, amelyet elveszítettem. Egy öreg gesztenyefa! Milyen kevés kell egy gyereknek, és milyen sokat veszít, amikor azt is elveszik tőle." Néző, morzsold szét... könnyeidet!
Akik egy kissé ismerik az író élete körülményeit, azok előtt nem lehet titok, hogy amit Farkas Pál a hátulgombolós romantika eszközeivel elmond, abban líra is van, valami abból a különös nedűből, mely sok mindent megérttet s megbocsáttat velünk. Farkas Pál egy időben oszlopa volt a radikális ifjúságnak, az összes szentivánéji-álom-beli szerepeket ő játszotta náluk, amíg egy napon - hogy, hogy nem: kitették. Ebbe nem tud belenyugodni, amit azóta írt vagy cselekedett - szegényes írások, ökölrázó cselekedetek -, mindenben perének revízióját kíséreli meg. És ebben van valami szánalomra méltó. Új darabja is ilyen perújítási igyekezet: a francia forradalmat leplezi le, kíméletlenül a szemébe mondja Marat-nek az igazat, és győzni engedi - sajnos! csak a harmadik felvonás végén... áldassék Fouché polgár, az új polgárbiztos neve, aki szokott kegyetlenségével véget vet az egész komédiának - győzni engedi az ő jó szívét. Összefont karokkal megáll Marat szobra előtt: Nem, Jean Paul Marat - mondja összefont karokkal -, neked nem volt igazad!"
A forradalom megkapta a magáét, Farkas Pál egy nemes pózú szobrot liferált a maga igaza mellett, s most már azokon a sor, akik annak idején a kiváló szerzővel azt a méltánytalanságot követték el, hogy helyet adjanak a perújításnak. Mert ha nem, új darabot ír, és úgy lepofozza Marxnak meg Lassalenek a szobrát, hogy vacuum cleaner legyen, amivel összesöprik darabjait.
Hogy mi tetszett, vagy mi nem tetszett nekem e darabban, arról ne beszéljünk. Elvégre ez a darab Farkas Pál személyes ügye, s nem való, hogy beleavatkozzunk. (Nem is igen értem, hogy mi az ördögért avatkozott bele a Nemzeti Színház.) De arról igenis beszélhetünk, hogy mi tetszett Farkas Pálnak a darabon. Azt hiszem, fején találom a szöget, ha azt mondom, hogy a dikciója. Nem tud betelni vele, annyira meg van győződve szépségeiről.
És ezt igazán a legegyszerűbb eszközzel éri el. Mert könnyű annak, akinek mondanivalója túlömlik serlege szélén, akinek gondolatait ragyogó költői nyelv szökkenti kristályokba. Írónk az ő hatásait azzal éri el, hogy mindent megismétel... egyszerű eszköz, és igen kiadós. Például, ha valakit "sötéten" akar beszéltetni: "Évszázadokat mentünk előre. De még ez sem elég, még tovább kell mennünk. (Kis "sötétség") Még egyre tovább kell mennünk. Visszatekintenünk pedig nem szabad. (Több "sötétség.") Megértettél? Visszatekinteni nem szabad." És ismételnek, néha csak egyszer, néha kétszer, háromszor, aszerint, hogy "komoran" beszélnek, vagy "kissé melankolikus mosollyal", vagy "csöndes rezignációval", vagy "különös mosollyal, mely ajkai körül játszik", vagy "sötét mosollyal", vagy "változatlan nyugalommal", avagy "növekedő ingerültséggel". Szóval a dikciója, mely ezúttal egészen az övé, aminthogy narcisszusi gyönyörrel is nézegeti magát benne.
Márkus Emíliát sok szimpatikus, de haszontalan igyekezetéért igazán sajnáltam. "Az élet mindent pótol, és az életet nem pótolja semmi", egy helyen ezt a reflexiót adja Farkas Pál a szájába - mert igaz, majd elfelejtettem, reflexiók is vannak a darabban. Márkus Emília, szegény elmondotta.