Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Poe "Holló"-jának legújabb fordítása

A "Holló", úgy látszik, minden költőnemzedékünk fordító tehetségének és verselő készségének próbaköve lesz. Szász Károly óta, aki elsőnek fordította nyelvünkre, szinte évről évre szaporodnak magyar fordításai. Legutolsó fordítása Kosztolányi Dezső műve (a Nyugat tizennyolcadik számában jelent meg). A "Holló" azok közé a költemények közé tartozik, amiket lefordíthatatlanoknak szokás mondani. Ismeretes, hogy Baudelaire, ki Poe-t Európa számára fölfedezte, és aki kritikai tanulmányai egy részének, meg leveleinek kivitelével Poe minden prózai munkáját lefordította, költeményeihez hozzá nem nyúlt. Legföljebb prózára fordított vissza közülük néhányat, például Poenek a felesége anyjához írt megható szonettjét, azt is úgyszólva dekorativus céllal, azzal, hogy Poe történeteinek egy kötetét (Histoires extraordinaires) Virginia szüléjének, a legnemesebb anyák egyikének ajánlja vele.

A "Holló"-nak idegen nyelvre fordítását tartalmának és kifejezése módjának rendkívüli zeneisége teszi oly nehézzé. Zeneiségét a versmértékének ritmusának, rímei elhelyezési módjának köszöni, de leginkább annak a belső dallamának, melyet gondolatritmusnak nevezünk. A mi népköltészetünkben is gyakori jelenség a gondolatritmus, de csak azok a kezdetleges alakjai, melyek a képek, mondatok megismétlésében nyilvánulnak. Poe annál öntudatosabban él vele. Nála is szavak, mondatok, sorok ismétlése a gondolatritmus, de megfontoltan elhelyezett szóknak gondosan kiszámított ismétlése. Rendkívül erős hangulatkeltő és festő elemmé válik a kezében. Aki azért úgy fordítja a "Holló"-t, hogy gondolatritmusaira nem vet eléggé ügyet, az java zenei tartalmától fosztja meg. De minderre ügyelni és Poe minden zenekari furfangját is (a rímelhelyezéseket, a refréneket stb.) visszaadni s közben a költemény cselekvényét és rejtett lírai meg pszichológiai vonatkozásait is világossá tenni, emberfölötti feladat.

Azért az olyan költemény fordítása, mint a "Holló"-é, nem is szokott első kísérletre sikerülni. Olyan munka ez, amely fúrva-faragva készül. Egyik nemzedék a másik elébe dolgozik benne, egyik is talál hozzá egy szerencsés szót, egy szerencsés sort, szerencsés színt. . A később érkezettek teljes joggal nyúlhattak az előttük valók szerszámkamrájába, és használhatják föl azt, amit azok már kipróbáltak. Így lett anyaga a "Holló" minden későbbi fordítójának Szász Károly s Lévay József fordítása. Szász Károly "Holló"-ja sok helyén nem hű és zavaros, mert fordítója félreértette az eredetit. De már Szász Károlynak is sikerült egy csomó olyan fordulatra rátalálnia, amiknél jobbak, az eredetinek hangulati tartalmát kimerítőbbek, máig sem kerültek. Lévay József legértékesebb "trouvaille"-ja pedig a "sohamár" refrain volt, mely az eredeti "nevermore"-hoz hangfestő erő és hajlíthatóság dolgában a legközelebb jár. Pásztor Árpád, akinek a "Holló" tartalom tekintetében leghívebb fordítását köszönhetjük, fennakadás nélkül magáévá tette a "sohamár"-t. Helyesen és jogosan.

Kosztolányi Dezső viszont szemlátomást igyekezett minden elődjétől függetlennek lenni. Ugyan Szász Károly fordításának nem egy fordulatára ráismerek az ő "Holló"-jában is (ami nem is igen lehetne másképp: hisz mindannyiunk emlékezetébe mélyen bele van ágyazva Szász Károly fordítása), s átvitelei nem is igen szerencsések, de éppen a fődolgokban egészen más utakon jár, mint elődei. Már a törekvése is másmilyen volt, mint az övék. Amazok inkább az értelmi tartalom kifejezésére igyekeztek. Kosztolányi a "Holló"-nak leginkább a zenei tartalmát akarja nyelvünkön érzékeltetni. Fordításának ennélfogva a formai részét dolgozta ki egész erejével.

És ebben igen nevezetes eredményekre jutott. Aki Poe "Holló"-ját először az ő fordításában fogja olvasni, azt egyszeriben megragadja majd az eredetinek hangulata. Poe zenéjének legjellemzőbb ritmikai és melódiai elemeit virtuózi készséggel szólaltatja meg benne Kosztolányi. Ebben a tekintetben a "Holló" eddigi fordítói a nyomába sem érnek Kosztolányinak. Senki közülük úgy verselni, versekkel és benne szókkal úgy színezni, úgy zenélni nem tudott.

