Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXII.

- Ha fekszel, nyugszol, ha ülsz, kevés ember lát, ha állasz, sokan látnak, ha mensz, félj az botlástul, ha botlol, félj az eséstül, ha esel, megtapodnak!... Mi az?

A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira, s úgy figyelte a sötétet. A szomszédban halkan dúdolt a kis dajka az álmatlan Trézsinek. Óvatosan visszafeküdt, s fülére húzott paplana alatt dideregve kérdezte benső szóval magától:

Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a mennybe? Semmi se, hát csakugyan semmi se?... Mintha a halál sima, hideg keze tapogatna végig... Borzalom, borzalom!... Allah, allah! - süvölti az éjjel... a hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag hengeredik le, lefelé, hordozójába nyársalódik a derékon roppanó kopja, gurul a ló, gurul az ember, török és horvát vegyest... de lent, lent ott áll a véres testek halmába tűzött lándzsaként Rákóczi s ittasan ordít: "Hejh! bán úr, héában, nem akarom, hogy törökön erőt vehess! Ihon népem csúffal elveszejtém lengyel lápon, kozák mocsáron... Itt vagyok és nem fizetek, tetvek egyék bár Keményt s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem fizetek! Seregem tatárszíjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni jün az nagyvezér... Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért, és itt vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!"

A bán nevetésére Mária gyöngéd kéréssel szólalt meg a szomszéd ágyban:

- Miklós!?

- Mi az? - rezzent föl zaklatott félálomból a bán.

- Elhittem, beszél kegyelmed magában!

- Lázam vagyon, alitom! - ocsúdott föl lassan Zrínyi.

- Isten kezében vagyunk, Miklós! - suttogta Mária újabb szunnyadásra fordulva egyet.

Isten kezében - gondolta tovább Zrínyi -, csakugyan! Kemény János uram is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem, ott hagyni azt a nyomorult népet, s nehányad magával futva rohanni haza, ez a Rákóczi-virtus!... Menten ment befelé, mint a hal a varsában, s nem vette észre, kijöhet-e... Lassú léptetéssel, fiúk, pszt! a domb mögött a török, a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk alól, de csönd... negyven órán éhezve, fázva, álmatlanul... csak csöndben, a török nem alszik, ránk figyel... Figyeljen is, palatinus uram, édes apám uram, az én törvényes processusom a Széchy-úrfiak ellen megakadályoztatott, ha azt teszi valóságosan nagyságod, hogy cooperált ez én ellenem való törvénytelenségben... ki kell verni Erdődy Imre grófot embereivel együtt a Mikulich-javakból... az országé már mind, ki övé volt, hisz confiscáltattak... igen, igen, most hajrá Zrínyi, fogj fegyvert, mert így lenne jó Rákóczinak, vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczit békén hagyja... nem, Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta volna fejét, mondja csak meg Rákóczinak kegyelmed - nem csak neve szerint, de valójában is Rák - a Zrínyiek között nem volt soha semmikor se gyáva, se urához hűtlen áruló... Lubomirski marsall hát megtapodta a Részeket... kölcsön kenyér!... Csináltasson új címert magának fejedelmi barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót... Elbizakodás és fösvénység!... Ötvenezer aranyat ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak birtokommal határos részeiért, megveszem, mert, ugye, a Mikulich Sándor fia törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?... lengő gálya úszik kék vízen, s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog... - hajszolt a láz gondolatot gondolat után, s a zavaros tumultust a köszvény nyilallása hasítva szabdalta darabokra.

