Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Figyelő
...szeretem a bátorságot, még a metafizikában is és minden absztrakcióban - a bátorságot, mely az értelem "elért eredményeivel" nem elégszik meg: mert nem ismeri el a módszer jogosultságát, s a koordinátákat fel tudja állítani tetszés szerint. - Ezt Karinthy mondja egy figyelőjében, s a legnagyobb indokoltsággal akkor mondhatná, ha saját magáról írna, aminthogy valószínűleg mondaná is, ha valamelyik szépirodalmi lap elég bátor volna a koordinátákat például úgy állítani fel, hogy ki-ki a maga műveiről írjon kritikát, vagy ismertetést, ami bizonyos megválogatott mértékkel nagyszerű szenzációkat is hozhatna.
Ez a bátorság legsajátosabb vonása s egyéni ízt adó ereje a Karinthy írásművészetének. S helytelenül mondjuk bátorságnak, és ha annak mondjuk, magyarázni kell: a tiszta szemű és korlátlan látású gyermek bátorsága ez, öntudatlan és naiv, az egyéniség mélyéből bontakozó, mely megnyilvánulásában kétszeres súllyal kelti a bátorság hatását: imponáló és elragadó. A művésznek (kénytelen vagyok rövidség kedvéért ezt a vonatkozásaiban és használataiban annyira megnyomorított szót használni), a művésznek a bátorsága ez, mely az örök gyermekiség akadályt nem ismerő szabadságával és korlátlan fantáziájával túllát az ismereteken és igazságokon, az "emberi értelem függvényein", egy végtelenül egyszerű, csodálkozó vagy nyugodt gesztussal világokat fog át és dimenziókat teremt, s ha boldog ihletségben felgyúl, a végtelenbe vész, s ha földi bánatoktól és sorsoktól elborul, az élet legmélyét könnyezi.
Ez az oka annak, hogy a Karinthy elkalandozásai a világűrben, szédületes futamai a térben és időben nem annyira valamely irodalmi salto mortale impresszióját keltik, ami leheletvisszafojtva, megfeszült idegekkel figyelünk, mint inkább idegen világokról s ismeretlen életekről és élményekről szóló mesék nemes és csodálatos tüzeként melegítenek, melynek fantasztikus fényénél jóleső hangulat gyermekké érezni magunkat, s amelybe elbámulva, titokzatosságokat megvilágosodni és öröknek hitt világosságokat kihunyni látunk.
Karinthy novelláinak jelentékeny része s éppen a most megjelent kötetben foglaltak néhány legszebbje vagy már témájának, vagy felfogásának természeténél fogva ilyen hatású. Novellái egészen különálló, nagy értékű produktumai irodalmunknak. Merész lendületük nem mindig egyenletes, néha megbénul vagy hanyatlik, de néha elragadóan szárnyaló egy káprázatos crescendóban, vagy megindító lankadású egy finom decrescendóban.
Stílusának zamatát a tartalom sajátossága adja, s valami józan impresszionizmus. Írásaiban megvan a szubjektivitásnak az a nagyszerű transzformációja, amely a legszebb s legközvetlenebb hatású prózai művekben észrevehető, s melyet az irodalomtörténetekből, mint objektivitást ismerünk. Az út, amelyen ez az író halad, az abszolút művészet felé vezet: nem lehet tudni, meddig jut el. Aki ezen az úton jár, tudja, hogy itt a cél magáért a célért van, s nem kitűzött valami, az elért célok utakká törpülnek, s minél messzebb halad valaki, annál elérhetetlenebb távolokba lát.