Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Lukács György: Balázs Béla: Az utolsó nap
A kompozíció. - Hebbel és Paul Ernst a sorsot tették tudatossá, Balázs Béla a lelket. Technikailag kifejezve ez annyit jelent, hogy míg náluk egy sorsvonal sémája a primär, és ebbe kell beleilleszkedniök az alakoknak, addig Balázsnál az ember az első és az utolsó princípium, a dráma támasztópillére, és a kompozíció az alakok egymáshoz állításában nyilvánul meg. Már a "Szélpál Margit"-ról írván (Nyugat 1909. jún.), analizáltam ezt a kompozíciómódot, és rámutattam Balázs Béla nagy ötletességére és erejére alakjai elrendezésében, anélkül, hogy ezért magukban bevégződő voltukat megbolygatná. A "Mária-misztérium" és a "Halálos fiatalság" világosan megmutatják ennek az útnak célját: úgy a cselekményben, mint az alakok kiválasztásában elérni egy olyan végső vehemenciát, amely szinte naturalisztikusan állíthat egymás mellé magukban tökéletes alakokat, mert mindegyiknek saját külön relatiója ugyanahhoz a sorskomplexumhoz és atmoszférájához, oly szigorúan tartja őket össze, mint egy Sophoklesi vagy Paul Ernsti drámát a sorstéma vonala. Mielőtt azonban azt az intenzív gazdagságot elérte volna, Balázs Bélának keresztül kellett mennie az extenzív gazdagság periódusán: Az "Utolsó nap" jelöli pályafutásában a legnagyobb közelséget a shakespearei kompozícióhoz, amit a történelmi háttér fontossága csak megerősített.
A mennyei és a földi szerelem a motívuma ennek a kompozíciónak: hiszen a darab tárgya, mint láttuk, az idea egének elérése leküzdvén a föld boldogsággal csalogató lehetőségét. És mint mindig két princípium közt egy lélekért, háromszög kompozíciókban állanak össze az alakok. Egészen más részletességre lenne szükség, mint amilyen itt lehetséges, ha ennek a kompozíciónak minden finomságát, közvetlenségét és erejét analizálni akarnám. Csak egypár főpontra utalok: így áll Livia a közepén Simonetto és Raffael szerelme között, így áll Raffael Simonetto és Giannicola szerelme között, így van Simonetto Matarazzo és Astorre közé állítva (itt nagyszerű közvetlenséggel vegyül mindegyikhez mind a két princípium: Simonetto maga oly tisztán a mennyei szerelem paradigmája, hogy vele szemben ezt nem lehet fokozni, ezért mindegyik vele szemben álló mellette is, meg ellene is harcol), így áll végül a hős Astorre a tragikus Simonetto és a jó katona, Sandro között a cselekvésben variálva ugyanezt az építő motívumot. És a két princípium külön testet ölt az asszony két típusában, és Livia áll az egyik oldalon és Olympia (és távoli színfoltként a háttérben Vanozza) a másikon. És ez a kompozíció nem mechanikus, renaissance háromszög kompozíció, hanem különböző qualitásoknak csodálatos egyszerűségig kidolgozott, rafinált egyensúlya. Minden alak csak magáért látszik létezni, és csak a kompozícióért van.
De ez az egyszerűség és közvetlenség az extenzív gazdagság mellett áldozatokat is követel. Vannak ebben a darabban csak dekoratíve szükségszerű alakok, vannak meserészek, amelyeknek kapcsolódása a lényeghez nem oly szigorú, mint (a sikerültek mértékével mérve) lenniök kellene, vannak tempóhibák, helyesebben van egy bizonyos (a háttér szélessége okozta) egyenletessége a dráma tempójának, ami a tragikus tempó rovására megy.
De mit számíthat mindez amellett, ami a darabban készen és kereken megvan? Mit számít, ha látjuk és tudjuk, hogy mindezt, éppen ezt, Balázs Béla már régen túlhaladta?