A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt. Székről székre, dívánról dívánra, ablakon könyöklésből padszékre heveredésbe hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi minden készül! Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és Erdélyben, új áldással viselős felesége... Maga alig állt lábán, de zsámolyt hozott Máriának, lépcsőn ő segítette volna, kérdezte, biztatta lázfolttól virágos halvány arcán idegen mosollyal. Kis lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott, bolondos játékban sánta török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán elhalványodva rogyott valami szőnyegre, s foga nyomán kiserkedt a vér ajkából. A várbeliek félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni sem tudott, lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két napig ágyában, s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt. Hihetetlen éleslátásig feszített energiával tárgyalt hosszú délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova mennyi hajórakomány léc, donga, bádog, fokhagyma, bocskor, só, kőedény, szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy éjjel hiába várta Mária aludni, nem jött, s hajnalban Angelo könyvesházában lelte: a gyertya még égett, maga karjára borulva aludt. Angelo halk szavára, csöndes figyelmeztetésére gyermeki engedelmességgel kelt és indult mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán feketével foltos fehér arca kiderült, mikor Máriájának elmesélhette, hogy másfél év alatt - az éjjel számította ki - százezer lírát keresett tisztán csak Bakar, Portus regius, Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével.

- Nem haltam még meg - fogadta halálos sápadtan, köszvénytől görnyedve a látására jövő Vitnyédyt -, csak bécsi tanácsba nem kévánkozom!

Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy az új bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett, korsószám itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett, s azt hitte, senki se látja, mi emészti belül.

Ha úgy egyedül maradt, okos szemű Angelóját is elküldvén magától, s görcs húzta kezében megremegett a toll, és lázas szeme előtt táncoló örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló derékkal omlott össze székében, s úgy érezte, hogy még csak egy kis feszítés, és szétpattan e bolond világ bomlott citerájának húrja, amelynek Zrínyi a neve. De Máriájára gondolt, s összeszorított ököllel egyenesen szembe a gyöngeséggel, Rákócziról hírt hozó levél vagy ember jött, feszülő homlokkal ugrott föl kétségbeesett tervkeresére, a törökről beszéltek, lüktető vérrel zúgó agyában hadi vállalatra készített népének zavaros képe dübörgött kínosan. Apokaliptikus akarata mindig, mindenképpen föl-fölemelte testi, lelki összeroskadásából.

De duzzadó izmai lógós-hosszúra ernyedtek, göndör sörénye selymében ősz szálak kígyói bujdokoltak tekergőzve, dereka meggörnyedt, arcán két gond-gödör homorult, bőre vén pergamentszínt váltott, s combjain pötyögősen lebegett a nadrág.

A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé figyelt, kifelé csak mosolygott, s nem sokat vett észre ura leromlásából. A gyóntató böjtöt és imádságot rendelt, s Istenre hivatkozott, Forstall minden nap elhatározta, hogy orvost hívat Pozsonyból vagy Bécsből, de ura életének széltől nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott, Miglianit csak a gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte, az udvarában ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem látottat, a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről suttogott magában... csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenféle halálformával telt agyukban egyszerűen súlyos, veszedelmes kórnak.

Messze azonban csak forgott az élet kereke, és fordulása furcsa árnyakat, fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére: a török fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczit letessékelték trónjáról, a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán tábora Edirne hullámos síkján zsibongott, a hadra készülő pasa Budáján, a Gül-Baba dombja alatt rózsaligetben emelkedő Baruthkáne vára serényen kavarta bronz mozsaraiban a nedves, büdös török puskapor szenét, salétromát, Lobkovitz herceg aranya, szava pedig csilingelve, suttogva ömölte körül a választófejedelmeket Lipót császárrá választásának érdekében.

A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már csak fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári nyugodt, hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház ajtaját:

- Asszonyunk fiat szült, uram!

A régi deli Zrínyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant folyosón, lépcsőn, simogatta a kis új idegent, s borult csókhalommal, az ágy mellé rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt, sápadt megtántorodását görcsös mosolya, kínos kiegyenesedése csak alig leplezte:

- Az öröm... Mária... szűfogás jüve reám... mingyárt vissza...

A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott, s ott esett össze a küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva.

A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt, és Mária hangja hangos, ideges örömben rezgett.