Kár, hogy amennyire közeledett az eredetinek formájához, annyira eltávolodott az értelmi tartalmától. Kosztolányi "Holló"-jánál, bár félreértések nincsenek benne - még Szász Károly fordítása is hívebb. Az eredetinek szövegével oly önkényesen elbánni, mint Kosztolányi, még Poenek egyetlen magyar fordítója sem mert. Igaz, hogy Kosztolányi ebben megállapodásszerűen jár el: a "Holló"-t ő csaknem újra megkölti, s mindössze a formájához ragaszkodik, ennek az egy föltételnek minden egyebet föláldoz. De amíg a "Holló" eredetije örökre és visszahozhatatlanul el nem veszett, addig ez élő költeménynek (amely a maga nemének legnagyobb remeke!) újra megköltése sohasem lesz igazolható. Hiába hat Kosztolányi "Holló"-ja a költemény eddigi magyar fordításaihoz képest úgy, mintha nem is fordítás volna, hanem eredeti alkotás, a vádat ez a vigasztaló körülmény nem enyhíti. Mert ez az eredeti alkotásnak ható fordítás valójában csak annál távolabb esik eredetijétől, hisz igazában nem Poe költői stílusát mutatja, hanem Kosztolányiét.

És ez a stílusbeli különbözősége egyik legnagyobb fogyatékossága Kosztolányi fordításának. Poe "Holló"-jának végtelenül vonzó sajátsága, valósággal varázsa, előadásának nagy egyszerűsége és világossága. Poe a hollóval való rendkívüli történetét, mely az ő egészéletének szintézise, a társalkodó elbeszélő hangján mondja el. A történet rendkívüli volta nem szavai mivoltában fejeződik ki, nem is az elbeszélés részleteiben, hanem a cselekvény jelentésében, a költemény rejtett tartalmában. Kosztolányi a végül magától jelentkező hatást siettetni akarja, halmozza a jelzőket, fölös képeket alkot, szinonimákat szaporít, és mindenáron a résszel akarja már fölkelteni azt a hatást, amit Poe az egészre bízott. Mikor Poe egyszerűen csak ennyit mond: "Mélyen a sötétbe nézve, hosszan álltam ott csodálkozva, félve, kételkedve, olyan álmokat álmodva, miket soha előttem halandó álmodni nem mert" - akkor Kosztolányi így beszélteti:

A sürű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet (!),
Mint az őrült (!), mint a részeg (!) háborogva kétesen.

Másutt, mikor a holló megszólaltára a költő fölrezzen és azzal vigasztalja magát, hogy a madár bizonyára gépiesen mondta kérdésére a "sohamár"-t, talán gazdája, valami sorsüldözött szerencsétlen verte azt a szót a fejébe, Poe egyszerű és nyugodt előadását ezekkel a sorokkal helyettesíti Kosztolányi:

Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,
Hogy már többé "Sohasem."

"...a gazdája, bizton az kapatta rája"! Szinte klapanciának hangzik, annyira triviális Poe nemes melankóliájához képest: "Caught from some Unhappy master whom unmerciful Disaster." Az ezután következő két sor pedig lihegő, szenvedélyes hangjával egészen kiesik a poei költemény hangulatából. De nem is Poe hangja ez, hanem Kosztolányié.

Nem csodálatos az sem, ha az átköltés során az eredetinek finom és mély értelmű árnyéklatai el-elsikkadnak. Ilyen például, mikor a költő ráismer a hollóban a jósmadárra, a prófétára, és könyörögve kérdezi tőle, hogy vár-e reá "balzsam Gileádban". Ami itt - a bibliai vonatkozás nyilvánvalóvá teszi - a vallásban való vigaszt jelenti, s a kérdező arra akar választ vele, hogy kételkedő lelke vajon megnyílik-e a hitnek. Kosztolányi Gileád balzsamán nyilván közönséges sebhegesztő orvosságot ért, mert a költemény megfelelő helyét így fordítja:

Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha (!) sem?
Nincs-e - nincs-e - ír szivemre? nincs gyógyító moha (!) sem?

A költemény utolsó versszaka, amelyben oly megrázó módon fejlik föl a költemény tartalma és árad ki belőle a hosszú előkészítés után, mindaz a szorongás és vigasztalanság, amit a költő eddig oly nyugodt arccal rejtegetett, Kosztolányinak sem sikerült jobban, mint elődeinek. A versszak tartalma egy kép: a holló mozdulatlanul ül Pallas sápadt szobrán, szeme nézése szakasztott olyan, mint egy álmodó démoné. A lámpa fénye reá árad, az ő árnyéka meg a padlóra vetődik. Kosztolányi interpretálásának önkényességéről jó fogalmat ad ennek az utolsó versszaknak a fordítása:

És a holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról (!) tűz reám két tompa szem.
Úgy ül, mint egy omladékon (!), mélyen alvó (!), éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen...