Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Bálint Aladár: Én és a - másik

Bálint Aladár: Én és a - másik
III.

Az asszony! Sok könyv, írás, dráma, nagy hírre vergődés után meg akartam írni a legnagyobb, a legfőbb munkámat, életem egyetlen írását. Amibe belé lehet sűríteni az egész világ testét áthasító fájdalom, emlékek, látomások nedvét, lázát. Ami mellém taszítja, örök ölelésre, együttvándorlásra az Asszonyt.

Egy spanyol kolostor falai közé bújtam, ahová nem ért el az apró tüzek szemet maró sűrű füstje. Nagy fekete sziklák fészkében ült a kolostor, ahonnan feneketlen szakadék felé épített kőhíd vezetett ki a világba.

Nehezen ment az írás. Amit egy nap megírtam, másnap eltéptem, újabb meg újabb tervek, gondolatok szántották át egymást. Terhemre vált a mozdulatlan, dermesztő csend.

Belétemetkeztem Párizs embertömkelegébe. Minden hangot, színt, mozdulatot, a házak, utcák, emberek, tárgyak formájának minden változatát, lüktetését magamba csorgattam.

Befejeztem a drámámat, de más volt, nem az, amit akartam.

Újat kezdtem. Havasok alatt szunnyadó, csendes tó partján, pihenő emberek között, kényelmes kastélyomban dolgoztam. Asszonyok jöttek, odaadták magukat egy nagy épület matériájának, de nem az épületért magáért, hanem azért, hogy ők lakják, ők uralják az épület termeit, és nem volt köztük a várt, az igazi. Dolgoztam, de amit csináltam, az csak más volt.

Elölről kezdtem ismét. Tengerre szálltam, ahol nem akasztanak határok. A végtelen vizek elsimították a gondolatok tépő viaskodását, bizonyosság nyugalmát teregették az örvények felé.

Befejeztem a nagy munkát, erről azt hittem, hogy az igazi.

A színpadról lezuhanó igék végigkorbácsolták az embereket. Némán, lenyűgözve nézték a leomló függöny rebbenését, és csak később, mikor feleszméltek, akkor tapsoltak, ujjongtak. Mikor testté vált az elgondolás, és előttem volt az, amit esztendőkön által hajszoltam, megdöbbenve vettem észre, hogy ismét kisiklott kezemből az élet fonala. Már túl voltam azon, amit csináltam. Túl voltam az íráson, a társtalanság fanyar evangéliumán, amely nem vezet hozzám senkit sem.

Elbujdostam. Mint letűnt csillagról, úgy beszéltek rólam az emberek.

Mit kell tennem?

*

Mit kell tennem? kérdeztem, mikor ismét messzi országokon keresztül vonszolt az átkozott vörös kocsi.

Amerre jártam, mindenütt egyforma emberek, egyforma mosolygás, reménység, aggódás.

Az emberek éltek. Ahogy napjaik következtek. Élvezték a pohár bort, sor verset, pecsenyét. Különböző kapukon surrant be hozzájuk az öröm, asszony csókja, séta napsütésben, szépen futó ló, gyöngy, kaláris, ezüstvégű sétapálca... elegendő volt arra a percre, órára, amit éppen betöltött.

Élni! Hangzott ki minden mosolygásból, ütésből, a zsákhordó munkás izmainak rándulásából, harangkongásból, vonatzúgásból, a kirakatba tett nyakkendő selyméből.