Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Nemezis

Móricz Zsigmond: Nemezis
II.

A két lány idegenül, ingerült ellenségeskedéssel volt együtt a szobában. A kerek asztalon a kis lámpa égett, a sarkokban mély sötétség, a bútorok alá beszokott házi sötétség hevert s nyújtogatta ki tagjait a kopott ócska szőnyegeken, mint valami mesebeli szörnyeteg, amelyhez úgy hozzászokott az ember, amelyet olyan ártatlannak ismer, hogy már nem fél tőle, ha lába körül csavarodik s felkúszik a bokákon, a csípőkön...

Az olcsó, vedlett szőnyegen legelészett, mint valami furcsa kérődző barom, földig csüngő abroszának sarkával, a kerek asztal, az ablak fölött a vakult tükörből kísértetek lestek ki és mulattak a két lány elvadult ingerültségén, csak a pók takácsolta nyugodtan finom, nemes kis hálóját a nagy ebédlődívány felső gombján.

- Jobb volna, ha valamit csinálnál - szólt Böske, a sima hajú, házias, sima arcú vénlány, aki sűrű, apró, szapora öltésekkel gomblyukakat varrt ki egy kispárnára, egyenletesen és szigorúan, mint valami gép.

A kisebbik lány felébredt ábrándjaiból, hátravetette magát, s a nyaka betört, ahogy elterült a széles kopott díványon. Felmeresztette nagy, sötét szemeit a plafon zöld és vörös dühödöttszínű rózsáira, s kihívóan mondta:

- Mit csináljak. Okosabbat is tudok.

Böske még színtelenebb és ingerültebb lett.

- Tudom... mit tudsz - sziszegte -, csak nem akarok szólani.

- Ó, csak tessék - csattant fel a kihívás.

- Hát akkor szemtelen vagy, tudod!

- Aki mondja.

- De hallgass!...

- Parancsára, néni!

- Arcátlan...

- Aki mondja.

- Komisz, neveletlen, szemtelen, komisz.

- Haha.

- Arcátlan, neveletlen.

- Egy kis változatosságot kérek.

- Szemtelen.

- Aki mondja!

- Így beszél egy tizennyolc éves!

- És így egy huszonnyolc...

- De fogd be a szád!... Te!...

Az anyjuk lépett be.

- Vali!... - kiáltott rá a kisebbik lányára, aztán síró, nyögő hangon, ahogy szokott, nyávogott nekik. - Ne veszekedjetek, gyerekek. Ugyan az istenért, ne veszekedjetek.

- Kikérem magamnak - lihegte Böske -, én nem veszekedhetek evvel a taknyossal... Összeszidom és megvan.

- Korodnál fogva... - morogta huncut gonoszsággal Vali.

- Vali! - kiáltott rá az anyja.

Erős fekete szemei, sovány, nagy orra éppen olyanok voltak, mint a kisebb lányáé, de oly közönséges cselédfáradtsággal mozgott, élt, nézett, mint a nagyobbik.

- A neveletlen - morgott még Böske, s újra nekifeszült sovány, görcsös ujjaival a megfeszített vászonnak, amelyet hosszú ujjaival húzott szét, s fényesen villogó kis tűvel szaporán öltögetett tovább.

Vali pedig elnézte a plafoncirádákat, amelyek, mint óvér ették bele magukat a festés szürkénfehér homokjába. Úgy töppedt meg magának a puha beesett díványon, mint édes kis vérszopó állatocska, amely órákig, évekig el tud ülni leshelyén, hogy várja, lesse áldozatát, áldozatait, kifeszített csábító hálóinak cseles zugában.

- Olyan, mint egy pióca - mondta Böske.

- No, ne beszélj ilyen hangon a húgodról.

- Eh, mindbe beleakaszkodik... - s a húgának udvarló férfiak ostoba tömegére gondolt. - Nem tudom, mivel veszíti meg őket.

- Irigyel!... - bökte ki vihogó felbuggyanással Vali.

- Hallgass! - pattant fel rá az anyja a széken. - Nézze meg az ember! Szégyelld magad!

