Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXIV.

A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó kengyelfutója, a kis kert virágai dideregve rázták földre tarka fejüket, s Zrínyi hosszú, gyászos mentéje ellobogott a varasdi úton néma vágtatásban.

Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó bánatával a Szent Anya szobra előtt.

Mikor a lángoló nap alatt kanyargó úton elrengett a kis koporsó Szent Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zúgó rekedt zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő, görnyedező sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében gondolatig el nem jutó remegő bánatát, de a szobor festett arca merev és hideg maradt, hiába táncoltatott rajta csalóka mosolyt az örök mécses rebbenő fénye. Aztán imádkozni akart, de megnyugtató, szokott zengésű kánoni ima nem jutott eszébe, rebegte összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett, s kínlódó áhítata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki minduntalan: Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá szeretett német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhítattal mellette térdeplő urára tekintett, de a kemény vágású profil nem mozdult, hideg és merev maradt. Így vergődött heteken át: előtte a szobor, melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit szoborrá fagyasztott a bánat.

De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a gyász sebe, s keserű önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt kerek arc nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alakváltó szentképének csillogó keretéből, s rég nem hallott tiszta csengéssel zúgott föl fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány ne szüljön magyar fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten Izsákot is, mert meg akartad lopni!

- Oh, mein Vater! mein Gott! - s a kezére csavart olvasó kis ezüst keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyházszemekhez.

Könnyel homályosuló szeme a festett pírra tapadt, s döbbenve érezte, hogy kel szárnyra szívében akarata ellen egy szent fogadás, amely a múlt vétkeiért, s a majdan magyar úrrá növő Izsákért cserében engesztelésül az Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja egyetlen leányát, Mária-Katharinát.

A horvát urak gyűlése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta lelke temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a lengyel remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié... Trézsi... s most a vallásszabadság keresztjét faragják, szögezik szerte az országban, és Rákóczi halálos fogócskát játszik a törökkel...

- Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére, s egyezzünk bele, hogy megrakják német katonával! - szólt közbe színtelen latin szóval, unva a lármát.

- Mehercule, nullo modo, domine bane! - folytatta szónoklatát gróf Erdődy Imre, a bán ellen felzúduló elégedetlen morgás fölé lendítve dühösen csattanó hangját.

Zrínyi kézzel, fejjel intett, hogy jól van.

Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy hevül, hadonász Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német katonák behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a Zrínyi Miklósra, aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a gazdátlanná vált Mikulich-birtokból, amelyet ő... S a derék Mikulich Sándor már kávéval borozgat, s szelám álejkával mond jónapot valahol délen... Eh!... Ki mondja, hogy az élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova Isten állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan, örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa kimért útba!

Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő egykedvűséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi teljességében Erdődy és párja nyílt akadékoskodása, titkos bujtogatása ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte, s ahogy tehette, Csáktornyának fordította lova fejét.

- Koncrul ugató szeléndekek! - köpött az út porába, süvegét szemére rántotta, s egyvágtában nyargalt haza.

De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt összefacsarodó szívét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a nyúlt vonásokkal maga elé meredő asszony vállára tette kezét s csöndesen megszólalt:

- Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse úgy is! - Mária zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen némasága nem lelt több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel fogadták, a vár népe félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme ismeretlen váddal ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar zörrenve panaszkodott ellene, s a lombhullató erdő rekedt zúgással kergette el-ki magából.

Éjjente az asszony sírva húzódott félre szerelmes kezétől, csak az álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó gondjai mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket lelkében, s maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette szét őket a vak éjszakában az asszonyra, Rákóczira, országra, királyra...

Konok örömmel kapott hát a királyi meghívón, amely Bécsbe szólította Erdély ügyében koronatanácsra, s landkocsija nyekegve röpült a porfelhő előtt északnak.

A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret óbégatott a hegyen, barna barázda fordult a sárga tarlón lomha barmok ekéje nyomán, trágyahalmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön, vagy kék kötényből magesőcske lendült a levegőbe ütemesen, faluk határán öreg fák rázták puha puffanással a fűbe gyümölcsüket, szőlővel rakott puttonyos hátak másztak görnyedve a kunyhók felé, amelyek udvarán friss kazal sárgult, s taposó suhanc ficánkolt a káposztáskádban. Szürke selymű füzes simogatta végig útja irányát, sárguló erdő fogta két fal közé, távol barna tetők fölött kék füstcsíkok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló lovascsapat kúszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s eltűnt, hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak ki eléje alattomosan a földből, s mire egészen fölébe emelkedtek, rosszkedvűen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán lovakat váltasson. S míg a hétórai harangszó kimerülten panaszolt az éj elé ijedt mécsesszemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos bán úr a hajlékony gerincű postamester hüledezésére parasztszalonna, barna kenyér vacsorát gyűrt magába ingerülten, hogy rögtön tovább indulhasson.

- Kiről urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű nagyságát, hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! - vélte a városka mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel kockázatos szokatlan, oktalan rohanáson gondolkozva.

A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel, neki-nekilendüléssel, kúszott a sötétben, vörös fénye haragos-kutatva vibrált be a kocsi belsejébe, s a bizonytalan világításban recsegve, csilingelve, prüsszögve, dobogva, fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant, wachtert, éjjeli garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol Vitnyédy addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvű urának, míg meg nem ígérte, hogy csak nappal utazik.

- Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy életem koporsóban aluvás... Bene, no! Utazok naponta!

S éjjel? Nyereségmámorát részegséggel növelő úr, köznemes asztalán kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó postamester német katona garázdálkodását, evangelicus-nyúzást, háborúfélelmet, drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát ébren. Reggel aztán csábító pengéssel sárgult elő a kocsiládából a veszteséget vagy szolgálatot fizető arany, s az úr süvegéhez bökve vágta be magát a bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató vörös-sárga lombok remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa, rozzant hídon átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott szeghesse nyakát, barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott pisztolyból küldte bánatos dühe haragját, s ha az oktalan remegéstől fáradtan nyújtózkodva vetette magát hátra, álom helyett szégyenlős zokogás keserűsége húzta össze pilláit, s vágy ekhózott föl száraz ajkán a kis halott csókja után.

De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa, kétfelé simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán, dolmányát egyenesre rántotta, süvegét hátralökte, s míg szívében csöndes pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe, fellajtár-ordítás, ostora pattanása rugaszkodva ragadta befelé a vén kapu fegyveresei között a gőgös méltóságú Illyricorum regnorum prorex-et.

(Folyt. köv.)