Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Nemezis
A két lány idegenül, ingerült ellenségeskedéssel volt együtt a szobában. A kerek asztalon a kis lámpa égett, a sarkokban mély sötétség, a bútorok alá beszokott házi sötétség hevert s nyújtogatta ki tagjait a kopott ócska szőnyegeken, mint valami mesebeli szörnyeteg, amelyhez úgy hozzászokott az ember, amelyet olyan ártatlannak ismer, hogy már nem fél tőle, ha lába körül csavarodik s felkúszik a bokákon, a csípőkön...
Az olcsó, vedlett szőnyegen legelészett, mint valami furcsa kérődző barom, földig csüngő abroszának sarkával, a kerek asztal, az ablak fölött a vakult tükörből kísértetek lestek ki és mulattak a két lány elvadult ingerültségén, csak a pók takácsolta nyugodtan finom, nemes kis hálóját a nagy ebédlődívány felső gombján.
- Jobb volna, ha valamit csinálnál - szólt Böske, a sima hajú, házias, sima arcú vénlány, aki sűrű, apró, szapora öltésekkel gomblyukakat varrt ki egy kispárnára, egyenletesen és szigorúan, mint valami gép.
A kisebbik lány felébredt ábrándjaiból, hátravetette magát, s a nyaka betört, ahogy elterült a széles kopott díványon. Felmeresztette nagy, sötét szemeit a plafon zöld és vörös dühödöttszínű rózsáira, s kihívóan mondta:
- Mit csináljak. Okosabbat is tudok.
Böske még színtelenebb és ingerültebb lett.
- Tudom... mit tudsz - sziszegte -, csak nem akarok szólani.
- Ó, csak tessék - csattant fel a kihívás.
- Hát akkor szemtelen vagy, tudod!
- Aki mondja.
- De hallgass!...
- Parancsára, néni!
- Arcátlan...
- Aki mondja.
- Komisz, neveletlen, szemtelen, komisz.
- Haha.
- Arcátlan, neveletlen.
- Egy kis változatosságot kérek.
- Szemtelen.
- Aki mondja!
- Így beszél egy tizennyolc éves!
- És így egy huszonnyolc...
- De fogd be a szád!... Te!...
Az anyjuk lépett be.
- Vali!... - kiáltott rá a kisebbik lányára, aztán síró, nyögő hangon, ahogy szokott, nyávogott nekik. - Ne veszekedjetek, gyerekek. Ugyan az istenért, ne veszekedjetek.
- Kikérem magamnak - lihegte Böske -, én nem veszekedhetek evvel a taknyossal... Összeszidom és megvan.
- Korodnál fogva... - morogta huncut gonoszsággal Vali.
- Vali! - kiáltott rá az anyja.
Erős fekete szemei, sovány, nagy orra éppen olyanok voltak, mint a kisebb lányáé, de oly közönséges cselédfáradtsággal mozgott, élt, nézett, mint a nagyobbik.
- A neveletlen - morgott még Böske, s újra nekifeszült sovány, görcsös ujjaival a megfeszített vászonnak, amelyet hosszú ujjaival húzott szét, s fényesen villogó kis tűvel szaporán öltögetett tovább.
Vali pedig elnézte a plafoncirádákat, amelyek, mint óvér ették bele magukat a festés szürkénfehér homokjába. Úgy töppedt meg magának a puha beesett díványon, mint édes kis vérszopó állatocska, amely órákig, évekig el tud ülni leshelyén, hogy várja, lesse áldozatát, áldozatait, kifeszített csábító hálóinak cseles zugában.
- Olyan, mint egy pióca - mondta Böske.
- No, ne beszélj ilyen hangon a húgodról.
- Eh, mindbe beleakaszkodik... - s a húgának udvarló férfiak ostoba tömegére gondolt. - Nem tudom, mivel veszíti meg őket.
- Irigyel!... - bökte ki vihogó felbuggyanással Vali.
- Hallgass! - pattant fel rá az anyja a széken. - Nézze meg az ember! Szégyelld magad!