Vali elrántotta a vállát, s két könyökébe támasztotta az arcát a dívány karján. Hegyes, fehér orrocskája mint a madár csőre fénylett ki puha, gömbölyű fehér karjai közül.

Az óra csendesen ketyegett, az anya a szíve verését hallotta a méregtől. Csak nézte, nézte a lányát, várta, mi lesz.

- Na!... Ne tehénkedj ott úgy, mint egy...

Vali meg sem mozdult.

- Hallod!

A lány szélesen elmosolyodott, kis kezeit az arca mosolya felemelte, mint a bab csírája a követ.

- Ejnye, azt a!... Te szemtelen! Hát velem truccolsz!... Mingyán széthasadok most! - kiáltotta befúlt torokkal az anyja.

Felállott s kedvet érzett, hogy nekimenjen s megverje a lányát, mint nemrégen is, kislány korában ahogy megrázta, megrakta... De eszébe jutott valami, s lefolyt, visszacsorgott a dühe. Visszaült az asztalhoz s lecsavarta a lámpát, mert füstölni kezdett.

Vali hirtelen mozdulattal hasravetette magát a díványon. A szoknyája fennakadt, a lábai kilátszottak, s piros harisnyakötője a sárgaréz csattal megcsillant a lámpafényen.

- No nézze! Nézze ezt az arcátlant! - kiáltotta Böske, akinek már derogált tessékelni az anyját.

- Vali!... Vali!... Te komisz, te!... Kitapodlak, te...

S végre kikiáltotta a csúf szót, ami már hetek óta ott volt a száján, mikor a lányának szemérmetlen viselkedése kiforralta előtte.

Egy pillanatig azt hitte, valami borzasztóság történik. Az ő szemérmes lénye valósággal felforrt tőle, mintha pezsgőport vetnek a vízbe, de azonnal le is csillapodott, s szinte meghökkenve érezte, hogy Böskének egy arcizma sem változott, mintha nem hallotta volna, s a másik percben Vali fojtott, kuncogó kacagása úgy csapott fel, mint egy ellenállhatatlan mennycsattanás.

A kislány szétvetette kövér, formás karjait, s kacagva hempergett a díványon, és hányta-vetette magát és vonaglott, csípejét úgy felhányva, mint a csikó, s éppen semmit sem gondolva a ruhájával, a szoknyája fodrozásával.

Az anyának szédülése volt, evvel az elementáris jelenséggel szemben megbénult az ereje, s a gutaütés rohamát érezte.

Ebben a percben a kislány levetette magát a díványról a földre, mert másképp nem tudott felugrani, aztán mint a forgószél rohant ki a másik szobába, ahol az apját látta meg, amint megérkezett s az udvarról belépett.

- Apuci! apuci!... - sikoltotta, s a nyakába ugrott az apjának, aki még csak a botját tette le, s nagykabátban és szemébe húzott csárdás kalapjában állott. Átfonta az öregember vastag vérmesvörös nyakát fehér karjaival, és forró, kemény kis ajkaival erős cuppanós csókokat rakott a két borostás orcájára, a pipa és borszagú szájára, a szemére, tüntetően, kirakatba dobva a hízelgését.

- Nonono - csak meg ne egyél már - te béka!

S az öregember mosolyogva ölelte be kigombolt nagy kabátjának a melegébe a kislányt, s szinte erősebben szorította magához a gyerekét, mint muszáj lett vón. S a kislány úgy belesimult, úgy odaadta magát és úgy csókolta az apját, mintha megőrült volna ebben a pillanatban.

Az apa kissé el is restellte magát, s eltaszította a lányt.

- Hijnye, de rádjött a nagy szeretet - mondta, s a felesége felé lesett szürke apró szemeivel.

Az asszony epeömlésesen morgott.

- Rá...

S lehajlott, hogy kihúzza a szőnyeget, amit Vali összerúgott. Böske tovább varrta a gomblyukakat, s egy kis dünnyögéssel áldozott az apjának.