Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Nemezis
A ködszürke őszi délután betódult a kis, szomorú kávéházba, s megtelepedett a boltívek alatt. A sarokban a kerek zöld asztalnál dominóztak az öregek, veszekedtek, mint a gyerekek, a konok, Bismarck-fejű Weisz tele torokkal ordította: Ne játssz, ha nem akarsz játszani!... Az ablaknál gyümölcskereskedők kiabáltak, mert itt volt köztük a süket Nedelko. A biliárdasztalokon túl a kasszából szinte kidagadt a kövér kisasszony, mint valami kínai porcelánbaba, s hangosan udvarolt egy kopasz öregnek. A kávés már rég somfordált a dominózók táján, de még dolga volt, bosszúságára nem ülhetett le, pedig őszintén jelentette ki: Inkább akarok veletek játszani, mint ebédelni... A füst vastag volt, s mint az őszi ökörnyál úszott a boltívek alatt. A két pincér lógott, s frissesség nélkül várta a vendégek parancsát. A kisváros, az alföldi faluváros zuga volt itt, az a kivert, furcsa zuga, ahol a város ismeretlenjei tanyáztak az ebédutáni órákon, de benyúlt maga a harmincezer léleknyi város terpedt szelleme, s a zsidók is őzve beszéltek és laposakat köptek a kikopott, görcsös pádimentomra.
Péter idegesen rángatta az arcizmait s pattogva, kapkodva tört ki.
- Barátom, nekem jön egy ilyen kis nímand!... Nekem, aki elvégeztem a jogot, és lenyomtam mind a két doktorátust, egy ilyen kis kurta professzorocska!... Egy nulla, egy giliszta... Nekem jön az ő költeményeivel a helybeli lapokban, az ő hatvan évvel megkésett nyomorgásával. Nem is Petőfi: Bajza!... korány... remény... Mikor én négy esztendeig háltam a New York karzatán, az összes fiatal írók mind barátaim, úgy ismerem Kosztolányit, Karinthyt meg az egész Nyugatot, mint téged... És hazajövök ebbe a rohadt szülővárosba, két doktorátussal, hadbírói vizsgával, a stabil gépek kezeléséről való gépészi vizsgával és amit akarsz... És barátom, megfogom az első klienset is... és beleveszkődök egy lányba... ebben a penészes szülőfaluban találok egy nőt magamnak, akinek nem víz csöpög a szemében, és nincs kettéválasztva a haja, mint minden szakácsnénak... aki nekem, barátom, egy ilyen letört alaknak, éppen megfelel... Mert barátom, nekem mit hozhat egy nő. Én már keresztülmentem mindenen, a legabnormisabb perverzitások és minden... Nekem egy egészséges kis nő kell, aki egyszerű életet él, és mégis tele van ingerrel... A fene egye meg, és akkor jön egy nímand és főzi az én tyúkomat... Ha még emberrel el nem bántak, én ezzel igen... Úgy becsületen rúgom, barátom, hogy... Ha ma este is beteszi a lábát az öregekhez... Egyszerűen, kedélyesen eljár estézni hozzájuk, de nem sokáig fog engem froclizni...
A szemei vörösek voltak, a sarkuk ki volt tüzesedve a sok éjszakázástól, az erős szivarfüsttől, s kibámult a tágas piacra, amelyet még nem tudtak úgy átalakítani, hogy a búzavásártér régi emlékeit eltakarják az apró, csenevész, lombjahullató kis akácokkal s a közepén végigkent aszfaltjáróval, amely olyan vékony s olyan hosszú csík volt a téren végig, hogy ilyen ködös időben már egészen beleveszett a messzibe. Ott állott a sarokban Kossuth Lajos, aprón, sötét bronzban, balkézben kardját egyensúlyozva, jobbjával csillapító gesztust intve Péter felé.
- Ez is, barátom, ez is: a magyar megalkuvás szobra! A koalíció! Tessék. A higgadt Kossuth. Aki int, hogy csak hallgassatok, hallgassatok, ne járjon olyan sokat a szátok, mert meghallják Bécsben... Az istenit, barátom, de én nem fogok megalkudni... Én azt a frátert gyomron viccelem, hogy kólikát kap ettől a randa szülőodútól...
- Péterkém - mondta szelíden a barát, s jól táplált fekete arca mosolygott, mint mindig, ha megszólalt -, nem tudom, mi az oka, de nem vagy rokonszenves alak, barátom.
Péternek lerohadt a vére a fejéből s még sápadtabb lett, viaszos fényes bőre egészen fehér maradt a fehérszőke haj alatt.
- Ne érts félre, Péter - szólt a barát, mentegetődzve, de bivalybékességgel -, nekem rokonszenves vagy. Azt hiszem, elég bizonyságát adtam ennek avval, hogy ebben az órában itt ülök veled, és a te elkeseredésedet hallgatom. De úgy általában, tudod, az emberek szemében, hiába no, mégis, mit mondjak, nem vagy, Péter, nem vagy rokonszenves alak.