Vali elrántotta a vállát, s két könyökébe támasztotta az arcát a dívány karján. Hegyes, fehér orrocskája mint a madár csőre fénylett ki puha, gömbölyű fehér karjai közül.
Az óra csendesen ketyegett, az anya a szíve verését hallotta a méregtől. Csak nézte, nézte a lányát, várta, mi lesz.
- Na!... Ne tehénkedj ott úgy, mint egy...
Vali meg sem mozdult.
- Hallod!
A lány szélesen elmosolyodott, kis kezeit az arca mosolya felemelte, mint a bab csírája a követ.
- Ejnye, azt a!... Te szemtelen! Hát velem truccolsz!... Mingyán széthasadok most! - kiáltotta befúlt torokkal az anyja.
Felállott s kedvet érzett, hogy nekimenjen s megverje a lányát, mint nemrégen is, kislány korában ahogy megrázta, megrakta... De eszébe jutott valami, s lefolyt, visszacsorgott a dühe. Visszaült az asztalhoz s lecsavarta a lámpát, mert füstölni kezdett.
Vali hirtelen mozdulattal hasravetette magát a díványon. A szoknyája fennakadt, a lábai kilátszottak, s piros harisnyakötője a sárgaréz csattal megcsillant a lámpafényen.
- No nézze! Nézze ezt az arcátlant! - kiáltotta Böske, akinek már derogált tessékelni az anyját.
- Vali!... Vali!... Te komisz, te!... Kitapodlak, te...
S végre kikiáltotta a csúf szót, ami már hetek óta ott volt a száján, mikor a lányának szemérmetlen viselkedése kiforralta előtte.
Egy pillanatig azt hitte, valami borzasztóság történik. Az ő szemérmes lénye valósággal felforrt tőle, mintha pezsgőport vetnek a vízbe, de azonnal le is csillapodott, s szinte meghökkenve érezte, hogy Böskének egy arcizma sem változott, mintha nem hallotta volna, s a másik percben Vali fojtott, kuncogó kacagása úgy csapott fel, mint egy ellenállhatatlan mennycsattanás.
A kislány szétvetette kövér, formás karjait, s kacagva hempergett a díványon, és hányta-vetette magát és vonaglott, csípejét úgy felhányva, mint a csikó, s éppen semmit sem gondolva a ruhájával, a szoknyája fodrozásával.
Az anyának szédülése volt, evvel az elementáris jelenséggel szemben megbénult az ereje, s a gutaütés rohamát érezte.
Ebben a percben a kislány levetette magát a díványról a földre, mert másképp nem tudott felugrani, aztán mint a forgószél rohant ki a másik szobába, ahol az apját látta meg, amint megérkezett s az udvarról belépett.
- Apuci! apuci!... - sikoltotta, s a nyakába ugrott az apjának, aki még csak a botját tette le, s nagykabátban és szemébe húzott csárdás kalapjában állott. Átfonta az öregember vastag vérmesvörös nyakát fehér karjaival, és forró, kemény kis ajkaival erős cuppanós csókokat rakott a két borostás orcájára, a pipa és borszagú szájára, a szemére, tüntetően, kirakatba dobva a hízelgését.
- Nonono - csak meg ne egyél már - te béka!
S az öregember mosolyogva ölelte be kigombolt nagy kabátjának a melegébe a kislányt, s szinte erősebben szorította magához a gyerekét, mint muszáj lett vón. S a kislány úgy belesimult, úgy odaadta magát és úgy csókolta az apját, mintha megőrült volna ebben a pillanatban.
Az apa kissé el is restellte magát, s eltaszította a lányt.
- Hijnye, de rádjött a nagy szeretet - mondta, s a felesége felé lesett szürke apró szemeivel.
Az asszony epeömlésesen morgott.
- Rá...
S lehajlott, hogy kihúzza a szőnyeget, amit Vali összerúgott. Böske tovább varrta a gomblyukakat, s egy kis dünnyögéssel áldozott az apjának.