Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Bálint Aladár: Én és a - másik
Ragyogott a tenger. A messzeségbe vesző kék síkon szerelmes, szomjas pillangók módjára vitorlásbárkák lebegtek, a látóhatár vonalán nagy óceánjáró gőzös húzódott el lassú méltósággal, füstjét belerajzolta a tengerrel egyszínű felhőtlen ég lapjára. Fent egy szikla ormán álltam, úgy fürödtem a káprázatban. Majd több embermagasságú nagy vásznat feszítettem állványra. Széles ecsettel éles fekete foltokat csaptam a vászonra. Kemény kobaltot, ultramarint, aranyos zöldet, égő narancsot raktam rá.
Egy apró emberke settenkedett mögöttem. Sokáig bámult, vigyorgott, izgett-mozgott, néha levegő után kapott, beszélni akart, de küzdött ellene.
- Bocsánat - szólt végül.
Tovább dolgoztam. Sértődve elhúzódott. Sziklák közé bújt, de később ismét mögém állt.
- Bocsánat - szólított meg ismét.
Ránéztem.
- Kérem, művész úr. Engedje meg, hogy...
Elhallgatott és elpirult. Aztán rámutatott a vászonra.
- Engedje meg, hogy beleszóljak. A horizont, a perspektíva, tetszik tudni, azt nehéz kihozni. Talán a legnehezebb. A művész urak nem is tudják, hogy milyen nehéz.
Szótlanul elfordultam.
Szégyenkezve elhallgatott.
Néhány pillanat múlva vállamra tette kezét.
- Uram, adja ide azt az ecsetet. Csak a horizontot akarom megfesteni, ahhoz én jobban értek. Rajztanár vagyok.
Kabátzsebébe nyúlt.
- A diplomám...
Otthagytam a vásznat, az ecsetet pedig elhajítottam. A rajztanár utánakapott, de ordítva messzire dobta. Az ecset nyele lánggal égett. Az emberke könnyes szemekkel szájába dugta összeégett ujjait.
*
Avignonban a pápai kastély egyik toronyszobájában találkoztam vele. A hosszú keskeny résen keresztül felmosolygott a Rhone hamvaszöld palásttal leterített völgye. Azt nézte kipirult arccal, zilált hajjal. Szeméből apró lángok pattantak ki, nyitott nyersselyem útizubbonyát aranyszínbe mártották a beömlő sugarak. Csak ketten voltunk a toronyszobában, alul minden távolinak, kicsinek látszott, mintha megállt volna a világ életere, és odabenn a zárt, sötét falhengerben sűrűsödött volna össze minden szándék, cél, eszmélés.
Leomló piros selyemruháján fényes csíkok ficánkoltak, keble, mint apró ezüst hegypár éles vonalakat vésett a tapadó selyemre. Szívem kevesen kalapált, pattanásig zakatolt testem minden része.
Sürgettek a pillanatok, az idő elaprózott, százszorosra duzzadt porszemei. Sürgettek, sarkalltak, hogy elmondjam, mily szívós gyökeret eresztett belém a hozzája tartozás, a múlt időkbe, a tudat kaotikus ködébe nyúló reménység, hogy rátalálok.
Most itt áll előttem, és csak beszélnem kellene.
De nem lehetett. Ha arcomon, tekintetemen nem látja a végtelenbe torkolló kapcsolatot, a homlokon égő titkos jegyet, akkor hiába minden.
Bejött egy férfi. Apja, bátyja vagy férje, nem láttam. Belékarolt és együtt mentek le a lépcsőn. Bénán, üres tekintettel bámultam utánuk, lépésük távolodó kriptakopogása már rég elhalt, mikor feleszméltem. Lerohantam, de már nem voltak sehol. Lelkendezve keresztül-kasul jártam az apró, hegyes macskakövekkel kirakott apró utcákat, kitéptem magam a küszöbökről belémcsimpaszkodó kifestett, meztelen némberek karmaiból, végigloholtam az olajfákkal borított poros mezőket. Hiába.
Fáradtan, porosan vánszorogtam este a városba. Önhitt arcú, lovaglópálcás tisztek sétáltak, fecsegtek az utcán. Lompos katonák bizseregtek köröskörül. Köpdöstek, ittak, lármáztak az apró kávéházak előtt.
Szobámban elnyomott az álom. Hajnalban eszméltem. A tapéták fakult rózsái harmatos fényben ragyogtak. Kiültem a nyitott ablak erkélyére. A városfalak mögül előreküldte bíborát az ébredő nap. A kihalt, szendergő utcát két tegnapos korhely éneke verte fel. Összekarolva, lassan ballagtak el az erkély alatt, déli zamatú nótájuk panaszosan szövődött bele a hajnal pihegésébe. Már a falon túl jártak, daluk foszladozva, halkan küzdött a messzeséggel, a távoli mezők elnyelték az esengő hangokat, a hajnal kóbor lovagjait.
*
Lent zakatolt az automobil.
- Haza! Hazafelé! - rimánkodtam a láthatatlan vezetőnek.
Ismerős dombok, szelíd lejtésű szőlőhegyek integettek felém, lassú folyók tükre csillogott fel. Alkonyatkor leszálltam a kávéház előtt. Ahonnan elindultam. Kerestem a Másikat.
Nem volt ott. Kutattam a lakásán, hivatalban, mulatóhelyeken. Nem találtam.
Egy ismeretlen kicsi falu meghitt zugába vonult gyermekkori szerelméhez. Gúnyos büszkeséggel vágtattam utána. Éppen a menyegzőjére értem. Míg távol jártam, felemelték a fizetését, tehát nősül. Széles tornácon, alacsony szobákban, tánctól, bortól, örömtől kipirult arcú lármás rokonok zsibongtak. Ő ott állt nevetségesen elfogódott komolysággal, meghatódva. Menyasszonya hozzásimult, és semmiben sem különböztek a fényképészek kirakataiban kiszegezett merev lakodalmi fényképtől.
A menyasszonya. Sohse láttam, nem ismertem ezt az asszonyt. Számomra semmit sem jelentett, idegen volt, arca már abban a pillanatban, amikor néztem, elmosódott. A Másik is messzire távolodott tőlem. Sarkon fordultam - senki sem vette észre jöttömet - szótlanul távoztam.