- Tudom - mondta Péter -, nekem dumálsz?... Nem vagyok rokonszenves? Miért volnék én rokonszenves: hirtelen vagyok, őszinte vagyok, becsületes vagyok, szőke vagyok, nem viselek bajuszt, nincsen jó kövér hentes apám, és a nem levő apámról nem örököltem ebrezet se, nem vagyok honfoglaló árpádivadék, és mégis ragaszkodom ehhez a vedlett szülőföldem szép határához, és vannak ideáim, amik itt nem létező kvalitások, és az ideácskáim kissé divergensek a polgármester úréival, kezitcsókolom... Mért volnék én rokonszenves? Fene bánja, tudtommal soha se is ambicionáltam a rokonszenves fiatalember szerepét... De leszek én még kevésbé rokonszenves is. Leszek én még kissé ellenszenves is. Csak ne hagyjanak békén. Csak mindenki az utamba álljon, minden jöttment, tehetségtelen nulla... Lesznek még itt leleplezések, barátom, lesznek még itt botrányok, holmi kiderült panamácskák. A kincstári földek, a városházi árlejtés, a polgármester úr perzsaszőnyegei, a vízvezeték, a kultúrpalota... Hál'istennek, van itt egy s más, csak a lapot kapjam a kezembe, ahogy én gondolom, az új nyomdával... És csak ne tisztuljon az a niemand... mikor én meg vagyok veszve, barátom... egy kis fekete hajpamacsért, ami a fülecske fölött fel van vágva és szétzilálva és a kis fehér homlokon stuccolva frufrunak...
Elhallgatott. A gondolatai minden percben odarohantak a fixa ideájára.
A barát, aki kövéren és lustán és türelmes ellenszegüléssel itta be a beszédeit, mit a homok az esőt, befogadva, de át nem hasonítva sajátjává, lassan fújdogálta cigarettája füstjét, és odabámult a dominózókra.
- Készpénzt, vagy felfordítom az asztalt - rikoltotta a vén Baum.
Az öreg Weisz kiguberálta a felső mellényzsebéből a pár hatost, Baum zsebrevágta, felállott, és mint az eb a konccal lődörgött el elégedetten a kávéház belső sötétjébe.
- Ajándék neki - morogta Weisz, és kérges tenyerével végigtörülte kopasz Bismarck homlokát.
A kávés jött nadrágzsebeiben hozva a kezeit.
- Játszunk?
A vén, kövér, kurtahasú Weisz mohón, hargas ujjakkal sietett elvakarni a dominóköveket, s új lázzal esett a játéknak.
- Én teszem le az elsőt - mondta a kávés -, ezt a fórt fenntartom magamnak.
- Ne tessék itt germanizálni.
A tizedik kőnél az öreg Weisz az összes köveit sorra kapkodta, nem tudta, mit tegyen, hogy fogjon. Siheder jött az ajtóból felé, s felnyitott táviratot hozott, amit a felesége küldött utána.
Az öreg megigazította a szemüvegét, mint egy vén tábornok, s messze eltartotta a táviratot a tenyerén. Többen odagyűltek, Baum is megjelent.
- No, játsszotok - mondta -, én is játszom veletek - azzal belenézett a táviratba. - No, neki már jó: "Vehet krumplit hét koronájával" - olvasta le a táviratot hangosan.
Az öreg Weisz ránézett.
- Olyan szeme van, mint a sasnak, mégis úgy nézi a köveket, mintha rövidlátó volna - mondta még az előbbi méreggel.
A vén Baum hangosan felkacagott, rekedt, gonosz nevetéssel.
- Magával tudni kell játszani, mert Rózsa Sándor magához képest Úristen volt.
Az öreg Weisz nem szólott, a táviratot rendesen összehajtotta, s visszaadta a fiúnak, aki elcsámpáskodott vele.
- No csak ne oda, ne oda! - kiáltott rá a vén Baumra, aki fölvette a kis fekete papírtáblát, amelyre a poének voltak jegyezve. - Ide mellém, én is akarom látni!
S dohogva, mérgesen, fújva harácsolta el a táblát, aztán gondosan igazította a kövét a sorhoz.
- Tudod, hogy puhították őseink a húst? - kérdezte Péter, felébredve szórakozott bámulásából.
- Nyereg alatt - mondta a barát, s elkapta szemét a dominózókról.
- Ez az!...
- Mi?
— Nyereg alatt!... barátom!... Így fogom én megpuhítani ezt a niemandocskát... Nyereg alatt!... Á, nem vagyok őrült, hogy nekimenjek, nem vagyok én egy dzsentri, se zsidó, hogy ostobán nekiugorjak... Hanem nyereg alatt!... Majd meglátod, milyen szépen ki fogom én heccelni ebből a városból! Nem adok neki két hetet, már el fog pályázni innen. Iskolai év közepén. Repülni fog innen a professzor.
Ezzel felállott s a kabátja után nyúlt. Fogta, s egy-kettőre felrántotta magára.
A barát is felállott, nagyot nyújtózott, s elnézte, hogy Péter úgy dugja ki fehérszőke fejét a régi, kopott kabát gallérja közt a sovány nyakán, mintha sárga tököt nyújtana ki rúdon, aztán ő maga is belebújt jó vastag, puha nagy kabátjába.
- Fizetek, fizetek - lármázott Péter, s a fizető pincér lassan előmászott.
- Egy kis fekete... Írja fel. Én már nem nyúlok a zsebembe.
- Igenis, doktor úr Alászolgája, doktor úr...
Péter kint a friss levegőn nagyot húzott a hűvös őszi levegőből, s kissé összeborzadt, megrázkódott, aztán szórakozott léptekkel elindultak az aszfalton.