Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Figyelő

Ignotus: Kurucballadák

Szinte testi öröm, sorra menni a sok okosságon s szellemességen, mellyel Riedl Frigyes az Irodalomtörténet legutóbbi számából külön lenyomott kis tanulmányban vagy tíz igen szép kurucballadáról azt bizonyítja, hogy ezek sohasem voltak kurucballadák, hanem kiadójuknak, Thaly Kálmánnak csinálmányai. A filológus-detektívségnek mestermunkája, ahogy tízfelől is nekikerül a tíz-egy kis problémának, olyan felsőséges pszichológiával, mely minden magasztalásával, igazolásával, költő értékének posztumusz igazságot szolgáltatva, s alakját az ossziáni panteonba emelve: voltaképp mégiscsak a naiv parasztravaszság alacsony fokán marasztalja szegény Thaly Kálmánt. Hitem szerint nagyon is joggal - de épp ez az, s igaz, hogy szinte csakis ez, amit a Riedl gazdag érveléseinek ellene lehet vetni, sőt aminek tájékán ez érvelés vastag és zárt gyűrűje mintha egy kicsit megvékonyodnék. Mert igaz ugyan, hogy nem muszáj világeszének lenni, hogy az ember művész, költő, sőt nagy költő lehessen. De az ily tudattalan nagyságnak még ostobasága is lehel valami kiválasztottságot, s ez éppúgy nem csap ki a módból és rendszerből, mellyel, ha Riedlnek igaza van, Thaly az ő alakosságát végbevitte, mint ahogy a gyanúba fogott versek költőisége s művészisége sehol nem mutatkozik egyebütt a Thaly Kálmán saját neve alatt írt és kiadott munkákban. Vagyis Riedlnek el kell hinni, mert bizonyítékai döntőek, hogy ezek a kurucballadák nem kurucballadák. De Thaly Kálmánról nem lehet elhinni, hogy ezek a balladák őtőle valók. Legalábbis nem, hogy mindenestül, hogy lelkükben tőle valók. Nem inkább az lehetséges-e, hogy ezek a balladák: balladák, sőt kurucballadák - de egyrészt megmaisodtak továbbszálltukban, mint ahogy, teszem, a Balassi Őszi harmat után verse renaissanceiból elkurucosodott - másrészt pedig Thaly Kálmán valóban beléjük és rájuk írt és aggatott mindent, amivel az ő Arany Jánoson nevekedett érzése szebbé és teljesebbé vélte és tudta tenni, töredékekből összerakni és kiegészíteni e talán csonka maradványokat? Valahogy így elgondolva talán igaza maradhatna Riedlnek, anélkül, hogy érthetetlen volna, mint lehet igaza - s a problémát megfejtette volna, anélkül, hogy e megfejtés következtében egy új probléma vetődnék a költőpszichológia felé. Az Állj elémbe rózsám s az Amott kerekedik méltán híres versek, melyeket Riedl nem fog abba a gyanúba, hogy Thalynak kegyes hamisítványai, annyira éppúgy gyönyörűek s mai ritmizálásúak, mint a gyanúba fogott tíz, hogy e nyomon talán lehet egy kicsit revideálni a Riedl érvelését, mely éppen ritmológus részeiben legszellemesebb, legmélyebb s legfelsőségesebb.