Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Disputa
Apáthy István tanár úrnak van a legszebb zoológiai intézete a világon. Én ugyan nem ismerem a többit, de ezt ismerem - maga a tanár úr vitt egyszer rajta végig, lekötelező jósággal és türelemmel, s azért mondom, hogy legszebb a világon, mert nem tudok szebbet, nem tudok még ilyen szépet elképzelni. New Yorkban, a Bronxban, az állatkertben láttam a márványmedencés kristálypálmaházat, melyben az alligátorok laknak: az van megközelítően oly pompás és tökéletes, mint a kolozsvári zoológiai intézet, hol a legutolsó perces szakkönyvtár, a legtökéletesebb kitalálású dolgozó asztalok, a leghívebb kitömésű állatok, a legérzékenyebb mikroszkópiumok, a legélesebb mutatkozású vetítő lepedők állanak a kutató és tanuló ifjúság szolgálatára, isteni domboldalon, szellős palotában, csábító termekben, melyek felett a lapos háztető maga a Szemiramisz függőkertje. Az igazgatásnak, a leleménynek, a széppé tökéletesedett célszerűségnek remeke ez az intézet, s ezenfelül, azazhogy éppen ezzel, teljes kifejeződése, mint valamely lírai költemény, egy forró egyéniségnek - az Apáthy Istvánénak. S ettől a szívből nőtt csodától van szíve a kultuszminiszternek megvonni az eddigi szubvenciója nem tudom hanyadrészét! Ettől a tündérpalotától, melyet mutogatni kéne, pénzért, mint a Lajos király bajor kastélyait, sőt még inkább, mert ezek a kastélyok ízléstelenek és túlterheltek, míg az a zoológiai intézet lakása lehetne egy angol homoszexuálisba szerelmes francia színésznőnek, oly csalatkozhatatlan ízlésű!
Csakhogy - csakhogy ezt az intézetet nem mutogatják pénzért. Nem hoz pénzt, nem nevel idegenforgalmat, fogadós, vendéglős, idegenjárató bérszolga és kocsis nem él meg a kapcsán, s Kolozsvár nem lesz tőle városabb - ellenben pénzbe van, mégpedig többe, mint amennyire a magyar államnak telik, többe, mint amennyit a magyar állam zoológiai intézetre szánhat, többe, mint amennyibe magyar egyetemi intézetnek, kolozsvárinak, kerülni szabad, többe, mint amennyin jóval alul is még igen tisztességes és megfelelő zoológiai intézettel lehetne ellátni a magyar egyetem, az egyetemi oktatás szükségleteit. Hjajaj: persze, hogy szép, persze, hogy kívánatos az ilyen meseintézet! S ha a Bronxban az alligátor márványpalotában lakhatik, miért ne lakhatnék Kolozsvárt tündérpalotában a zoológia? Csakhogy: csakhogy Amerikában az állatkerteket, a könyvtárakat, az egyetemeket magánosok hagyatékai s alapítványai pénzelik, s nincs annyi közcélú márvány, kristály és réz a világon, amennyivel a milliárdosok levezekelhetnék magáncélú embernyúzásaikat. De a szegény ártatlan magyar állam - annak honnan telnék ilyesmire? Éppoly kevéssé telhetik, mint a szegény, ártatlan fővárosnak, mely azért épített wiesbadeni hotelt Aréna úti népszállónak, hogy most lánccal kelljen a székeket az asztalokhoz erősíteni, nehogy a vendégek ellopják. Zoológiai intézet és népszálló: szükséges. De luxus: nem szükséges. Egyszer Londonban nem értem rá kivárni a boarding-houseom fürdőszobáját, s a hansomosnak azt mondtam: vigyen valami közfürdőbe. Vitt is, a Victoria Station közelben valami Szent György fürdőbe, ami városi intézmény, nem tudom, hányfelé e mosolygó téglarengetegben (mert mellesleg, a mai London egyáltalában nem a Dickens komor, uzsorás Londona, hanem mosolyogva nyújtózkodó kedves jóbarát ) - s potom áron kapni bennük kádfürdőt, zuhanyt, szappant, lepedőt és törülközőt. Idegenül léptem be - sehol semmi márvány, sőt még porcelán sem -, semmi budapesti ezeregyéjszaka. Inkább: fényezetlen és festetlen fa, szürke bádog és fehér meszelés, a lepedő csíkos, durva vászon. Ellenben: tiszta és száraz. A kád is: tiszta és kényelmes. A víz is: tiszta és forró, ha forró kell, hideg, ha hideg kell. Az egész: ragyog a tisztaságtól, s mosolyog a célszerűségtől. Okosan, célszerűen és gazdaságosan annak felel meg, aminek kell, s a pénzen, amivel túldíszítették volna, még tíz ilyen fürdőt építettek még tízfelé a városban. Csakúgy, mint ahogy a pénzen, amennyivel Budapesten drágább az egyszeri fürdő, a londoni ember még vagy ötször megfürödhetik. Ez a fürdő volt egyik nagy élményem, mikor Londonban jártam - talán különb a westminsteri apátságnál. S ha erre a fürdőre gondolok, sírok a mi potemkin-világunkon, s nem tudok megbotránkozni a miniszteren, aki oly rideg volt a kolozsvári tündérálom iránt.