Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan ablakot nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre, napra. A vár mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek, lovak, szekerek jövésmenésévé tavaszodott a megduzzadt vizek nehéz, zsongító párájával telt ég alatt. A széles udvarokon drabant rikácsolt, s a bilincscsörgést csoszogtató rabok pincében tetvesedett haja, szemöldöke szinte szégyellve sétáltatta penészét a fiatal tüzű déli verőn.
A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrínyi egy keresztútra állított és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással kedves kőpadját... Furcsa csapdákkal gazdag terű, bolondos hajsza, mért hínak életnek?... Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes, aztán beleesik a lángba... Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét, mint egy zászlót lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán beletakarózva hetekig forgolódjék unt melegű, puhaságával rettenetes derékalján? Mondják, hogy a horvát bán... Ismertem, derék fiú volt, csak egy kicsit fiatalos, ágaskodó, nyerítő mén a lelke...
- Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni... - olvasta hangosan piszkossá forgatott Horatiusából, s valami fájó, édes nyugalom hulláma csapott végig rajta, a könyvet is letette, hogy annál jobban érezze, s nézett, nézett maga elé, szerte a gyöpre, a zöld jólesett szemének...
S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel ragadta magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét... de ostor pattant valahol: puha mozdulatú gondolattündérek ugráltak le az úszó szigetről, hogy a jelen partjához halkan kikössék. A csönd azonban megint csak megnevelte az árt, s a sziget kéjes lendüléssel indult tovább a misztikus vízen.
Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős érzésbe: szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott, mozdulata akarva hajlott selyempuhaságú ívbe, teste a nagy horizonttal szemben való pihenést kereste, csakhogy elborítsa, magával vigye az a... az a... Ejh! mely csudálatos az élet! - sóhajtotta boldogan elébe.
Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a terveken követte, a török ellen Patachichot küldte, s csak harmadnap meséltette el magának, mi történt, halálnak készülő kis Trézsije, betegesen vinnyogó, puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban vonagló arccal kertjébe menekült, ahol megcsendesülve követte gondolatait, amelyek a nagy Végzet felé eveztek finom, ütemes evezőcsapással, új ágyúit csak papíron számlálta, a személyét tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve előadó Vitnyédyt messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette nyugalomra:
- Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem... de azoknak ítéletek azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után járó fű... pap után járó fű... Bizony, Vitnyédy uram! De haggyon!
Rákóczi dolgait a feleségével hallgattatta végig, levelet, melyben e név felötlött, azt is az ő kezébe nyomba. Este aztán távoli pásztortűz lidércfényével lobogó nagy, sötét éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy karszéket, Máriát beleültette, maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe, fejét az asszony térdének szegte hanyatt, s csöndesen megszólalt:
- Mária, mint vagyon az mese az balga fejedelemrül?
S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán bolyongott, az egyszerű csengésű asszonyi beszédben csakugyan mesévé tarkult, bolondosodott Rákóczi története, aki zordon makacssággal tolta föl magát a januári medgyesi gyűlésen országa nyakára, amit már hiába reparálgattak az erdélyi rendek szóval, határozattal, a portához való hűségük éppen jókor írásba foglalásával májusban, mert Rákóczi hada a Részekben már kétszer is nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos kis köpcös öreg Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejű követe Jenő átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár lovak pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített, prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát, gördülő kövét.
De a messze búgó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban, mint a távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép csuda! Elmúlik, nyoma sem marad!
Nyoma sem marad...
Zöldül a kert... komolykás, idegen, nemes Horatius... odafent asszonyod sír, s kislányod talán már a halállal vívódik... Varasdon német katonák tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában... Rákóczi veszett fejszéjének nyelével hadonáz... ó, fájdalmas, sötét, piszkos hullámú élet... jön a török és jön a halál... az öreg Bocskayt csak kiváltottuk... de Sziszeken újra egyenesre verte kaszáját a jobbágy... az a kis sárga virág, hogy néz, milyen szépen, nyugodtan, s ha letaposod, nem sikolt... néma halál... és milyen a néma élet?... auream quisquis mediocritatem... O beate Sesti, vitae summa brevis spem nos vetat incohare longam... Gyógyulsz, öreg bán, gyógyulsz: - nagy bán, kis események - kerülöd már a napot, s árnyékból nézed a messze útra indulókat...
Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz dűlésből a Velencének gálya-evezősökül eladandó rabcsorda gyülekezését. Pislogva mászott a napvilágra a rongyos had, de lábukon új sárga bocskor fénylett, hogy a hosszú, tengerig tartó gyaloglásban végképp meg ne rokkanjanak. Egykedvűen álldogáltak a napon vagy guzsorodtak a fal tövén szótlan, mozdulatlan, bamba csoportban. Csak egy barna arcú, gyér szakállú friss rab, fiatal ember vált ki a nyájból. Megoldozta bocskorát, földre terítette jobb időkből megmaradt kaftánját, s ráállt, hogy a reggeli szalát imáit, hajlongásait elvégezze. Senki nem törődött vele, csak az egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az arab ihlet ülte szemű fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belérúgott, hogy fölborult. A rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények combcsapkodó röhögése közepette ugrott föl az arab, kezét buzogánynak emelve. De suhant a pálca, s vért serkesztő bíborlila csík dagadt föl a barna arcon keresztbe.
Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő, s a pincéből föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy lajstromba tekintgető íródeákkal körüljárva, újra s utoljára végigmustrálta, számolta a rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen, a rabok most már mind a földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal, s az árnyékon elheveredett drabantok között egy kis ónpohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy csönd kohómelegében a lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól párálló szügyükbe, és szikrát kapáltak az udvar kövéből.
A várnagy megállt, szeme előtt tartott tenyérrel fölhunyorgott a napra s elvakkantotta magát:
- No!
Az ülők fölülkerekedtek, a tarka batyuk s az egymás végébe aggatott két-három hosszúkás négyszögletű kemény bőrtáskából álló úti készület vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva, káromkodva forgolódtak a kötöző szíjakkal a drabantok. Egy lovas nagyot kurjantott, s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek előre.
Zrínyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka, délceg gyűrű övezte nyomorult, fakó csorda készülődését... Mennek s nem Allah vezeti őket, hanem csak Zadranin... kopár vágáson s mély zöldű völgyeken... szellő táncoltató tenger felé...
A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig, s búgó zokogásba pattanva keringett visszhangosan a vén falak között.
Zrínyi megrezzent, pilláját lehunyta, s fejében lágyan lüktetve indult meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque turres - s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme szögletében.
Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület ablakai felé emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt kardja, indulást ösztökélt pálca, szitok, s a menésnek lendülő tömegben egyszerre szakadt föl ötven torokból mogorva-mélyen:
- Allahü! Allahüü!!