Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Figyelő
Herbert Eulenberg az örökös ígéret emberei közül való - s félő, hogy örökké meg is marad ennek: félig valónak, jövőben teljesedőnek. Minden új darabja új szépségeket és régi vétkeket rejt, sőt nem is rejti őket, hanem világosan és félre nem ismerhetően tárja elénk értékeket elnyomó impotenciáit. Mégsem azt mondjuk róla, hogy félember, csak a munkája félcselekvés. Egész sor ilyen félig teljes dráma áll mögötte, s mégis lehangolódás nélkül állapítjuk meg a közös hibákat, mint "kezdő" és sokat ígérő ember bizonytalanságának vétkeit. Egészen ritka és különös írótípus Eulenberg, vigasztalóan hat hibáiban is, és minden félszeg gesztusa egy-egy új ígéret jövendő megjavulásra. S ez ígéret sohasem váltódik be. Most sem.
Ideges és nyugtalan Eulenberg, tovaszáguldó és kapkodó, ha emberekről és cselekedetekről van szó, meghatóan nyugodt és ingatlanul egyszerű az érzések és szavak világában. Súlyos és elhatározó erények és döntő vétkek következnek ebből az ellentétből. Nincs gondolat, amelyet végiggondolna, nincs, amelyet végsőkig kivinne. A lényegest keresi a gondolatban, az elhatározó, perspektivikus pillanatot a gesztusban. De izgatott és türelmetlen. Nincs nyugalma és kitartása, hogy megvárja, hogy e forduló és döntő pontig eljussanak és megérjenek a gondolatok s a gesztusok. Még feleúton van csak, és ijedten megáll. Ó, szegény Belinde, szép és kecses asszonyvirág - nem bimbózó, de nem túl érett, hányszor kell így elfordulnod új érzelmek új útjára, új gesztusok más formáihoz, mielőtt kiemelődött volna belőled félig élt és félig érvényesült előbbi indulatod. Új szerelmeddel vagy együtt s a szerelmes szavak sordinós halksága még nem győzött meg eléggé, s nem vitt magával e játék színterére (mert hisz "Belindens Haus und Herz" a játék színhelye), még nem nyílott meg az új virágzással teli kert kapuja - még nem is érezhetni az új rózsák illatát, s már kopogtat a tíz év előtti régi kedves, ki régi ajtókulccsal, régi joggal követel. Szegény Belinde lehunyja szemét, és új viharok lázadnak benne. A választás nehéz problémája két férfi között - Ibsen jut eszünkbe s a szabad választást követelő Ellida Vangel megrázó és drámai lendülete, mely még a pesszimista norvégnél is a korlátlanságban a helyeset s a jobbat választja. Belinde asszony el sem jut odáig, hogy szabadon választhasson, s már rajta kívül álló erők döntöttek, s Roger, az új szerelmes, holtan fekszik a kert gyepén. Még nem választhatott Belinda s már gyászol. A komor és súlyos gyász eldönti választását, saját akaratán kívül. Ám még csak bevezetésében tart e sirató líra, s Belinde házát és szívét új szerelemmel tölti el a régi férj akarata. E félig hallott gyászakkordok s e félig dalolt új szerelmi dal disszonanciájában hal meg Belinde egy morfiumos fiolával a kezében.
A drámában, az igaziban, a teljes drámában nincsenek félig dalolt melódiák, nincsenek tovasiető félig élt érzések, s Eulenberg, ki évtizedek óta kísérletez e számára meddő formával, éppen a maga nyugtalanságával és idegességével jut zátonyra. A drámában csak olyan várakozások vannak, amelyek teljesednek - az Eulenberg darabok feszültségei sohasem oldódnak meg, mert sohasem is feszülnek meg igazán, mégsem feszültek, s máris meglazulnak, máris valahol új feszültségek készülnek, melyek ugyanilyen félúton megállnak.
Pedig be kár e szép Belindeért, e kettős-hármas asszonyságában is szűzi és tiszta asszonyért, ki igazi asszony, és kár Eugenért, a férfiért, aki csak egyetlen pillanatban egész férfi. Egy mellékes pillanatban, mikor azt mondja:
Und beisse mir vor Sehnsucht in die Hände, - und warte auf den Mann, der mich auslacht, - und den erschlag ich.
S Rogerért, az ifjúért is kár, kár, hogy a szép érzések, melyek e három új és mégis ismerős szerelmes ajkán oly meghatón, oly zenés szépségben s oly egyszerűen adottak, nem csendesítik el Eulenberg nyugtalanságát legalább ez egyszer, ötfelvonásnyi időre.