Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Nyugatra a zsombéktengeren innen lapuló síkon, keletre a zölddel bókoló dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznú sátorkúp s két alacsony oszlopon nyugvó gerendának kétfelől nekitámasztott deszkák apró kártyaházai, sötét vonalakkal párhuzamost futó hosszú fekete földhányás békaháborító, kígyófészekverő szaggatott gyűrűje, az utakon keresztbe zászlós fejű lándzsák lóról emelkedő szabályos, tömött nádasa, bogárhátú nyikorgó szekerek, nyargalászó magányos kopják, a süppedékes talajon deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyú, mögötte fegyveres őrizet alatt poroshordó, halom golyóbis, tűzre lógó fekete bogrács, földtúró jobbágyok háta görbedése, kapavillanása, távolabb béklyós lábú füvellő paripák, zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó bástyája, gebesor hátán izzadó vizes tömlők, a keleti dombok kertjeiben fölfeszített nyári lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák, és messze-messze az őrcsapatok mereven csillogó pontok.
Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a kormos alacsony falak között fekete, összehányt vonalú, üszkös semmiség az elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a fürdő kis kupolája, s itt négy csonkára égett minaret-gyertya között a romlás fölött siránkozó imáktól búgó khunkjár dsámi mint nagy fehér ravatal. A faltető kertecskéit, vértanú-sírjait, ágyúit szomorú ronccsá, kormos gomolyaggá söpörte a perzselő lehelet. Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor, kétszáz deli ágyú, hejh, gondatlan Allah! minden odaveszett, s a piszkos pernye-havon céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, míg fejük fölött a bástyák épen maradt öreg ágyúinak torkával bömböli az ég négy tája felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli.
Egy este aztán elhal az ágyúszó, s a nap fáradtan fordítja el vörösre nézett szemét a feketén tátongó torok körül színlő élet vidám mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben óriási két szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró őrtüzeket gyújt földön, égen, s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be a csöndet.
- Te! - szólal meg a vízszélen lábukat áztató vitézek közül az egyik a csobogó hallgatásban.
- No!
- Ott! - mutat el a víz fölött Kanizsa felé a másik -, jün!!
- Mi?
- Néminemű roszseb tudja micsuda!
- Lócsecs jün az kegyelmed szájában!
- Csihulj, te!
- Igazán mondja Stipán, jün biz' ott némely széltül hajtott nádszál - szól bele a vitába a harmadik.
- Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? - szólal meg a hitetlen -, de mán én is látom, jün!
Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part felé a sötétben.
- Cssss, te, tudom mán! - morogta reszelősre halkított hangon a jószemű - béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz túrás mögött!
Csobbant a víz, feszülő nadrág reccsent, s egy pillanat múlva már a kis földhányás mögött hasalt a három legény.
A nádszál a parttól nem messze megállt, s egyszerre csak eltűnt egészen, de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja pattant. Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel itatott kékségű éjjel az égen, mögötte a vízre lapított Kanizsa mellett el kétfelől, a víz és mocsár fekete körszalagján túl, a sormási dombokig nyúló síkon őrtüzek gyűrűje. A fej egy pillanatra emberi alakká nőtt, s nyomban rá csobogva kurtult buborékká ismét, aztán megindult a part felé.
A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre veszi útját az a kicsoda.
A csendes csobogás megszűnt, csak a fű zizzent néha a hasmánt kúszó, meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac felé mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá kanyarítva, a másikat messze hátranyújtva szökellt már a biztos siker türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik bokáját egy meleg, goromba húskapocs, s röhögve biztatta fölkelésre a karcos hang:
- Jokarü, csodsuk!
Dobbanó ugrás, hahota, finom acéllánc csilingelése, s a magát szótlanul hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között, s a lánc másik végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt ugráló tűz felé.
A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a feje fölött csillagot szitáló, cserebogár-rágta csipkés lomb-rostát, a közeledők neszére elordította magát:
- Vitézek! vitézek! - s míg a legények fegyver után kapdosva ugráltak föl szerte, maga karabinját csípejére eresztve a tűz elé lépett.
- Elsül, te! - Még belém lűsz! - szóltak eléje nevetve a közeledők.
- Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? - vidult föl szeppenéséből az őr.
A sáros, meztelen alak középre penderült.
- Cserebók, hű, cserebók! - kuncogott hülyén egy kis tömzsi.
- Cserebók? Török pók! - Vízi pók! - Finum pók! - Nyelves pók! - vidultak fel körben a legények a vezértől várt jutalom reményében.
- Csimbók, cserebók! - kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kísérve szavát, s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar:
- Csimbók, cserebók!
Hát az tököd merre lóg?
Cérnán, fonálon,
Stájerlandi határon,
Cérnán, fonálon,
Stájerlandi határon!
A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan jelenbe hiába akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat lopni a Julius Caesart olvasgató Zrínyi. Harcról a maga harca, idegen nép furcsaságáról bécsi németek furasága, gondról a maga gondja jutott eszébe, s a szeme előtt szórakozott, derülő-boruló homályossággal futó idegen múlt rohanását türelmetlen jelene vágtatása követte sorról sorra, lapokon át.
Borús év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!... Szegény kis Izsák, kicsin fülemilém, nem vált már meg engem, zengőbb trombitával nem énekli magyar kar erejét... elröpüle tőlem... mint a könnyű árnyék, elkele előlem... Széchy-javak kufáros pofájú védői, hát becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém... szolgámat verették meg a bitangok gyűlés után, a földre éhes, irigy, armálisos fattyúk!... Ki bánja?... paradicsomkertbe ültetett kis virágom, csak téged siratlak...
Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt, s a küszöbön keresztben alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára.
A könnyeiből felriadó Zrínyi lassan újra összeszűkülő, meg befelé látóvá táguló szeme előtt víziós élénkséggel pattant föl most a hiú tanácskozások császári kastélya, Laxenburg: körülgyűrűdző, sárga lombú vén vadaskert... a tó vizéből magasra bukó kőpikkelyes hatalmas négyszög fölött két sötét torony tetejének acélcsillogású lapos ékje, vékony csúcsba hajló gúlája... oldalt emeletmagas karcsú híd a vaskos kőlábnak, rajta vékony oszlopokon sokgömbű törökös kioszk a zölden tükrös víz fölött... a papos ruhájú vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja... Amott Szelepcsényi, a lengyel háló tudós, körmös ujjú bogozója... a héjakarmú, dominium ragadozó kamara praefectus, Zichy... a somfáról fügét szedők... Hol van a szívet tenyéren táncoltató nagy németszolgálás, urak?... Rákóczi megfojtásához kívánt kanálnyi vízért ránk hoztátok az árvizet!... s Lipót a nyakában lógó aranygyapjút nézegetve keres magában krisztusi türelemhez erőt... egy német köhintés dönt Rákóczi életéről, s a vesén rúgott magyar csukabőrbe bújt... - és a halkan ködfoszlánnyá bomló képet beteg, szürke hullámú tengerré mossa szét az ólálkodó álom.
- Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az ínséges Kanisában, hogy az főtörökök is korpát esznek, uram! - suttog fel egyszerre a szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése.
- Dajkád mesélé? - ül föl ágyán hitetlen rosszkedvűséggel Zrínyi.
- Valláhi, ben kendü gözümle gördüm - hangzik előre a sötétből a nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével látta.
- Mi lészen tahát? - vágja földhöz az egyedül maradó bán a könyvet. - Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad után csúsz!! Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az förgeteget Tokaj alatt, s nem dörög elében, de csak nem is harangoz!... Mast vagyon üdeje Portia szerént az csak paripákon Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott lázábul koporsóban Rákóczi, s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon, absolutus rex Hungariae mán Leopoldus... s balsamomot renget az Ádria tenger szele!
Öklöt ütésre rántó keserűség lökte fel ágyáról, s hajszolta föl-alá sátrában.
Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos tanács, Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra hívták, s mikor a hódoltságra csapott lángot és vért fakasztó tenyere, a letiltással hozzáküldött gróf Leslie Walter zacskós, puffadt szemealját gúnyos öröm húzta össze, s tréfásan táncolt a májusi napsugár nagy szakállán, homlokába kent haján. És most?... Fenyegetett Váradért előző cserében Kanizsát akarja... és kérdésére süket a felséges úr.
- De bontakozást tészek ez zagyvalékban, s temető prédikációt kiáltanak holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! - csapta szét ököllel a lengőajtót, sátrából kilépve.
Az éjjel hátralevő részét őrtűztől őrtűzhöz lovagolva, vitézeket szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva töltötte, s mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már ott kószált a látóhatár alján koldus-condrákba bújt királyfiként a hajnal.
Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek tolongásává zsúfolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a dombok alján hunyorgó, sanda ágyúk körül gyalogos ezrek raja zsibongott, s a híd végének levegőbe csappantott deszkafala felé rőzserakás, szekérhomok, gerenda fulladt szaporán a tó vizébe, hogy a cölöplábú óriás támlásszék hátát egyenes híddá hajlítsák ostromló lábuk alá erővel.
Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombéktengeren innen, alacsony dombhát gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel, bozontos szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel várja Zrínyi az onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyújelét. Dombja mögött a védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu föllovaglására, bedöntésére majd előrobbanó Zrínyi-huszárok, horvát hajdúk.
Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra horvát morgás felel, sürgető hangok emelkednek az úr felé. Meg se fordul.
- Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! - szólal meg háta mögött Patachich.
- Törjed meg pecsétjét, olvassad! - morogja maga elé vidám-elégedetten Zrínyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső mozdulatlanságában.
- Domine domine illustrissime bane! - hangzik mögötte kiáltva.
Zrínyi kardja lassan a levegőbe emelkedik, s az előregörnyedőnek bal keze lova sörényébe ragad.
- ...rendeljük és meghagyjuk... Kanizsa ostromával felhagyván, népével egyetemben haza siessen... török bosszúját ne ingerelje fejünkre... egy vár bírásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára... Kihez egyébként királyi kegyelemben maradtunk...
Túl, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsík siet dagadva az égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja.
Zrínyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel a sárga ragyogásban... Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma a rongy, fölégett vadméh odú ellen... Egy suhintás és lázadó lesz a horvát bán, meggúnyolója király szavának... Egy suhintás és kiszakítja magát a farsangos táncból, s Portia uram eggyel több ellenségre küldhet bugyogós hadat... Egy suhintás és tízezer ember élén lovagolhat szembe az egész pimasz, tetves világgal... tízezer százezrek ellen... a horvát bán két világbíró császár ellen...
Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a földre. Az ágaskodó paripa horkanva hátrál, s rekedten kurjant a keserűség:
- Hejh! Patachich, haza! Anyátok keservibe, haza!
S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent csöndjében csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sírgöröngy-dobáló dobogása hallik.